Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bige Szabolcs Csaba: Simona Cratel: Az idegenek 1. rész
Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban
(a kiadó engedélyével fordította Bige Szabolcs Csaba)


1. Ha már eljöttetek ide ebbe a furcsa átjáróba, - ha egyáltalán átjárónak lehet nevezni, ami az idővel és valósággal párhuzamosan van elrejtve, elkülönítve, én inkább időkapszulának nevezném, ahol egyedül várom, hogy minden véget érjen, - tudjátok meg, ez egy kiváltság. Igazából senki sem tudja, hogyan lehet ide eljutni. Nincs térkép, ami jelölné. Rejtekhely, az én helyem. Ahol összekucorodva várok egyedül, még egyszer mondom, egyedül, csendben. De most, hogy már társaságom van, kezdem megosztani a csendet. Egy időre legalább is. És valamilyen módon a magányt is. Érzem, végül a csend úgyis helyreáll, súlyosabban, mint bármikor. Egy hatalmas súly ez, ami majd végkép összezúz.
Ha oldalági áldozatok is lesznek, nem érdekel. Ti akartatok maradni. Senkit sem erőltettem. Isten hozott... itt. Itt, ahol az idő a végtelenségig szétterjed számtalan kis finom időre, létekre, világegyetemekre, és soha sincs itt jelenben, mert mindig minden máshol történik. Valahol bent az agyamban.

2. Na, jó! Tíz éves vagyok és a nevem Verdi. Már sok idővel ezelőtt választottam ezt a nevet. Ki tudja, mikor. Mert én magam, nem. Lehetséges, hogy akkor, amikor anyu beleszeretett a testvérem óvodájában gyakornokoskodó egyetemistába. Talán akkor. Vagy mégsem. Én magam személyesen, nem tartom igazából fontosnak. De ők, ŐK, így nagybetűvel, azt akarják, hogy emlékezzek. Erőltetik ezt a részletet. Én ellenben, ilyen, vagy olyan okból erősen zavarban vagyok, nagyon nehezen tudok eligazodni a velem történtek időpontjai között, rendet rakni az életemben, bármilyen rövid is az. Ez is egy olyan jelző, amit senki sem ért, mint Monk, Adrián Monk, aki képes egy titokzatos bűntényt megoldani olyan részletek alapján, amelyekre senki sem gondol, látszólag lényegtelen részletek alapján. Persze ő egy folytatásos film alakja. Ez van most is, makacsul beleakadnak a nevembe, hogy érezzem magam hibásnak, amiért nem tudok magyarázatot adni erre a világrengető kérdésre, lehet szüleim eltűnése miatt. Ha ezt megtudják, azt is tisztázni fogják, mi történt az öcsémmel. Ki tette. És főleg miért. "Mikor választottad ezt a nevet? Miért hívod magad Verdinek? Valaki sugallta neked? Egy felnőtt? Miért Rasputin a neve a kutyádnak?" Tudni akarják. Különösen a pszichológus, ő minden rossznak a feje. A többieket is ő tüzeli. Ez a durva játék arra megy ki, hogy újra átéljek mindent, ez a dolga, világos, de gyanítom, van valamilyen személyes oka is. Kétséget kizáróan a tekintete azt sugallja, kételkedik bennem. Gyanakszik. Akárki észre veheti rajta, bár ő maga sem tudja, miért gyanakszik rám.

3. De a nevek, csak nevek. Különösen, ha becenevek, mit is jelenthet mást, ha a születési anyakönyvi kivonatban levő nem felel meg nekünk. Valaki eldöntötte, legyek Viktor, de én egyáltalán nem gondolom Viktornak magam, soha sem éreztem magam Viktornak. Ha valaki elkiáltja magát, hogy "Viktor!", nem én leszek az, aki megfordul. Ez a valaki anya volt, az ő gyatra képzelő erejével. Megismeritek rövidesen mi történt és tisztába jöttök vele. Szüleim rám néztek, elsőszülöttükre, és azt mondták:- No, kicsi Viktor, akarsz a mi kisfiúunk lenni? - Ez persze csak vicc, miután úgy sem volt más választásom, minthogy a kisfiújuk legyek, bár nagyobbat nem is tévedhettek volna. Mindkét szempontból. Egy: az én nevem nem Viktor, és ezt határozottan merem állítani, kettő: soha sem akartam a "kisfiújuk" lenni. Világ életemben, tűnjön akármilyen rövidnek, máshol szerettem volna lenni, mást tenni, egy egészen más családban, egy teljesen másik házban. Olyan házba, ahova több napfény hatol be, ahol lehet valamit tenni, vagy ahol egy egészen más anya van, aki nem sír folyton.

