Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Mgr. Vaszily Zsuzsanna: Téli világ: Negyedik történet: Téli kavalkád (2020. február)
Amikor eljön a tél, mintha az égvilágon minden álomra szenderülne, olyan a körülöttünk lévő világ. A fák és bokrok levetik nappali színes ruhájukat, és felöltik egyszerűbb hálóköntöseiket, leterítik maguk köré fehér paplanjaikat, mely letakarja a színes legelőket, réteket, kopárrá válik minden. De néha, ha a nap kisüt, olyan, mintha hirtelen Tündérországban lennénk, szikrázik minden, a fákon a zúzmara, így mint megannyi angyalsereg sorakoznak az utak mentén. Csillognak a befagyott vizek, ezt az álomszerű csöndet egy-egy károgó varjú zavarja csak meg. Néha lágyan libbennek a puha hópihék, ha felkerekedik a szél, mintha tündérkék fehér cipellőkben viháncolnának kacarászva, aztán lepihennek az ablakokon, háztetőkön, melyikük hová röppen éppen.
Faluhelyen a régi időkben ezt az idillikus állapotot meg-megtörte télen is néhány serénykedő csoport. Ilyen esemény volt a gazdaasszonyok számára a tollfosztás, mely nagy előkészületekkel járt. Már a legfontosabb dolgot nyáron elkészítették hozzá, amikor megtépték a libákat, kacsákat, és az így összegyűlt tollat a padláson vászonzsákokbanban jól kiszárították. Amikor csendes téli esték voltak, a falu asszonyai megegyeztek, mikor kinél gyűlnek egybe fosztóra. A fogadó hazai gazdaasszonynak erre az eseményre illett azért szépen felkészülnie, morzsolt csemege kukoricát cukros vízben jó puhára főznie, ez volt a főfogás, mely igazi páratlan csemege volt. Természetesen ehhez elengedhetetlen volt valamilyen keltes kalács, tehát diós -, és mákos tekercs, lekváros bukták, mind házi szilva lekvárral töltve, esetleg még valamilyen pogácsa féle. De azért körbejárt cukros fahéjas forralt borocska is, hogy kimenjen a hideg az asszonykákból. Már az is nagy élmény volt számunkra gyerekeknek, ahogyan sorban érkeztek, lekötötték magukról a nagy haraszt kendőket, szépen lerakták valami dikóra (ágyra), majd leültek sorban a hosszú asztalhoz. Ehhez összetettek 2-3 asztalt, attól függően, milyen nagy volt a fosztó (tehát hányan voltak), majd az asztal közepére kiöntöttek 1 bizonyos mennyiségű tollat, abból a kupacból minden fosztó jó nagy marékkal vett, letette maga elé, és bal kézzel egyenként tartották a tollat, majd jobb kézzel kétoldalról szépen lehúzták a pihét. A megmaradt toll közepét (topkát - mifelénk ez volt a neve) sem dobták el, abból készült ugyanis a keményebb topkapárna, melyet a puha pehelypárnák alá tettek, az volt a támaszték. Azért tudom mindezt ennyire aprólékosan leírni, mivel mikor már nagyobb lánykák lettünk, mi is részesei voltunk mindezeknek. Őszintén szólva szerettem is csinálni, mert ez nem volt egyáltalán megerőltető, másrészt érdekes volt a társaság, mindenféle történetek, mesék jártak körbe az asztalnál, sőt a likőr, forralt bor hatására dalra is fakadtunk, ekkor is megtanulhattunk rengeteg dalokat, nótákat. Amikor egy-egy kupac elfogyott az asztalról, akkor voltak a kínálások, hisz akkora üresedtek meg a kezek is. Tehát legelőbb jött a finom főtt cukros kukorica, bár ezt minálunk csak tengerinek mondtuk jó parasztosan, úgy ahogyan kellett. Majd mindig körbekínálódtak a mindenféle kalácsok is, meleg teát is szoktunk hozzá adni csészékben, hisz az a visszaúton melegítette az asszonyokat belülről.
