Koncz Rózsa: Kongó 2. rész
Kitti és társai kerestek kutattak, kérdeztek, átfésültek területeket, az elkóborolt gyerekekről senki nem tudott. Már azt tervezték, hogy feladják, visszamennek a táborba, de előbb ebédelnek. Leültek a földre és a maradék élelmiszert kezdték osztani, amikor, suttogást hallottak a bozótból.
- Éhes vagyok - mondta, egy kis gyerekhang - Enni akarok!
A másik idősebbnek vélt hang:
- Csitt, itt van valami - azzal kinézett rejtekhelyéről. Nagy fekete szeme kíváncsian nézett körül. A kereső csapatot irányító férfi felugrott, és elkapta a fiú kezét.
- Megvagytok – mondta. - Gyertek egyetek!
A hívó szóra előbújtak izzadtan, koszosan, éhesen. Noel, is rohant volna az élelemhez, Kitti megfogta és magához szorította.
- Noel! Megismersz? Kitti vagyok.
Noel egy pár pillanatig nézte Kittit, aztán szorosan átfogta nyakát és sírt, magyarázott kézzel, lábbal, hogy felismerte a fehér asszonyt, aki kedves volt hozzá régen. Hiába volt éhes, most nem tudott enni, csak sírva elmondta, hogy a szülei és testvérei nem élnek, kivégezték őket. Ő úgy menekült meg, hogy elbújt egy odvas fába, ahol nem vették észre. Gyönyörű fekete szemeiből, patakokban hulltak könnyei. Kitti felét sem értette annak, amit Noel mit mond, de volt, aki fordított.
Kitti annak idején, tanította angolul beszélni Noelt, tehát ő mindent értett, amit a gyilkosok mondtak. Nem tudja elfelejteni azokat a mondatokat soha. Kicsi keze, fekete bőre, koszos, ragadós volt, Kitti és Noel, szíve olyan hangosan dobogott, hogy szinte hallották. Miután megetették a szökevényeket, elindultak vissza a táborba. Noel és Kitti először a zuhany alá álltak, majd ruhát kerestek Noelnak.
Este ünnepelték, hogy megtalálták a gyerekeket.
Kávés zsákokból készített ruhájukban, a férfiak arcukat kifestve táncoltak kifulladásig. Testüket hamuval mosták meg, azt használták szappan helyett. A család, az összetartás, a szolidalítás örömtánca volt. Amit hangos dobok kísértek. Egyik kezükben lándzsa, másikban balta volt. Egyik lábukról a másikra ugrottak, láthatóan élvezték a táncot.
A kisgyerek nem maradt el Kittitől, hisz ő volt a megmentője, a családja. Kérte, hogy az éjszakát is mellette tölthesse. Kitti boldogan igent mondott. Egész éjjel Noel szorosan fogta Kitti kezét, sokszor beszélt álmában, nagyon nyugtalan volt.
Reggel Kitti elkezdte intézni, hogy ha lejár a küldetés, szeretné magához venni, majd örökbe fogadni. Aztán visszament, megnézte Noelt, aki most ébredezett.
Kitti és Noel beszélgetésbe kezdtek, a szökésről.
- Nem féltetek? - kérdezte Kitti.
Noel beleremegett a válaszba:
- De igen, nagyon, éhesek voltunk, féltünk a gorilláktól, a csimpánzoktól, és a nagy fehér orrszarvútól.
- Láttátok az állatokat?
- Igen, volt, amit láttunk, volt, aminek csak a mozgásából és hangjából következtettünk.
- Még kora reggel van, nagyon fáradt vagy, aludj drága kicsi Noel, többet nem kell félned, itt vagyok melletted és nem engedem, soha senkinek, hogy bántson téged. Ugye eljössz velem az én hazámba, ott nem kell félni senkitől és semmitől.
- Még a válasz előtt visszaaludt Kitti ölelésében.
Az esőerdő felől, fegyverropogás hallatszott, orvvadászokat értek rajta állatok befogásával. Szinte mindennapos dolog volt. Hihetetlen, hogy nem félnek a következményektől. Az életüket kockáztatták.
Megérkezett egy teherautó, amelynek platóján sebesülteket hoztak. Kittinek sietnie kellett, megpuszilgatta Noelt, aki észre sem vette, hogy elment.
Három fehér férfi sebesült meg, a doktornak mindhármat műteni kellett. Kitti ellátta a feladatait, és sietve ment vissza Noelhez.
Eszter a kis harangot megkongatta, ami jelezte, hogy iskolába kell menni. Még így is késtek sokan. Az árva gyerekek a táborban laktak, nekik közel volt az iskola. Noel is elindult Kitti kíséretében. A gyerekdal, amit Eszter énekelt, Noel is énekelte, emlékeiben még megvan, Kitti tanította vele, még amikor a szülei éltek. Fájt a szíve a testvérei és a szüleiért, az ének végét legörbült szájjal, könnyek közt énekelte.

Eszter mindenkit megdicsért, vége a mai tanításnak, mondta, és elbúcsúzott a gyerekektől, holnap számolni fogunk, készüljetek fel! A gyerekek tapsoltak úgy búcsúztak a tanító nénitől.
Egy hírnők jött, és mondta a tábor vezetőnknek, hogy kitört a polgárháború, jobb lesz, ha a táborból elköltöznek oda, ahol még nem ért a háború.
6041
Katalin - 2020. január 24. 17:10:57

Várom a fejleményeket!
Szeretettel:
KataSmile

6542
ritatothne - 2020. január 24. 12:01:40

Kedves Rózsa!

Megható, szép, emberséges történet. Örömmel olvastam. Tisztelem és becsülöm azokat az embereket, akik arra szánják az életüket, hogy elhagyva a hazájukat, a jólétet, a biztonságos otthont, elmenjenek idegen országokba, hogy segíthessenek.

Szeretettel: RitaRose

6482
rozsa koncz - 2020. január 24. 08:58:50

Szia Kitti!
Köszönöm, hogy nálam jártál.
Ölellek RózsaRose

5396
Kitti - 2020. január 23. 23:44:02

Nagyon izgalmas, érdekes, kiváló olvasmány. Várom a következő részt! Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.