Mikor kiejted ezt a nevet, Viktor, milyen kép jelenik meg előtted? Egy pöttöm fiúcska tövig lerágott körmökkel szinte elveszve a legutolsó padban. Ez nem én vagyok. Hanem pont az ellentéte. Anya rendszeresen elvisz, pontosabban elvitt, mielőtt ebbe az új házba költöztünk volna, a fodrászhoz, hogy megkapjam sötét, dús és selymes hajam kárára a hajvágás adagomat és a fodrász dicséreteit, aki közben anyával diskurált, amit én flörtölésnek tarthattam volna, ha nem olyan értelmetlen, és nem emlékeztet inkább lányok közötti karattyolásra. A végén tréfásan beletúrt az üstökömbe lakkozott ujjaival, mialatt festékkel kihúzott szempillái félénken remegtek.
Én Verdi vagyok. A legjobb az osztályban. Aki az első padban ül. A tanárok kedvence. Akinek mindenki ragyogó jövőt jósol. Akinek minden adu a kezében van. Az irigyelt. Társai és azok szülei által egyformán. Még akik szeretnek is irigyelnek, mert pont az vagyok, akik ők is szeretnének lenni. Koraérett gyerek vagyok, aki öt osztályt átugrott, és a tanárok tudják, hogy rövidesen nem lesz mit tenniük velem, mert nem elég felkészültek hozzám, és tovább kell majd adniuk.

4. Ki vádolhat meg azért, mert más személyazonosságot választottam? Mert a kitalált név mellé egy más fajta életet is kívánok? Senki. Környezetemből senki sem értheti meg, mennyire szükségem van a fantáziára, mert ők csak a sikereimet látják, a gyermeket pedig, aki vagyok végeredményben, nem. Nem látják Verdit. Annak ellenére, hogy tisztán tudják, ilyen a gyermekek világa, tele fantáziával és lendülettel, és hangoztatják ezt a szólamot a napnak és éjszakának minden órájában, együtt a többi középszerű együgyűséggel. Ha elmesélném nekik, ahogy szorosan összeszorítom a szemeimet az éjszaka közepén, és így vonom bele magam képzeletbeli kalandjaimba, amelyeket átélni tervezek a közeljövőben, látnának valami egészségtelent ott. Kigyúlna bennük valahol egy kis villanykörte valamitől, és még jobban gyűlölnének. "Igaz, hogy nagy-eszű, de belülről rothadt, valami nincs rendben vele. Az se jó, ha túl okos vagy" - mondanák bólogatva olyan légkört teremtve, mintha buta szavaiknak többféle értelme is lenne. Egyedüli egészségtelen dolog az én szemszögemből nézve, hogy azokból a dolgokból, amit elképzeltem, semmi nem történt meg, vagyis egyetlen földön kívüli sem hívott meg csillagközti utazásra, vagy Adrianna, a szalagot viselő kislány sem botlott meg előttem, hogy fel tudjam segíteni, mire ő azt javasolja, fussunk ki együtt Brazíliába, és alapítsunk ott struccfarmot. És ez csak egy része azoknak a dolgoknak, melyek azelőtt "történtek" velem, éjszaka. Rengeteg kaland, s mind olyan valósághűnek látszanak lázas agyamban, hogy esküdni mernék rá, mindezek megtörténtek a létezés egy másik síkján, másképp miként emlékezhetnék ennyi izgalomra és érzelemre?

5. De ez még azelőtt volt. Mi előtt? Pfuj ... Mi előtt. Mielőtt az egész megtörtént volna. Ezek mindegyre próbálják az ő hivatalos szemszögükön keresztül megoldani, beskatulyázni, és kifacsarni belőlem - sajátos, tanult, álnok módszereikkel, diplomával a zsebükben - mindazt, ami számomra mindennek a végét jelenti, mindennek a halálát, ami én magam vagyok. Lehet még előttem egy ragyogó jövő. Lehet, bár nincs semmi igazi vonzalom iránta a szívemben, csak egy nagy üresség. Belül a legüresebb ember a világon.

