Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Hodos Éva: Örökségem
- Mondd, nagymama! Nekünk nincs családi örökségünk? - kérdeztem nagyanyámat.

Alsós iskolás voltam, s a megismert betűk iránt érzett óriási barátságom arra ösztönzött, minél több könyvet olvassak el. Mikor a tömérdek királyfi, királylány történeteken átrágtam magam, meg voltam róla győződve, hogy ez a világ tele van rejtett csodákkal, csak le kell érte hajolni. Mi jóval szerényebben, szegényebben éltünk, mint a környezetemből ismert gyerekek, ezért gondoltam azt, valahol elveszett a vagyonunk. Elkártyázta valamelyik ősöm, vagy éppen lóversenyezett....
Nagyanyám furcsa szemekkel nézett rám. Azt vélhette, számonkérek rajta valamit, pedig szó sem volt erről. Csupán szerettem volna tudni mindennek az okát. Mentségemre szolgáljon, hogy mint írtam, gyermek voltam, s úgy éreztem jóval kevesebb jutott nekem, mint kortársaimnak.
Éppen a padláson pakolásztunk, ócska holmik között turkáltunk, ládákban, dobozokban kutattunk.
Nagyanyám végül elmosolyodott komolytalan kérdésemen, fejemre bökött csontos mutatóujjával:
- Itt az örökséged - mondta, majd ezt követően szívemre mutatott: - és itt.
Csak jóval később értettem meg, mit jelentett e két mozdulat.

Örökölni sok mindent lehet az ősöktől: kastélyt, kutyabőrt, ládákba, vagy éppen föld alá rejtett kincseket. Gyermekésszel én csak ezt hiányoltam.
"Milyen pompás dolog is lehet palotában születni!" - gondoltam. "Híres emberek leszármazottjainak mondani magunkat, s ősi, nemesi nevet viselni."
Akkor számomra ez volt a legek - legje. Ma ezt magam is, sznobságnak nevezném, de jobbra vágyni gyermekként talán más kategóriát jelent. A gyermek nem tudja a különbözőség okát, s tudni szeretné....

Mi az eszünket vallhattuk örökségünknek. Ükapámat - aki az egyik településen bíróként szolgált -, a környék legokosabb emberének tartották. De hát ezzel az örökséggel is lehet rosszul bánni, s eltékozolni. Az emberi adottság, képesség pusztán egy lehetőség, melyet a sors kínál fel, s ezzel is tudni kell gazdálkodni. A mag, melyből kisarjadhat a siker fája, vagy éppen elsatnyulhat. Ezt is el lehet herdálni, akár a nagybirtokot.

Tanúja voltam, mikor egy háznál, melyet megörökölt a "hálás" család, az egy életen át gyűjtött holmit ócska kacatként konténerbe hajigálták. Csörögtek a fém és üvegtárgyak, s a nagyapa ünnepi csizmája és nadrágja is a szemétben végezte. Hiszem, hogy a tárgyaknak is jár méltó búcsúztatás.

Nagyanyámmal a fényképek nézegetése külön szertartás volt. Az egyik egy parasztcsaládot örökített meg, három gyermekkel és egy óriási, legalább két és fél mázsás disznóval. A megsárgult fotón elégedett, büszke emberek néznek a fényképezőgép lencséjébe. Az akkoriaknak úgy tűnhet e kép alapján, nem kellett sok a boldogsághoz. A jól sikerült aratás, a nagyra hízott jószág mind azt mutatta, van mit ennie a családnak. Lám, ezek az emberek sem örököltek palotákat, gazdag birtokokat, mégis megtalálták az életben azt az utat, melyet végig járva elégedettnek vallhatták magukat. Ők alakították sorsukat így, önnön két kezükkel.

Ez volt az örökség egyik fele.
A másik a szívbe vetett mag. Erről is egy fénykép jut eszembe: fiatal férfi áll egy parányi parasztház előtt, szakadozott ócska gúnyában. A kép apámról készült.
Életének egy részét homály fedte előttem, míg - felnőtt koromban - megtudtam azt is, melyről nem beszéltünk soha.
Lobbanékony természete gyűlölte az igazságtalanságot, ezért gondolta újságíró lesz és csak az igazat fogja megírni. 18 éves korában egy utcabéli pajtása bajba keveredett a hatóságokkal. Hirtelen fellángolásból úgy vélte külföldre szökik, mert félt a retorziótól. Németországba akart eljutni és apámat is győzködte: ebben az országban az értelmes emberek semmi jóra nem számíthatnak. Addig-addig beszélt, míg az vele tartott. Átszöktek a határon, majd munkatáborba kerültek, ahonnan nagygazdákhoz közvetítették ki őket, kényszermunkára.
"Még a földnek is más szaga volt" - emlékezett erre az időre. Az igaz, hogy nem saját szájából hallottam, hanem Mama mesélte. Apám iszonyú honvággyal küszködött, s mikor a haját tépte, gazdái elengedték, attól félve, kárt tesz magában. A hegyeken keresztül jött vissza Magyarországra, a parányi alföldi faluba, vékony ruházatban, lábbelijét egy szál drót fogta össze. Hogy mi tartotta életben? Ez rejtély. Nem vágyott már gazdagságra, csak egyet akart: a hazai földet tudni lába alatt. Sosem beszélt nekünk erről az időről. Miután hazaért még azon éjjel elvitte a rendőrség. Két hétig volt - valószínűleg - Szegeden, ahol összeverték, hogy jobb állampolgár váljék belőle.
Osztályellenségnek számított ettől kezdve, s a "botlás" következtében fekete listára került, mellyel kizárólagosan olyan fizikai munkára vették fel, melyet ha elvégzett, a napi 8 óra után nem volt energiája másra. Így került öntödébe, a legnehezebb munkákra.
Pedáns ember volt, emlékeimben ma is látom, hogyan keféli télikabátját, fényesíti csizmáját, és mindig olvasott...

