Ledniczky Éva: Viaszkos vászon és kengyelszíj
A Visegrádi-hegységhez tartozó Maróti hegyek lábánál egy fehérre meszelt falú, utcafrontra néző, üvegezett tornácú parasztház ablakából nézett ki egy álmos aprócska szempár, várakozva köszöntve a napfelkeltét a Rákóczi utca 11-es szám alatt. Nyári szünet volt, amelyet Gréti, a 9 éves nagyvárosi kislány mindig a nagymamánál töltött. Egy rutinszerűen induló hétfő reggelen, a kert végéből távolodó, csoszogó léptek zaját neszelte meg, mire felkapta szerető gondossággal font hajkoronával ékesített kis fejecskéjét. Felpattant a verandáról és szaporán szedve lábacskáit a hegyfelöli oldal kerítéséhez szaladt.

"Ilonka néni!" - kiáltotta - "Csókolom! Mit tetszett hozni?"

A virágos, mélykék köténykét viselő, görnyedt hátú idős asszony, kinek arcát karakteresen rótta meg az idő vasfoga, visszafordult a hang irányába, és a kerítésre akasztott vászonszatyorra emelte fakókék tekintetét.

"Szervusz Angyalom! Ezt add oda nagymamádnak, szedtem néki tojást!" - majd egy ráérős mozdulattal átnyúlt a kerítés fölött és leakasztotta a sokszor használt vállon vihető hordozót és átnyújtotta a hófehér nyújtózkodó kezeknek. Leemelve a magasból érkező friss tojásokat a kisasszony, tátott szájjal tekintett bele a rejtekébe, és elé tárultak az egymáson sorakozó megfakult tojástartók.

"Nagyon köszönjük Ilonka néni!" - és már szaladt is volna lóhalálában, át a rendezett konyhakerten, mikor utána kiabált a szomszédasszony:

"Lassan te lyány! Még összetöröd!" - majd igyekezett önkéntelen mosolyát elrejteni, és tettetett rosszallást közvetítő fejcsóválással fordult meg az érkezés irányába folytatvta csoszogó lépteit.

Nem volt tájidegen látvány errefelé 1-1 színes vászonszatyor, vagy kézműves fonott kosárka a kerítésre akasztva. A felső, hegy felőli szomszéd tyúkokat tartott, míg a bal kézre, a Duna felé eső család inkább a disznótartásban jeleskedett, akikkel viszont jól össze is lehetett kacsintani a kert végéban a málnasor mögötti kerítésszakaszon. Teljesen természetes volt, hogy mindig csereberéltek egymással. Jó érzés volt adni is, és ha valakinek valamiből többlete keletkezett, kiakasztotta a szokott helyre, aztán egyszer csak várta egy csomag, általában mindig ugyanabban az időben.
Fontos szerepet töltött be arrafelé az idő, igaz másképp mérték mint a nagyvárosban, de valahogy kevesebbszer is tévedett. Nem volt jellemző a vita, a rosszérzés, valahogy pontosan tudta mindenki, hogy 10 tojás hozzávetőlegesen1 kg paradicsommal volt egyenértékű. A szomszédok is mindig a napszaknak megfelelően köszöntötték egymást, és soha nem maradtak egymásnak adósai sem. Nehéz volt akkor ezt felmérni Grétinek gyerekfejjel, volt benne valami természetesen különleges, ami nem igényelt különösebb fejszámolást, sem magyarázatot.

Megragadta hát a felé nyújtott zacskót, és bevitte a mindig hűvös konyhába.

"Köszönöm! Milyen gyors voltál!" - mondta a nagymama - "Hozzál be gyorsan vizet is a kútról, meg paradicsomot és paprikát is hamar!" - hangzott a további kérés - "Addig én készítek tojásrántottát!"

Gréti rögtön pattant, szerette a kerekes kutat, mely ott strázsált a kert közepén. Azért előfordlt, hogy félt is tőle egy kicsit. A víz aznap már ott volt kikészítve, zománcozott fémkannába mellette, melynek levehető bögreszerű teteje volt, talán máshol tehénfejéshez használták volna.

"Biztos felhúzta a nagypapa" - merült el a gondolataiba a kislány.

Nehéz volt egy picit megemelni a vízzel telt, éjszínű kannát, és a kerti lépcsőkön át visszamenni vele a nagyihoz a konyhába, de hát magától nem sétált be ez se a kútról, megkűzdött a feladattal aki elvállata. Beérve a konyhába, megvált az időszakos nehezékétől és rohant vissza a konyhakertbe egy kis piros színű műanyag szakajtóval, majd leszakított 2 szem nyár illatú paradicsomot, mely szűkölködött kicsit a gyermeki tenyerekbe. A 2 szem roppanós, napsárga paprikát kocsánya tövénél gondosan választotta le a szárról, ahogy azt mutatták neki. Kicsit neheztelt ezekre a növényekre, mert minden este neki kellett meglocsolni őket már palánta koruktól kezdve, pontban 7 órakkor, és majdnem akkorák voltak a locsolók, mint ő maga. Nehéz volt, de büszkeséggel töltötte el, hogy ő is nevelgette azt ami az asztalra került. Lassan tette egymás elé aprócska lábait, és elgondolkozva felejtette a szemét a kis szakajtónyi kerti áldáson amíg visszalépdet a konyhába. Talán dúdolászott is magában egy ismerős dallamot.

