Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Müller Márta: Téli világ: Tizenkettedik történet (2020. február)
A hegyek között a Felvidéken januárban mindig van hó, ritkán mondhatja egy vándor, hogy őt meglepetésként érte. Nem is mondott volna ilyet a szegény öreg drótostót, aki egy háromhetes vándorútja után igyekezett hazafelé. Nehezen ment már a járás, de még bírta valahogy, és bár az asszonya marasztalta, hogy ne menjen már , majd csak kihúzzák a telet anélkül is, ő még nekivágott egy kisebb körútjának. Tudta, hogy az ünnepek környékén mindig több lábas, fazék kell, és mindig több a javítanivaló is. Így is volt, akadt dolga éppen elég. De már nagyon elfáradt. Maga is úgy vélte, hogy ezen a télen már nem indul többé útnak. A havas hegyeket megszokta az évtizedek során, de pont ezen az utolsó napon egy erős havazás kezdődött, széllel és a mindenen keresztülhatoló hideggel.
Csak Selmecre jussak még el a sötétedés előtt, gondolta magában. Tudta, hogy sötétben veszélyes menni, nem látja jól, hogy hová lép, belezuhanhat valahová. Aztán a farkasokkal sem szeretett volna találkozni. Selmechez már közel van a faluja, másnap hajnalban ha indul, délelőttre már otthon lesz. Ki sem mozdul majd a kemence mellől ilyen időben! Az anyjuk főz majd jó meleg levest, és mi kell még két ilyen öregnek? Ilyen gondolatokkal biztatgatta magát, és igyekezett nem gondolni arra, hogy a lába is, a dereka is fáj. Szerencsére jól ismerte azt a vidéket, még a sűrűn hulló hóban sem tévedt el, és egy halk hálát mormolt magában Istenhez, mikor meglátta az első füstöket. Éppen ideje volt, szürkült már, közeledett a sötétség beállta, hiszen télen rövidek a napok, ilyenkor januárban meg különösen. Remélte, hogy Selmecen befogadják valamelyik házba, jó neki egy istálló, vagy egy kis fészer, csak ne maradjon kint az éjjelre, mert a havazás ellenére erős fagyok is jöhetnek, úgy érezte. Sok házban dolgozott már itt is, néha tavaszonként a gyerekek adták hírül az asszonyoknak a jöttét: Itt a drótostót! Itt a drótostót! - kiabálták.
Ahogy a domboldalról meglátta az első házakat, alig látszott ki belőlük más, mint egy-egy hóval teli tető. Mintha csupa kis földszintes putri lett volna, amelyeket télen teljesen betemet a hó. De ő jól ismerte Selmecet, tudta, hogy megtévesztő ez a látvány. Úgy is volt. Mire leért a kis utcára, amelyik mellett a házak álltak, már szép, kétemeletes, komótos háznak tűnt mindegyik. Így van ez a hegyi házakkal, nem mindegy, hogy a völgy vagy a hegy felől nézi őket az ember.
Már majdnem teljesen sötét volt, mikor bekopogott az egyik kapun. Jó darabig nem jött ajtót nyitni senki, pedig mintha sürgés-forgást hallott volna odabentről. Megpróbálta még egyszer, hangosabban. Egy feltűrt ingujjú, a negyvenes éveiben járó férfi nyitotta ki félig a kaput:
-Mi tetszik, jóember?
-Ha lenne egy kis fészer vagy pajta, ahol meghúzódhatnék éjszakára... - kezdte csendesen az öreg.
-Jöjjön be - nyitotta szélesebbre az ajtót a férfi. - Ott van balra a konyha, üljön be a kemence mellé.
Aztán a férfi éppen csak becsukta a kaput, és már sietett is fel az emeletre. Egy tizenhatéves forma leányka állt a konyhában egy nagy fazék mellett, amelyben éppen forrni kezdett a víz.
-Üljön oda, apóka - mutatott a lány a kemence padkára - mi most nagy munkában vagyunk. Anyám éppen szül.
Az öreg lerakta nagy csomagját a konyha ajtaja mellett, hebegett a lánynak is valami köszönésfélét, és boldogan odatelepedett a kemence mellé, ahová mutatták.
-Akkor én most zavarok biztos... - mondta halkan, de aztán nem folytatta.
-Üldögéljen csak nyugodtan - szólt neki oda a lány, miközben leemelte a nagy, nehéz fazekat a tűzről - ha visszajöttem, adok majd teát.
Az öreg nem szólt semmit, csak bólogatott. Kedvesek voltak vele, igazán nem szólhat semmit a háziakra. Az asszony szül éppen. Te, jó Isten! Hányadik gyereke lesz már? Úgy emlékezett, hogy néhány éve járt már ebben a házban, akkor is volt már három vagy négy gyerek. Azóta meg, ki tudja, talán tíz is van már!