Gyermekként arra tanított bennünket, szeressük hazánkat, s ha módunkban áll tegyünk érte.
Ez az én örökségem.
6643
szikra60 - 2020. március 03. 19:19:27

Drága Ági! Ha tudnád, milyen örömet okoztál nekem kedves soraiddal. Életrajzi dolgokról - még ha időnként színez is rajta az ember - nehéz írni. Ez az írás pályázatra készült egyébként, de a hazaszeretetre nevelés igaz benne, mert hiába tépte meg az élet apámat, rúgtak bele százszor, ő szerette ezt az országot egészen haláláig. Sajnos, valahogy ezek az értékek kezdenek eltűnni és nem nagyon vállaljuk fel... Szeretettel Éva

6578
nagyagnes - 2020. március 03. 18:57:22

Novellád fénypontja, hogy amikor kérded, van-e családi örökségetek, akkor: Éppen a padláson pakolásztunk, ócska holmik között turkáltunk, ládákban, dobozokban kutattunk.
Nagyanyám végül elmosolyodott komolytalan kérdésemen, fejemre bökött csontos mutatóujjával:
- Itt az örökséged - mondta, majd ezt követően szívemre mutatott: - és itt.
Ez különösen tetszik nekem, mikor írod nagyanyádról, hogy fejedre bökött csontos mutatóujjával:
- Itt az örökséged - mondta, majd ezt követően szívedre mutatott: - és itt.
Főképp ez tetszik, hogy a szívedre bökött nagyanyád és azt mondta: Itt az örökséged! Ez a legértékesebb, Kedves Éva, a szív! Ami a szívben rejlik, az az igazi kincs Amik a szívben rejlenek, azok az igazi kincsek! Ha azok aranytól értékesebb szeretetről szólnak. És minden földi gazdagságnál, vagyonnál többet érőbbek Többet érnek karriernél, tudománynál, mindennl a világon, mindennél többet. Légy bár Lázár, a koldus, de szíved gazdag legyen! Ugyan, mitől lehet gazdag a szív? Szeretettől, más semmitől.
De az is jó, hogy nagyanyád a fejedre is bökött: Itt az örökséged! Hiszen görög aforizma, hogy: Az ész hatalom.
Kedves az írásod, és méltóság van benne. Nemes.

6643
szikra60 - 2020. február 09. 14:31:12

Kedveseim! Köszönöm, hogy itt voltatok és megtiszteltetek azzal, hogy olvastátok ezt az írást. Szeretettel Éva

4005
zelgitta - 2020. február 08. 13:49:58

Kedves Éva,
nagyszerű örökséget kaptál, amit, látom, szépen is ápolsz, gondozol. Ide terítetted egy kicsi részét elénk, hogy olvassuk és lelkileg gazdagodjunk. Én részemről, köszönöm.
Szeretettel,
Gitta

6542
ritatothne - 2020. február 05. 09:30:45

"Gyermekként arra tanított bennünket, szeressük hazánkat, s ha módunkban áll tegyünk érte.
Ez az én örökségem."

Kedves Éva!

Ez nagyon szép örökség, bárcsak minden szülő ezt hagyta volna a gyerekeire.

Szeretettel: RitaRose

6142
BoldogCsisz - 2020. február 04. 14:20:21

Kedves Éva!
Nagyon tetszett írásod!
Igen a szív, az értelem csodás örökség! Légy ezért büszke!
Szeretettel: Marika

6476
Siposne Marica - 2020. február 04. 13:27:21

Szív és az ész, ez az igazi, legdrágább örökség!
Gratulálok!

6081
varonklari - 2020. február 04. 06:19:56

Kedves Éva!
Az értékrendünket szüleinktől örököltük, az ő példájuk, tanításuk tett azzá bennünket, akik lettünk, amire büszkék lehetünk!
Gratulálok szeretettel: KláriRose

5396
Kitti - 2020. február 03. 23:19:26

Jó ez az örökség, ilyen nekem is van. Csak az a baj, hogy nem sokan örököltünk ilyet...Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.