Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Nagy Mercédesz: Téli világ: Tizenharmadik történet: Szívből szóló kívánság (2020. február)
Pazar fényekben pompázott szeretett városunk főtere. A parkot körül ölelő fák mind-mind karácsonyi fényben káprázott, nem is beszélve a villanypóznákról, melyekre különféle alakzatú égősorokat helyeztek fel díszítésképpen. Volt köztük angyal, csillag, fenyőfa és harang forma. Két éve nem szeretem a karácsonyt.
Két éve, mióta apa meghalt. A legjobb ember volt a világon. Szigorú, de igazságos, egy nagyszerű férj és apa egyben. Miért ment el? Miért kellett? Sosem kaptam rá választ.
Talán azért, hogy soha többé ne szeressem a karácsonyt, az ünnepet, ami a szeretetről szól?
Hiába a sok fény és a csillogás, ha nincs mellettünk valaki, akit nagyon szeretünk. Ezen tanakodtam akkor is amikor átsétáltam a parkon és úgy döntöttem pihenésképpen leülök egyet az egyik padra.
Kellemesnek éreztem az időt és tetszett, ahogy az esti égbolt visszaveri a park fényeit. Melegség öntötte el a mellkasomat. Olyan volt, mintha a meleg kályha mellé érkeztem volna.
Hirtelen úgy éreztem megállt az idő.
Eltűnk mindenki körülöttem.
Csak egyedül voltam.
Behúnytam a szemem.
Nagyon régen éreztem ilyen nyugodtnak magam, mint akkor abban a pillanatban. Csak ültem és az sem érdekelt volna, ha megnyílik a föld és elnyel mindent velem együtt. Aztán a csend hamar véget ért. Egy férfihang kerrentett mellettem a padon. Nagyot ugrottam ilyedtemben s nyomban ránéztem. A látvány ami fogadott nagyon meghökkentett. Nem akartam hinni a szememnek. Egy angyal volt. Hatalmas, csillogó, pihe-puha szárnyak nőttek ki a hátából, hófehér lepel takarta a testét és arany színben ragyogó glória lebegett a feje fölött. Megdörzsöltem a szemeimet. Ez nem lehet. Biztosan csak képzelődöm. Dehát az nem lehet. Úr Isten talán megbolondultam? Teljesen biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm, mindaddíg míg meg nem szólalt.
-Szervusz. -köszönt. Válaszul egy hatalmasat nyeltem, majd valamit duruzsoltam az orrom alatt. A meglepettség urrá lett rajtam, azt hittem mentem elájulok. -Hogy vagy?
-Ööö... Te ki vagy? -eltöprengtem csodálatosan szép arcán. Mintha hófehér fából faragták volna, hangja csilingelt mint a csengő.
-Leo vagyok. A karácsony angyala. -egyik kezét felemelte és ahogy intett csillámok követték mozdulatait. Lábai alatt hókupacok domborodtak. Észrevette, hogy figyelem, ezért az egyik lábával felrúgta a havat. Mivel nálunk még nem esett hó feltűnően szokatlan jelenség volt és elcsodálkoztam benne. A hópelyhek a levegőben maradtak. Lebegtek és táncoltak jobbra, balra, majd addíg sodródtak, míg körém nem értek. Elkaptam egypárat közülük. Újabb megdöbbenés. A hópelyhek nem olvadtak el csupasz, meleg tenyeremben. Újból az angyalra néztem.
-Tudod miért vagyok itt? -kérdezte. Ragyogtak égkék szemei.
-Nem. Fogalmam sincs. -feleltem félve.
-Azt hiszem megérdemled, hogy meghallgassam egy kívánságod. -mosolygott és lazán ölbefonta karjait.
-Mi? Miért? -értetlenkedtem. Ki vagyok én, hogy ekkora szerencse érjen?
-Jó voltál az idén? -rámkacsintott. -Mesélj.
-Hát, nem tudom. Sokminden történt velem.
-Tudom. Meséld el.
-Odaadtam az egyik vesémet a legjobb barátnőmnek. Lupusa volt. Az egy autoimmun- betegség. De nem számít. A lényeg, hogy jobban van. És egyre jobban lesz. -lehajtottam a fejem.
-Akkor ideje kívánnod. Nagy dolgot tettél. Megérdemled a karácsonyi csodát Alíz.
-Tudod a nevemet?
-Mindent tudok rólad. Azt is, hogy húsz éves vagy. Azt is, hogy meghalt az apukád. És azt is, hogy egyke vagy. -vett egy nagy levegőt. -Na, ideje kívánnod.
Elmerengtem és belemélyültem a még mindig lebegő hópihékbe. Volt egy nagy vágyam. Hát idejének láttam kimondani.
-Szeretnék beszélni apukámmal. Elmondani neki, hogy hiányzik és, hogy nagyon szeretem.
Csend ereszkedett közénk. Aztán az angyal megtörte azt.
-Rendben. Telefonon jó lesz? -érdeklődött.
-Telefonon? -végülis, miért ne? -Igen. Hát persze.
Ragyogó mosolyt villantottam. Elővettem a telefonom és tárcsáztam apa számát. Ez a cselekedet csak úgy magától jött. Rápillantottam az angyalra.
Bólogatott.
-Jól csinálod. -mondta. Felálltam és elfordultam. Remegett a kezem. Nem azartam elhinni ami velem történik. A szívem ötször olyan gyorsan vert mint általában szokott amikor izgulok valami miatt. Most tényleg apával fogok beszélni? Végigírtam a számát amit fejből tudtam, majd rányomtam a hívás gombra. A fülemhez emeltem a készüléket, ami majdnem kiesett a kezemből, annyira remegtem. A telefonja és a kártyája nem volt használva amióta meghalt. Most azonban hosszasan búgni kezdett egymás után, majd hirtelen csend, mintha felvették volna, de nem szólt bele senki. Halk sistergést hallottam.
