Vilhelem Margareta: Apassionata 2 része [ 3részes]
Ennyi volt minden, amit mondhattak egymásnak. Aztán nem is esett
szó többet közöttük a szomorú látogatásról. Máté azonban aznap nem tudott ebédelni; lelki szeme előtt a húst vágó öreg vibrált, az ifjú,borzalmas ágyneműje, a hányingert keltő bűz.


Délután, úgy félőt óra tájt, a díványon feküdt betakarózva s olvasott,amikor kopogtak. Nem gondolta volna, hogy a fiatalember már ilyen hamar meglátogatja.
Felállt fekvőhelyéről s fogadta vendégét.
Nagyon meglepődött, mert a fiatalember jól szabott ruhát hordott és gallérja is tiszta volt. Csak most vehette szemügyre igazán az öreg legényt.
Nagyon csúnya ember volt. Testalkata izmos, termete szikár, arca kellemetlenül csontos,és csaknem fekete színű; haja borzos. Állandó zavart mosolygása közben csontos ujjaival meg-megigazgatta nyakkendőjét, húzogatta gallérját.
Azonnal a zongorához lépett, s lenyomott néhány billentyűt.
-Sajnálnám, ha mégis zavarom - mondta selypítő hang hordozással.
- igazán megnyugtatna, ha visszafeküdne, azonnal
otthonosabban érezném magam.
Máté megmutatta kottáit, aztán engedelmeskedett és megint ledőlt
a díványra. Csomós végre elhelyezkedett a zongora elé, lapozgatott a Beethoven-szonáták közt, aztán mélyen a klaviatúrára hajolva, játszani kezdett. Némelykor felemelte csúnya, borzos fejét, szenvedélyesen, álmodozóan csóválta, majd újból ráhajtotta a kezére. Minden színészkedés,
pózolás ellenére nagyon jól zongorázott. Ügy játszott, hogy Máté

már nem is tudta azonosítani ezt a művészt azzal a torzonborz szörnyeteggel,akit tegnap még a a matrac sírban látott.

Amikor befejezte a darabot, Máté lelke mélyéből gratulált. A
művész mosolyogva, nevetségesen gyerekes szemlesütéssel fogadta ezt.Nem állt fel, hanem rágyújtott egy cigarettára. Közben elmesélte, hogy Bécsben tanult, de bizony húsz esztendővel ezelőtt. Aztán szétnyomkodta a cigaretta csutkát s megint játszani kezdett. Majdnem egy kerek óráig zongorázott egyfolytában, amikor kopogás hallatszott. Máté megint felkelt, s az ajtó felé indult, de addigra bejött az öreg Feri bácsi,kezében tálcát tartott,
azon csésze, melyet egy gyanús színű zsebkendővel
takart le.
- Lehoztam Sanyikának az uzsonnáját; mindig fél hatkor uzsonnázik.
Féltem, nehogy megfájduljon a feje, ha nem eszik rendes időben.
Máté húsz esztendeje kevés volt ahhoz, hogy ezt az újabb lehetetlen helyzetet hápogás nélkül elviselje. Aztán valahogy magához tért, s helyet csinált az asztalon a tálcának.
-Tudja lelkem- folytatta az öreg - szegény feleségem akkor
vesztette el az eszét, mikor Sanyika még csak öt éves volt, még iskolába se járt. Beszállítottuk. Aztán még élt huszonöt évet, de már rég,hogy meg is halt.
Ezért aztán én neveltem Sanyikát, mindenben igyekeztem
helyettesíteni az anyát. Szegény jó Amálkám , nem láthatta
Sanyikát. Tudja lelkem, olyan gyönyörű asszony volt, mindenki utána fordult.
Szép holló kék haja, dióbarna szeme, bársonyosan puha kreol bőre, meggypiros ajka, olyan fehér foga, mint a carrarai márvány,oly-gyönyörű volt, egészen mint Sanyika!
Máté arcára most már rádermedt az előbbi ijedtség. Az ifjú Csomós
megint olyan szemérmesen, olyan szerényen sütötte le szemét, mint egy tizenhat éves bakfis.
- O, apa, igazán apa! - motyogta selypen.
- Nem azért mondom, csak nehogy elbízd magad!
Aztán Máté felé fordult megint.
- Tudja, lelkem, nagyon szigorú vagyok; nálunk nincs tükör, nem
akarom, hogy Sanyika elbízza magát. Sohasem tűrtem meg a házban tükröt, féltem Sanyikát. A fiatalok hamar hiúvá, beképzeltté válnak. Na, gyere fiacskám idd meg a kávét, hogy elvihessem a tálcát.
Az apa fogta a csészét, a zsebkendőt óvatosan leemelte róla és fia
elé rakta.
- Ne olyan gyorsan, idd lassabban, megfájul a gyomrod! - szólt
rá az öreg.
Amikor befejezte az uzsonnázást, Feri bácsi homlokon csókolta fiát,
kezet nyújtott Máténak s a tálcával, meg a csészével kitotyogott. Máté kerekre meredt szemmel nézte, s várta, hogy az öreg különös viselkedését szóvá tegye, mentegesse, magyarázza. De a művész cigarettát kotorászott elő zsebéből és rágyújtott. A gyufa sercenése és fellobbanása térítette magához a megdöbbent fiút.
Aztán a vendég megint a zongorához
ült, Máté pedig a díványra. Körülbelül egy negyedórát játszott még,
aztán felállt, megköszönte a szívességet és a még mindig díványon ülő fiú felé közeledett. Jó lépésnyire megállott előtte, s elkezdett beszélni:
- A bécsi Páterben ráordítottam a csellistára: nem gis, hanem a.
Amint magyarázott, szeme fentebb siklott s meglátta a dívány tükrét.