6. Most ahogy elgondolom a terveimet, és az aprólékosan, dühödten felépített párhuzamos világaimat, csak apám szavait tudom idézni. Ott ült az asztal mellett egy szürke hétköznap, villája hegyével turkálva a tányérban levő túrós laskát, és anyához fordult. Anya a maga részéről rá se nézett csak unottan rágódott egy kis rakás, túróval meghintett csőtésztán: "Mikor fiatal voltam én is arról álmodoztam, micsoda nagy programozó lesz belőlem, milyen óriási lesz, amit teszek, most meg csak azon imádkozom, nehogy megszűnjön ez nyomorult munkám, és várom csöndben és megbékélve a halált. Ennyi maradt számomra." Fogalmam sincs, miért mondta ezt anyának, bár a magatartásukból úgy vettem ki, hogy ez egy hosszabb társalgás része, melyet sohasem fejeznek be. Anya továbbra sem nézett rá, hanem folytatta az ízetlen étel rágicsálását.
Ha jól meggondolom, apa ezek előtt a szavak előtt még mondott valamit, aminek az értelmét egy nálam tapasztaltabb valaki jobban megértette volna: "Tudod, mit gondolok? Te még mindig nem idomultál hozzá a felelősség vállaláshoz, a gyerekekhez, a ház fenntartásához. Csak álmodozol. Csak hiszed, hogy végzed a dolgokat. Haladsz magadtól valamerre, de fogalmam sincs, vajon merre." Ő nem értette, anya merre tart, én pedig nem értettem apa szavait.
Halvány gőzöm sem volt, mit akart mondani, hogy miről beszélt. Amit anyáról mondott, hogy csak álmodozik, és hogy a megérzése szerint van valami közös bennünk, azaz mi ketten, anya meg én gyógyíthatatlan álmodozók vagyunk, meglehetősen hibás álláspont. Anya és én vagyunk a világ két legkülönbözőbb személyisége. Anya és én végtelenül gyűlöljük egymást. A szívünk mélyéből. Rám tekintve, mind azt látja bennem, amit ezen a világon gyűlöl. Visszatérve rám, benne látom mind azt, amit a jövőben gyűlölni fogok. Ha álmodozunk, külön álmaink vannak, sőt ellentétesek. Ha én egy hegyet álmodok, ő tengert, ha én esőről álmodok, ő napsütésről, ha én egy szép családról, mint a pizza reklámokban, ő arról, hogy semmilyen családja ne legyen.

7. Apával a dolgok másképpen álltak. Jelentős mértékben kedveltük egymást. Ők - ŐK - azt hiszik, apa most egy tó fenekén fekszik, még mindig a BMW kormányánál, legalább is ott lebeg a tó piszkos zöld levében, ahol a sok mocsok az áramlat szerint oszlik szét, és halak úszkálnak ki-be a körülbelül öt centire lehúzott ablakon keresztül. Színeseknek gondolom őket, egyik piros, a másik égszínkék, áthaladnak minden cél nélkül a vízben elterülő hajtincsei közt, vagy tágra nyílt szemei előtt, mintha megtalált belső béke bűvölete nyűgözné le. S végre megtalálta a hiányzó fenséget. A békét.
Csakhogy erről az új víz alatti életéről semmit nem tudnak, nekem egészen más elméletem van, mint a rendőröknek. És azt sem hiszem, hogy anya elkísérte volna, szemben az ő meggyőződésükkel. Anya nem egy hableány, nem ez volt a rendeltetése. Soha nem fog belemenni a vízbe azért, hogy valamilyen csoda folytán halfarokká alakuljanak a lábai, és azzal hajtsa magát a szédületes mélységek felé! Anya fél a víztől. Megmagyarázhatatlan félelemmel. Nem tud úszni, és nem kíván mást, minthogy hagyják a parton elterülni biztonságos messzeségben a víztől, hogy csak nézze megbabonázva azt a félelmetes elemet. Mint egy beteljesíthetetlen szerelem. Anya nagy szakértője az ilyen dolgoknak.
6542
ritatothne - 2020. február 07. 08:56:37

Kedves Szabolcs!

Megvallom őszintén, hogy nehéz történet volt. Látom, hogy fordítás és lesz folytatása is, talán a későbbiek során kitisztul a bennem kialakult kép. Minden esetre nagyon különös írás, érdeklődéssel várom a folytatást.

Szeretettel:RitaIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.