Nekik is volt a feleségével egy tucatnyi gyerekük. Igaz, a fele meghalt, nem élték meg a felnőttkort. Megszokott dolog volt az, Isten adott sok gyereket, hogy maradjon még, ha a betegségek elvisznek belőlük. Pedig az ő szívük ugyanúgy fájt minden kis piciért! De nem volt mit tenni. Soha nem tett szemrehányást se a feleségének, se Istennek.
Jólesett odadőlnie a kemence oldalának. Nem evett egész nap, de olyan nagyon nem érezte éhesnek magát. Volt még egy csöpp darab maradék szalonna, meg egy fél tenyérnyi darabka száraz kenyér a batyujában, de arra gondolt, meghagyja reggelre. Jó lesz az egy kis erősítésnek, mielőtt útra kel.
Egy tizenéves kisfiú kukkantott be a konyhába. Egy nagy zsákhoz ment, kibontotta és kivett belőle pár szem diót. Hármat magának tartott, hármat meg odatett az öreg tenyerébe:
-Egyél!
Az öreg megköszönte, kicsit elmosolyodott, és neki látott a diópucolásnak.
-Hogy hívnak, fiam?
-Karcsinak - felelte a gyerek.
-No, az szép név - mondta az öreg. - Hányan vagytok testvérek?
-Heten - válaszolta a fiú. - Most jön a nyolcadik.
Hirtelen nagy lárma hallatszott odafentről, és egy apróbb, olyan hétéves forma kislány szaladt be a szobába:
-Gyere, Karcsi, gyere, megvan az első baba!
-Első? - csodálkozott rá Karcsi.
-Azt mondják, jön még egy! - mondta a kislány, és ijedt csodálkozásféle vegyült az öröm mellé a hangjába.
-Szóval, ikrek - bólogatott az öreg, de már maga se tudta, hogy kinek, mert a két gyerek szaladt fel az emeletre, hogy el ne mulasszanak semmit, ha már megnézhetik az új jövevényeket.
Januári gyerekek, gondolta magában az öreg. Neki is két gyereke januárban született. Az egyik meghalt még egy évesen, a másik viszont egészséges fiatalasszony lett, már unokája is van tőle. Most aztán kinek higyjen? Az egyik bábaasszony azt mondta, hogy a januári gyerekek mind gyengék maradnak, mert télen nem kapnak elég erőt a természettől. Egy másik meg azt mondta, hogy a januárban született emberek mind szívósak, kitartóak lesznek. Ez is, az is igaznak bizonyult, attól függött, hogy melyik gyermekére gondolt. Vajon ezzel a két kicsivel mi lesz? Hány évet érnek meg? Már alig van kilenc év egy új évszázadig, gondolta, de aztán javította is egy kicsit magát: hisz annyi sincs, már 1892-t mutat a naptár. Új évszázad! Megéri-e ő azt vajon? Ez a két kicsi, ezek remélhetőleg megélik majd. Úgy beszélnek az emberek arról az új évszázadról, mintha valami csoda lenne, valami jót hozó időszak várna ránk. Szamárság, gondolta magában az öreg, a világ marad mindig ilyen, mint most, mit törődne az, hogy mi hogyan számolgatunk! A világ mindig ilyen volt, télre jött a tavasz, tavaszra a nyár, nyár után az ősz, aztán megint a tél.
Elszunyókált ott a meleg padkán, nem hallotta már, hogy odakint tombol a hóvihar. Arra riadt csak fel, mikor visszajött a konyhába a nagylány, fáradt, de boldog mosollyal az arcán:
-Egy fiú és egy lány. Egészségesek.
-Isten áldása legyen rajtuk, és az egész ház népén! - felelte az öreg.
Egy bögrényi meleg levest adott neki a lány, aztán csak pihent az öregember lecsukott szemekkel tovább. Odakint bőven hullott Isten áldása, a tiszta, fehér hó. Az öreg jól kipihente magát a melegben, és másnap korán reggel útrakelt.

******

A drótostót régi, mára már kihalt foglalkozás. A drótostót általában a hátán cipelte a szerszámait és az anyagot hozzá - hasonlóan nézett ki, mint ma egy kiránduló egy jól megpakolt modern hátizsákkal -- és úgy járta körbe a vidék házait, megjavítva fazekakat, lábosokat, lavórókat, stb. Ilyen házaló foglalkozás több volt régen, természetes volt, hogy az emberek nem könnyen dobták ki, ami még használható.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.