Pillanatra elnémult, mintha el is sápadt volna. Aztán rögtön elpirult,
valami különös boldogság csillant meg fényes szemében és fellelkesedve kezdett tovább magyarázni; jobb kezével élénken gesztikulált, miközben bele-belepillantott a tükörbe.
s figyelte magát. És mintha egy nagy zenekart látott
volna el utasításaival, hol harsogva, hol pisszegve rendelkezett. Némelykor oldalra fordította fejét s úgy magyarázott, majd bal kezével kezdett hadonászni.
Mátét már észre se vette, csak a tükörnek beszélt mind
hangosabban és hangosabban, de már nem lehetett érteni, mit mond, összefüggéstelen szavakat kiabált. Csak lábujjhegyen állt és magánkívül hadonászott.
Aztán egész közel állt a díványhoz és közelről nézte magát a
tükörbe.
Máté összezsugorodva ült és meredten figyelt. Aztán hirtelen elhatározással felpattant.
A férfi elhallgatott, ő is riadtan nézett körül, de hamar magához tért. Még lihegett ugyan, de megköszönte a szíves vendéglátást
és elment.
Máté jó ideig még mozdulatlanul állt, aztán bekopogott
a nénihez. Falfehér volt, amikor belépett; nem szólt semmit,
csak leült.
Másnap, ugyanabban az órában, a fiatalember megint beállított.
Vidám volt és magabiztos. Ez játékán is észrevehető volt, nagyobb lendülettel zongorázott s Máténak még jobban tetszett. De most alig gyakorolt húsz percnyit, amikor felállt, a díványon ülő fiú elé lépett s mint az azelőtti napon, hozzákezdett szónoklatához. Máté már nem ijedt meg inkább a kacagás visszafojtásával küszködött. Mikor ahhoz a ponthoz jutott, hogy többé nem törődött Mátéval,, csak magának beszélt a tükörbe, a fiú óvatosan felállt.
Lábujjhegyen a zongorához ment, majd hangosan lenyomott egy akkordot. Sanyi elhallgatott Nem jött zavarba,
felvette kabátját és sugárzó arccal sietve elbúcsúzott.
Ettől a naptól kezdve mindennapos vendége lett Máténak. Mind
jobban és jobban zongorázott és ezért Máté nem tartotta kellemetlennek jövetelét. Mindig a díványra ült, hogy ne hozza zavarba, így aztán mindennap megrendezte monológját.
6482
rozsa koncz - 2020. február 05. 21:21:59

Szia Babu!
Jót derültem humoros írásodon, csak gratuláni tudok, várom a folytatást. RózsaRose

6191
Magdolna43 - 2020. február 05. 12:12:12

Szia Babu!

Mókás ahogy törődik az apa az ő szépséges kicsi fiával és még a fiút sem zavarja
Sok szeretettel várom a folytatást.
Magdi

6542
ritatothne - 2020. február 05. 09:19:30

Kedves Babu!

Jókat derültem a műved olvasása közben. Azt gondoltam, hogy ha meglátja magát, rájön arra, hogy kimondottan ronda, de nem, tetszett saját magának, ahogy az apjának is. Különös történet, várom a folytatást.

Szeretettel: RitaRose

5396
Kitti - 2020. február 03. 23:29:20

Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.