A nagymama bent már készítette a rántottát, úgy, ahogy mindig szokta. A darabos sót hanyagul a piros, műanyag füles sótartóból rögtön a kék bödönből kikanalazott zsírra tette rá, mely a kamra rejtekéből bújt elő. A tojásokat egyenesen a sötétkék mázas edénybe ütötte bele és egy sötét színű, fémízű villával keverte össze a napsárga anyagot majd várt vele egy keveset. Picit remegett még mikor levette a tűzről, amielőtt persze elzárta a gázt és megvárta amíg magától elmúlik az ibolyaszín lángtánc.

"Eridj, mosd meg a kezed!" - mondta az unokának, majd leültek a viaszkos vászon terítőhöz, mely itt-ott már meg volt szabva kicsit.
Hatalmas szelet fehér kenyeret szeltek kísérőnek a fanyelű, több generációt kiszolgált, mindig éles késsel. A villa ugyan egy kicsit nagy és durva is volt, de hát vigyázni kellett vele, meg ne szúrja az ember száját. A reggeli után közösen elmosogattak, egész pontosan a nagyi mosogatott, Gréti törölgette a kiterített konyharuhán csepegő edényeket, majd bepakolta őket a helyére, a konyhaszekrénybe. Ugyanolyan reggelnek indult ez is, mint a többi nyári reggel a Dunakanyarban, a nagyinál, mégis más volt.

Egy 9 éves kislány legnagyobb álma válhatott valóra, mikor a nagyi elvitte lovagolni. Korábban, mindig csak vágyakozva nézte az autó hátsó ablakából a Duna-parton, a hegyek árnyékában legelésző ménest, mikor érkeztek a nyaralóba a 11-es út irányából. Aztán elérkezett a várva-várt nap. Ezúttal nem csak az összemosódó tájat nézhette, hanem megálltak és befordultak a régi, pergő vakolatú, szebb napokat is megélt istállóépület irányába a murvás felhajtón át, majd megálltak a lovászlak előtt.
Semmivel nem összetéveszthető, istálló- és dunaszag elegye csapta meg az orrukat, amikor kiszálltak az autóból, a Visegrádi-hegyek tövében, és oda léptek egy sokat sejtő tekintettel rendelkező úrhoz. A csillogó szemű lányka áhitattal nézett fel a csupacsizma szikár lovasemberre, és kicsit a nagyi árnyékában, a kérges kezébe kapaszkodva várta, hogy mire jutnak a sorsát illetően a felnőttek. Nem babra ment ám a játék. Akkor ott valami olyan döntés volt születőben, amely egy életre meghatározta Gréti életét. A csupacsizma lovász, akiről később kiderült, hogy Imre bácsinak hívták, mosolyogva tekintett le kackiás bajuszát pödörgetve a városi kishölgyre és akármilyen kérdést tett is fel neki szavak nélkül, úgyanazen a módon ki is olvasta a tekintetéből a választ.

"Lóra ülhetsz!"; - született meg az ítélet Imre bácsi szájából - "Gyere nézünk neked egyet!" - majd megfogta a közel derékmagas lányka kezét, és szó nélkül elsétált vele az istállóhoz. Gréti hátra se pillantott, úgy távozott az ismeretlenbe.

A boltíves bejáraton áthaladva, jobb kéz felől üres állások sorakoztak, míg a bal oldalon rögtön az első helyen, egy vehemens hófehér csődör méltatlankodott a bezártság ellen, azzal a néhány lótársával együtt, akik aznap szolgálatot teljesítettek a pihentető legelészés helyett. Lassan, egymás mellett lépdeltek befelé, a különböző méretű lábbelikben, hogy legyen alkalma megtelni a semmivel össze nem hasonlítható jótékony ammóniaszaggal a városi tüdőnek is. Annyi kérdés forgott akkor Grétiben, hogy kivétel nélkül mind meg is maradt benne. Egy nem sok, annyi sem tört utat magának a cikázó gondolatok közül. Átengedő kiváncsisággal várta meg, míg megálltak egy mélyzöldre festett rácsos boxajtó előtt, és egy egyenpej paripára helyezte rá, az ajtó mellől leakasztott fakópiros kötőféket az istállómester. Lassan, ismerős mozdulatokkal nyúlt át a ló álla alatt, majd előre meghatározott koreográfia mentén csatolta rá kötőféket a jószágra. Lepkének hívták, a lovat, aki intelligenciától sugárzó tekintetét egy percre le nem vette leendő lovasáról, annak legnagyobb örömére. Mindannyian egyszerre fordultak abba az irányba amelyből érkeztek, és Imre bácsi nyelvéllel kiadott csettegéseire indulva, a ritmust adó patahangok nyomán vonultak ki a szabadba.
Háttal a Dunának, megálltak egy kikötőnél, ahol a vezetőszárat, néhány gyakorlott mozdulattal átvetette a keresztfán a lovászmester, majd rögzítette a jószágot és kedvesen odavetette a lánykának:

"Segíthetsz ám lepucolni!"

