Rákócziné Sasvári Mónika: Szíve meghalt darabkája
Közös útra indult a csapat, meseszép helyre. Már az odavezető út sejtette, hogy felejthetetlen élményekben lesz részük. A fenségesen magas hegyek, a bársonyos lankák, a sötét erdők, a takaros falvak, a pici házikók és a jobb időket felidéző nagyobb kúriák, a faragott óriási kapuk, mind-mind valahogy ismerősek voltak. Lehet álmaiban, lehet látott képekről - vagy talán már járt erre a lelke…
Egy igen apró faluban szálltak meg, aminek azért még volt saját temploma, ahonnan egyik délután fúvós zenekar kísért utolsó útjára egy elhunytat a szomszédos kopjafás temetőbe. Az iskolaépület már üresen tátongott. Egyik este a falu egykor mind a hat elemi osztályát okító nyugdíjazott tanító vendégül látta őket múltat idéző otthonában, ahol szinte minden bútordarabnak megvolt a saját története, a kanapén akár Benedek Elek is ülhetett volna, a szőnyegen akár Wass Albert is lépkedhetett volna és a horgolt terítővel takart faragott asztalon lévő kristály kupicából akár Tamási Áron is felhörpinthette volna a jófajta pálinkát. Sajnos nem emlékszik már minden anekdotájára, mert az alapvetően absztinens gyilkos bánata ott már megkövetelte magának a búfelejtőt.
Gazdasszonyuk háza vendéglátásra volt kialakítva, szépen elfértek benne. Reggelire a tágas pajtában frissen fejt tehéntejet kaptak, a kovászos kenyér, a szalonna, a kolbász, a sárga tojás, az orda, a csodaméz és a házi áfonyalekvár ízére nem lehet nem emlékezni. A néni esténként főtt étellel várta őket, tárkonyos fuszulyka levessel, csülkös paszullyal, juhtúrós puliszkával, egres kompóttal. A gyerekek egy részének idegenek voltak ezek ízek, de a felnőttek faltak a jó levegőn eltöltött programok után. Csillagtúrájuk hat napon hatféle irányba vitte a csapatot. Minden ember barátságosan szólt hozzájuk, az óriás szénásszekeret hajtó kocsistól, a traktoroson és a hegyi menedékház pultosán át a kútról vizet hordó nénikéig.
Több évre visszatekintő baráti társaság volt az övék, körülbelül együtt születtek a gyerekeik, ők is és a felnőttek is napi szinten találkoztak, együtt töltötték a szabadidejüket, kirándultak, utaztak, ünnepeltek. Hasonlóak voltak a napi problémáik, az örömeik, az érdeklődési körük. Ezért szerveződött ez az út is.
Valami a szervezés utolsó perceit összekuszálta, egyikőjük nem szeretett volna velük tartani. Nem értette, ismerte akkor még a helyzetet. Csak volt egy halvány kis rossz érzése, mert furcsán alakultak az előző hetek nyári élményei. Nyár elején sátorozni sem jött el velük az, aki ide sem akart jönni. Családja foghíjasan próbálta jól érezni magát. Ő pedig nem értette, férje miért rója feszülten a kilométereket a vízparton és miért nem eszik. Végül pár nappal hamarább haza kellett jönnünk, mert meghalt a nagypapája.
Mindenesetre a rábeszélés hatott, mert végül is mindhárom család útra kelt. Ott pedig egymást követték a mesébe illő élmények, amiktől megrészegedve a szem elé fátyol hullott, a figyelem itta a külhon báját és ízét, viszont ellankadt a mindennapi momentumokkal szemben. És a pálinka, az eseménydús nappalt követő teliholdas milliárdcsillagos éjszaka kirobbantotta a mélyben háborgó és forrongó vulkánt. Ez a túlcsorduló szenvedély az egyik fél részéről évek óta féltve őrzött és a végzetes alkalmat megragadó véresen komoly érzés, míg a másik fél magában és a világban összezavarodott és elgyengült megadása volt.
Későre járván aludni tért, a gyerekek is már békésen szuszogtak kis összevisszaságban fekhelyeiken.
