Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Szabóné Tápai Erzsébet: Örvény (2020. február)
A híd roncsain ülve kétségbeesetten kapaszkodom. Ujjaim elfehéredtek, hányingerem van, annyira szédülök. Alattam a Duna feneketlen mélysége örvénylik. Ahogy lenézek, valósággal húz magához.
Most érzem milyen törékeny az élet. Egy rossz mozdulat és zuhanok. Egyenesen bele abba a forgó, mocskos hidegségbe. Ez a halál marka.

Én szóltam az egyik katonának, aki őrségben volt, hogy tériszonyom van, de talán nem is értette mit beszélek. Viszont azt igen, hogy nem akarok a meredek keskeny pallóra lépni és válaszolt is a maga módján.
Puskáját megfordította és nagyot lökött rajtam. Azután már a csővel néztem farkasszemet.
Ezt a nyelvet mind értettük:-Mész, vagy meghalsz!

Eddigi életemet mindig a körülmények határozták meg. Attól kezdve, hogy kimaradtam a negyedik elemiből, hetente egyszer menni kellett leventének.
Együtt voltunk a szerb gyerekekkel, mindig jól kijöttünk egymással. Kaptunk zubbonyt, amin a rangjelzésnek is volt helye.
Persze nem ingyen adták, ki kellett azt fizetni.
Eleinte katonásdit játszottunk, majd a játék kiképzéssé alakult.
Aztán kitört a háború.
1944 október 6.-án tizennyolc éves lettem és 19.-én kihirdették a mozgósítást, amit itt Újvidéken magyar nyelven is kiragasztottak, nem csak szerbül.

Besoroztak.
Bennünket, magyar fiatalokat munkaszolgálatra vittek.
Amit a németek leromboltak, azt kellett újra használhatóvá tenni.
Ezért vagyok itt, a felrobbant Dunai híd roncsait kell kiemelni.
A híd elemek anyás csavarokkal vannak egymáshoz erősítve.
Kézzel csavarozzuk szét a darabokat, aztán csörlővel vontatjuk ki a partra.
Iszonyú erővel kell húzni a csavarkulcsot. Csupa hólyag és véraláfutás a kezem.
-Erőnk meg mitől lenne?
-Ez nem az anyánk főztje.
Minden délben bableves van, tészta nélkül. Mióta itt vagyok egyszer találtam benne egy darab mócsingos húst.
Igaz, ha valaki elég gyorsan megeszi az adagját, az kaphat repetát. Ezért én forrón megeszem az enyémet, hogy amikor az utolsónak is belemerték csajkájába a levest, még jusson a maradékból.
Egész napra húsz deka kenyeret kapunk. Érdekes, hogy mindig csak sarkát.
- Milyen kenyereket sütnek itt, aminek ennyi sarka van?-
Az élelem hiánya azonban nem közvetlen életveszély. Az itt van alattam és ott van az őrök kezében.

Annuskára gondolok, arra, amikor elbúcsúztunk egymástól. Átölelte a nyakamat, gyönyörű kék szeméből potyogtak a könnyek. Nem engedem, hogy elmenj, senkim sincs rajtad kívül.
Mivel szülei korán meghaltak, a nagyanyja vette magához, ő nevelte fel. Tavaly télen aztán őt is eltemette szegény árva.
Annuskám kis szeplőit néztem, melyeket lemosni látszottak a könnyek. Aztán lábával dühösen toppantott és azt mondta:
-Rohadt háború.

Térdemmel görcsösen szorítom a pallót.
-Igen, rohadt háború. Mi közöm van hozzá?
Semmi. Mégis magával ragadott. Éppen olyan, mint az az örvény alattam.
Hány meg hány ember életét követelte ez az öldöklés?
Nem lehet kimaradni belőle.
Ha nem akarsz menni katonaszökevény vagy és hadbíróság elé állítanak.
Ez nem az én életem, nem akarok itt meghalni.
Rohadt háború. Azért is túlélem!

Leszereltem egy nehéz vasdarabot. Intek, hogy hozhatják a csörlő drótkötelét.
Ekkor próbálok felállni, hogy kimenjek a partra.
Remegő lábaimat óvatosan emelem és rakom egyiket a másik elé. De mégis megbillenek és nincs mibe kapaszkodni. A szívem majd kiugrik a helyéről, gyorsan letérdelek és négykézláb kapaszkodva, lassan araszolok kifelé a pallón. Nem nézek semerre, csak vonszolom magam előre. Egyszer csak valaki megfogja a karomat és erős marokkal tart, úgy segít.
Ahogy felnézek, nem hiszek a szememnek. Az egyik őr az, aki kicsit beszéli a nyelvünket. - így, nemcsak látja, hogy képtelen vagyok a mélység fölött dolgozni, de érti is, amit mondok.-
Végre partot érek és érzem, hogy lassan múlik a remegés. Hálásan mondok köszönetet ennek a jóembernek, aki azt feleli: szól a parancsnoknak, hogy ezután a parton maradhassak a csörlőknél.

Nem felejtem el soha: az emberség nem azon múlik, hogy ki melyik nemzet fia. Hisz reggel az egyik katona majd beletaszított a Dunába, a társa meg szinte kihúzott onnét.

Most, hogy elmúlt a veszedelem, bizakodni kezdtem.
Valami azt súgja:-hazajutok.
6677
Liza - 2020. február 10. 21:48:43

Kedves Tibor!
Köszönöm.

2603
orkutya - 2020. február 02. 19:40:46

"Az emberség nem azon múlik, melyik nemzet fia"! - igaz, és megszívelendő gondolatok! Tibor Cool

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.