Úgy hangzott már akkor ez a felajánlás, mint egy felnőtt embernek a lottóötös ígérete. Szemmagasságban ott tornyosult előtte egy csupaszőr lószügy, amibe szerette volna az orrát belefúrni és egy tüdőmélyig hataló szippantással belélegezni az egész jószágot, de átmenetileg beérte egy gumivakaróval is. Váltott kézzel és gumikefével simogatta, érintette a puhaszőrű, többmázsás szeretetet, amelyen valójában nem is igazán volt mit vakargatni, de ez is a rutin részét képezte. Imre bácsi a csutakolás közben egy rövid időre eltűnt, majd újra felbukkant a földig érő lólábak mögött egy kis épületben az istálló közvetlen szomszédságában, és jobb kezén hanyag eleganciával egy nyerget, bal vállán átvetve kantárt és futószárat hozott magával.

"Lépj hátrébb egy kicsit, kérlek!" - mondta a csupacsizma lovász, majd egy szűk érintésnyi távolságban körbejárta a lovat, aki a lánykával együtt hártált egy rövidet. Néhol vállal, néhol testtel hozzásimulva az állathoz, egyesével vette föl a patáit, majd pucolta ki őket alaposan, egy farzsebből előhúzott patakaparóval. Lassú, precíz mozdulatokkal vette le a nyerget a kikötő keresztfájáról, és fűzte át a szíjakat a megfelelő helyeken, miközben szeme sarkából figyelte a tátott szájú reménybeli lovaslányt az árnyékban ácsorogva. Lepke eloldása és felkantározása következett, majd néma egyetértésben elindultak egy hatalmas sík füves terület irányába, ahol a körkarám volt kialakítva és megálltak a kellős közepén.

"Készen vagy?" - kérdezte Imre bácsi, miután beálltak a hegyek közé zárt kör közepébe.

"Igen!"; - felelte egyértelműen Gréti.

"Nagyszerű! Most hajlítsd be a bal lábad, állj meg ott a ló mellett, én pedig háromig számolok. Háromra föl foglak dobni, te pedig átveted a lábad a ló hátán, rendben?" - várta a megerősítést a lovas tanár.

"Igen!" - hangzott, a gyors és őszinte felelet.

"Egy, kettő, háááááááá........ROM!"; - nyomatékosította a végét Imre bácsi, és egy könnyed vállmozdulattal felhajította Lepke hátára a törékeny városi lányt, akinek a lába olyan rövid volt, hogy háromszor kellett körbetekerni a kengyelszíjat, hogy végigérjen a kengyelig. Szavak nélkül érkezett haza a nyeregben a hölgyemény. A pályán kis futószáras köröket írtak le, hol lassabban, hol gyorsabban, a nagyi pedig először és utoljára, a pálya széléről nézte könnyes szemmel a kisunokáját.

"Jöhet máskor is? Nem reménytelen? " - kérdezte a csupacsizma bajuszos bácsit, aki elmosolyodott és azt válaszolta:

"Nagymama, minden magyar lóra termett, a kislány pedig úgy ül azon a jószágon, mint akit odafestettek!"

Akkor, ott, ahol a hegyláncok a földig érnek, és a kanyargó dunaillat járja szüntelen násztáncát, a lovak semmivel össze nem téveszthető szagával ölelkezve, valami örökre megváltozott egy városi lány életében.

Lovas lett.
6643
szikra60 - 2020. február 04. 19:34:13

Kedves Éva! Szívből gratulálok ehhez a szépen megírt történethez. ÉvaRose

6476
Siposne Marica - 2020. február 04. 14:06:03

Irigylésre méltó gyermekkor, tele szőve gyönyörű hasonlatokkal.
Gratulálok!

6796
LedEva - 2020. február 04. 11:35:08

Nagyon szépen köszönöm!

Tahiti gyöngyhalászatnak indult eredetileg Rose

6081
varonklari - 2020. február 04. 06:25:28

Kedves Éva!
A gyerekkorunk emlékei egész életünkre kihatással lehetnek. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha az élményeink boldogok és szépek voltak, melyből meríteni tudtunk a későbbiekben, ahogy Gréti is.
Gratulálok szeretettel: KláriRose

5396
Kitti - 2020. február 03. 23:12:43

A gyermekkor élményei mindig meghatározóak. Szép történet.Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.