-Haló, apa?
-Alíz! Lányom.
Könnyek szöktek a szememben, szabad kezem azonnal a számra tapadt.
-Úr Isten. -ámuldoztam. Ez apa hangja volt. -Tényleg te vagy?
-Én vagyok. -meleg, szeretetteljes hangja volt, amit mindig nagyon imádtam. És nagyon hiányzott. Sírni kezdtem. -Ne sírj Alíz.
-Apa. Annyira hiányzol. -hüpögtem. Látni akartak. Meg akarlak ölelni.
-Itt vagyok mögötted.
Meghökkentem. Abbahagytam a sírást, majd lassan megfordultam. Az angyal helyén apa ült a jól megszokott barna téli pulcsijában. Most a telefonom végleg kiesett a kezemből, de nem érdekelt. Csak álltam és néztem, ahogy apa mosolyog rám a telefonjával a kezében. Az arca megmaradt ötvenévesnek, a kis bajusza még mindig édesen kunkorodott és a haja is őszes volt. Pont olyan volt, mint amikor elment. Lassan elindultam felé és visszaültem a helyemre. Minden porcikám remegett.
-Na, nem ölelsz meg? -kérdezte, majd tágra tárta a karjait. Én a fénysebességnél is gyorsabban vetettem bele magamat az ölelésébe. A menta és dohányillata eszembejuttatta a gyerekkoromat és az igazi karácsonyt, amikor együtt volt a család.
-Apa, kérlek gyere vissza. Képtelen vagyok elengedni téged.
-De hiszen nem mentem el. Nézd. -eltávolodott tőlem és a parkot díszítő fényekre mutatott. - Ott vagyok a karácsony fényeiben. -felmutatott az égre. -A csillagokban. És…- a mellkasomra tette meleg tenyerét. -És a szívedben. Maradj mindig ilyen jó ember Alíz. Ilyen önzetlen és tisztaszívű lány. Meglátod, sosem leszel magányos.
A sírás olyannyira folytogatott, hogy alig bírtam levegőt venni. Az öröm és fájdalom egyszerre volt jelen. Apa tényleg itt van. Érzem, látom, hallom. Szorosan fogtam a kezét, soha többé nem akartam elengedni.
-Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? És, hogy nagyon hiányzol. -a könnyek szinte ráfagytak az arcomra.
-Tudom. Ezért vagyok itt, hogy elmondjam, nagyon büszke lehetsz magadra. Amit tettél, arra nem lenne képes mindenki.
-Bárcsak rajtad is segíthettem volna. -üvöltöttem a fájdalmas sírástól.
-Tudod, hogy segíts? -kérdezte, majd megérintette az államat. Én kérdően néztem rá.
-Ígérd meg, hogy mindig szeretni fogod a karácsonyt. Mert akkor én is boldog leszek. Ott leszek veled Alíz. Minden pillanatban. A karácsony melegében. Megígéred ezt nekem? -mélyen a barna szemeibe néztem.
-Megígérem.
Elmosolyodott. Pár percig még néztük egymást. Boldog voltam és azt éreztem, megszerettem a karácsonyt. Mert pontosan erről szól. A mérhetetlen szeretetről. Amikor nem kell semmilyen ajándék, csak az, hogy jelen legyenek a szeretteid.
Lassan lecsukódtak a szemeim és egy mondatot kezdtem dúdolászni.
-Legyen ünnep az égen és ünnep a Földön.
Még éreztem a meleg kezét. Rádőltem a mellkasára és ő édesen elaltatott.
Mikor kinyitottam a szemeimet a szobámba találtam magam. Elszomorodtam. l
Csak álmodtam az egészet.
Pedig azt hittem valóság volt. Bánatosan ültem fel az ágyon. Kinéztem az ablakon. Mintha szálingózott volna az idei első hó.
Két nap karácsonyig.
Tisztán emlékeztem apa mondataira. Mindegy, hogy álmomban- e vagy a valóságban, de megígértem neki, hogy szeretni fogom a karácsonyt. És ezt is éreztem. Szerettem, mert anyám velem van és mert álmomban láttam apámat.
Legalábbis azt hittem, hogy csak álmomban. Mindaddíg, amig ki nem értem a teraszra, hogy friss levegőt szívjak. A terasz járólapján húkupacok sorakoztak, amik el voltak tiposva, mintha valaki átsétált volna rajtuk. Még csak most kezdett el esni a hó, hogy került ez ide?
Amit álomnak hittem, végül akkor bizonyosodott be számomra, hogy valóság volt, amikor markomba fogtam az eltiport havat és az csodák csodájára, nem olvadt el a meleg tenyeremben.

6542
ritatothne - 2020. március 22. 08:36:58

Szeretettel olvastam az írásod. Bizony nagyon-nagyon nehéz elengedni azokat, akik az életünk részei voltak, akikeket mindenkinél jobban szeretettünk és akik bennünket talán még ennél is jobban szeretettek.

Gratulálok a nyereményhez.

Szeretettel:RitaRose

4204
pathfinder - 2020. február 06. 15:58:39

Kedves Tollforgató!

Érzelmes és fantáziadús írásodhoz szeretettel gratulálok. És elárulom, még egy kicsit meg is könnyeztem. Nagyon tetszik.

Szeretettel:
Kata Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.