Első mély álmából szabályos időközönként ismétlődő monoton hangra ébredt. Először tompa kábultságában nem ismerte fel, majd rájött. A fal másik oldalán tőle alig egy méterre szeretkeztek. Telihold volt, férje ágyára pillantva látta, hogy az üres. Nem dohogott tivornyázós jelleme miatt, csak megszokásból feltápászkodott, magára vette a pulcsiját és a kendőjét, mert ott még nyáron is hűvösek az éjszakák. Lement a teraszra, de már nem volt ott senki. Visszament a tetőtérbe és akkor meglátta a szomszéd, még mindig neszeket hallató szoba előtt férje szandálját. Üres fejjel lebotorkált a földszintre és bekukkantott a nagy nappali elfüggönyözött sarkába, ahol a másik házaspárnak kellett volna aludni, de ott csak egy pár riadt szemmel nézett farkasszemet.
El. Nem tudta hová, de el innen. A lábai kivitték a házból, végig az utcán, el a templom, a temető, a kihalt iskola, a tanár portája előtt, ki a határba. Ment, csak ment némán és ömlöttek a könnyei. Belül üvöltött az őrjítő fájdalomtól. Korán pirkadt, a harmattól térdig vizes lett a lába, a könnyektől mellkasig vizes lett a ruhája. Nem volt nála zsebkendő. Minden porcikájában reszketett. Majd megpillantott egy távoli dombon a halvány derengésben egy keresztet, ami magához vonzotta. Odaérve leroskadt alá a vizes fűre. Él még, de nem akar. Van három szép gyereke. Szíve egy darabkája viszont halott.
Reggel látta messziről, fentről, hogy autójuk ide-oda száguldozik a faluban az úton. De nem érdekelte. Hogy tehetett vele ilyet a számára legfontosabb ember? És hogy tehetett vele ilyet egy barátnő? Kiüresedve feküdt, a nap megszárította. Az illatos fűben apró bogarak tették a dolguk, szöcskék ugráltak, darazsak döngicséltek. Lassan vonuló felhők, repkedő pillangók, éneklő pacsirták kapjátok fel a bánatát, mert így nem tud visszamenni, tovább anya, nő lenni - élni.
Nem érzékelte az idő múlását. Darabokra hullva sajgott. Szavak nélkül fohászkodott. Aztán felsejlett a távolból egy a nevét kiáltozó alak. Másik, talán egyetlen jó barátnője férje. Mindenfelé keresték, miután a másik megcsalt fél riasztotta a többieket. Férje űzött vadként kocsival próbálkozott. Vajon hogy gondolta... Közben a gyerekek pityeregtek, főleg a legérzékenyebb. Társaik játékkal próbálták elterelni a figyelmüket. Aki őt értvén kereste, az megtalálta a keresztnél. Nehéz dolga volt. Finoman visszahívta az életébe. És lassan, nagyon lassan aztán követte őt.
Ott maradtak végig, a gyűrűjétől megvált. Az iszonyú energiától - hogy a gyerekek előtt tartsa magát, nekik további fájdalmat, riadalmat nem szeretvén okozni - egy hét alatt 8 kg-t fogyott, majd a következő hónapokban még egyszer annyit. Férje nem kérte bocsánatát - hisz "ezt nem lehet megbocsátani" - mondta. A kockákat magában összerakta. Hazajőve szüleiknek, a nagyobb baráti társaságnak semmit nem mondott. És más sem.
Aztán lassan minden visszakerült majdnem a régi kerékvágásba. De sokáig, nagyon sokáig érzéketlen robot maradt.
Jól döntött? Talán. A bizalom sosem lesz teljesen a régi, főleg, hogy a férfi még évekig kendőzetlenül rajongott azért, aki másba volt szerelmes, vagy ki tudja, lehet, hogy belé is... Azon kevesek közül, akik ismerik a történteket, páran idiótának tartják, mások értetlenül csodálják: Megbocsájtott mindenkinek, mert haraggal a lelkében nem tud élni. Sok szép dologgal a sebet nagyjából sikerült begyógyítani. A feledés kegyelme pedig tőle függ, akarattal nem gondol rá, előre néz.
6168
ramoni - 2020. február 19. 00:11:00

Kedves Éva! Köszönöm! M

6643
szikra60 - 2020. február 13. 19:34:10

Kedves Mónika! Ez egy nagyon jól megírt történet. Gratulálok hozzá! Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.