Természetesen ezen az eseményen iratlan szabály volt, hogy nem volt szabad túl hirtelen mozdulatokat tenni, vagy ajtókat nyitogatva huzatot csinálni, mert a toll és pihe szállt volna, mint a hópihék. A férfiak valahogyan ebből az eseményből szinte teljesen kimaradtak, más tevékenységgel foglalták el magukat. Például édesapám a már leöltöztetett karácsonyfa felső részéből habarófát farigcsált, körül levágta rövidkékre az ágakat, és a maradt csonkoknak jó hosszú szárat hagyott, mindezt leháncsolta, így egy nagyon szép konyhai eszközt kapott. Édesanyám ezt előszeretettel használta a konyhában, mivel jó hosszú volt a szára, így nem sütötte a kezét a tűzforró étel, ahogyan behabarta. Közben édesapám elmesélte, hogy amikor süldő (régen így mondták falun a pubertáns legénykéket) fiú volt, persze nem akartak kimaradni a fosztóból ők sem. Jópár barátjával összedugták a fejüket, és kisütöttek egy remek dolgot. Amikor már egyik háznál jól "bemelegedett" (tehát már "nagyban állt a bál") a fosztó, elkaptak valahonnan egy verebet,(régebben az is szaladgált mindenfelé, nem úgy mint manapság!), rátették egy lapátra, egyikük kinyitotta gyorstempóban az ajtót, apám pedig a hosszúnyelű lapáttal az asztal közepére dobta a verebet. Nahát el lehet azt a bulit képzelni, a veréb vergődött, széjjel verte az egész tollat, ami csak a közelben akadt. Persze az asszonyok - lányok visítoztak, ahogyan a torkukon kifért, na de ilyen zajba aztán a kutyák is besegítettek ám rendesen, úgyhogy volt zsivaj - lárma bőséggel, még a szomszédok is összeszaladtak, hogy talán csak nem a ház ég... Tehát hiába még akkoriban tv sem volt jóformán (9 éves voltam, amikor megvettük azt az akkoriban gyártott pici képernyőjű fekete-fehér tv-nek nevezett dobozkát, amelyben leggyakrabban csak csíkok szaladgáltak képek helyet...), azért akadt anélkül is buli bőven...
Egyik éven aztán váratlanul nagyon kemény tél volt, szinte megállás nélkül szakadt a sűrű hó nagy hóviharral, és farkasordító fagyokkal. Ilyen hidegben beszorultunk a házba, édesapánk meséskönyvből olvasott fel nekünk, de mivel ő szlovák volt, magyarul nem nagyon tudott írni-olvasni, ezért úgy oldotta meg a dolgot, hogy szlovák mesekönyvből előbb halkan elolvasott 1-2 oldalt, mi ilyenkor csendben ültünk körülötte a kis sámedliken, aztán fennhangon lefordította a mesét saját szavaival magyarra. Amikor néha belefeledkezett a halk szlovák olvasásba, mindjárt elégedetlenkedtünk szóvá téve:
_ Apu de mesélj már, ne olvass már olyan sokat!!! Ahogy így elvoltunk, kopogást hallottunk az ajtón. Édesanyám ajtót nyitott, hát egyik lány unokatestvéremet, és nagynénémet pillantottuk meg az ajtóban, mögöttük a bátyámat is.
_ Hát titeket meg mi szél hozott erre? - fogta őket kérdőre édesanyám. Úgy át voltak fázva, hogy csak kis pihenő után meleg tea kíséretében eredt meg a nyelvük, hogyan is jártak. Amint kiderült, olyan hatalmas hófúvások voltak mindenfelé, hogy egyszerűen fennakadt a közlekedés is, a lányok Rozsnyóról az egészségügyi középiskolából utaztak hazafelé vonattal, velük volt a bátyám is, aki viszont Losoncra járt építészeti középiskolába. Valahol útközben a vonattal fennakadtak, mentesítő autóbuszokkal folytatták tovább az útjukat, de azok is leálltak a falunkhoz közeli határban, így gyalogosan kínlódtak tovább. Valamelyiküknek még az egyik csizmája is bentmaradt a hófúvásban, így nem csoda, hogy teljesen átfáztak. Édesanyám melegített nekik valami meleg ételt, forró teát főzött, azt itatott velük, aztán mivel már későre is kezdett járni, előszedte a jó nagy téli dunyhákat, minden ágyba forróvizes palackot is rakott a dunyha alá, hogy még jobban áttudjanak melegedni a jövevények velünk együtt. Mosdás után bebújtunk az ágyakba mindnyájan a gyereksereg, követeltük az esti mesét:
- Anyu, gyere már te mesélni, mert apura mindig sokat kell várni. Édesanyánk kissé kérette magát, de a sok unszolásra az egyik karosszéket a szoba közepére téve ráült, és belekezdett a várva-várt mesébe. Elkezdte mondani a "Lólábú" c mesét, mely éppenséggel nem tartozott a kedvenc meséim közé, mert eléggé félelmetes volt. Pontosan már nem emlékszem rá, miről is szólt, csak annyi maradt meg belőle, hogy valami lólábú szörny szerepelt benne, aki mindig rosszban sántikált, gonoszkodott, dehát mint minden mese végén őt is legyőzték a jó emberek. Mindenesetre ez nagyon izgalmas mese volt, végig izgultunk rajta, mikor fogják már legyőzni a lólábú gonoszt. Mire a mese befejeződött, szép sorjában elaludtunk. Fogalmam sincs, meddig aludhattunk, amikor hatalmas csattanásra keltünk, ugyanis valamelyikünk álmában lerúgta a vizes palackot, az csattant egy óriásit. Erre valaki elordította magát félálomban:
- Segítség, itt a lólábú! Na több sem kellett ennél, mindannyian fejtveszve ugráltunk ki a nagy dunyhákból, rohantunk anyuhoz segítségért. Szegény, örült, hogy végre elcsendesedett a ház, erre ez az ingyencirkusz...
- Na bitang kölykei - dorgált meg bennünket szeretettel, - várhatjátok, hogy még egyszer is mesét mondjak nektek! Nyomás vissza az ágyba, mindjárt itt a reggel, kiváncsi vagyok, akkor majd ki fog felkellni?!Ha máris nem alszotok vissza, biztosan nem lesz reggel finom kakaós! Na ez megtette a magáét, méghogy ne legyen reggelire kakaós, visszaandalogtunk a helyünkre, és most már aludtunk reggelig. Néha valamelyikünk motyogott valamit álmában, gondolom, csatát vívott a lólábúval...
6782
Vaszily - 2020. február 19. 19:21:28

Köszönöm Mindnyájatoknak a pozitív hozzászólásokat, Zsuzsa! Heart

6191
Magdolna43 - 2020. február 16. 16:37:14

Kedves Tollforgató!

Érdekes a történeted, valamikor minden közösségnek megvoltak a szokásaí,így a tollfosztásnak is.
Tetszéssel olvastam,
Magdi

5555
Maria HS - 2020. február 06. 16:18:51

Kedves Tollforgató!
Tetszett a történeted, jó volt olvasni: MariaHS

4204
pathfinder - 2020. február 05. 15:00:01

Kedves Tollforgató!

De érdekes emlékeket osztottál meg velünk! Én bizony, tősgyökeres városi gyerekként eddig nem tudtam, hogy milyen is lehetett a tollfosztás, most viszont az érzékletes leírásnak hála már el tudom képzelni.

Köszönöm szépen, hogy megosztottad velünk! szeretettel gratulálok:
Kata Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.