Tasev Norbert: A fodrász
A fodrászüzlet éppen a sarkon volt. Abban a pillanatban, ahogy az ember sikeresen átvergődött az Albertfalva kitérőnél, és balesetmentesen le tudott szállni a negyvenkilences villamosról - persze anélkül -, hogy bármiféle fizikai bántódása esett volna, már valósággal úgy érezhette magát, mint aki valósággal irdatlanul hosszú utat vett meg az otthonától, hogy levágathassa a haját, és egy kicsit rendbe szedhesse csenevész külsejét.
Kellemesen mediterrán hangulatot árasztott a kis szalon, ha betévedt oda az ember. A panelház alagsorában kapott helyet, és mint általában az ilyen helyeken itt sem volt két egyforma vendég. Sokszor előfordult, hogy akinek kevéske pénze volt, viszont rendes, becsületes embernek számított a környéken az adott fodrász hölgy, akit valami miatt egyszerűen Ani néninek, vagy Anikának szólítottak kedves közvetlenséggel levágta a hajukat.
Éppen kamaszodófélben lévő iskolás fiúcska lépett be az üzletbe; talpig hosszú, kényelmetlen, és szúrós fekete, ünneplő nadrágot, és patyolattisztaságú hófehér inget viselt. Az édesanyja kísérte el, és hiába is szeretett volna tiltakozni sokszor a szülői, megbocsátható önkény jelszava döntött; elvégre nem szabad hagyni, hogy az a gyerkőc, aki még nem tanulhatta meg a tömegközlekedés csínját-bínját egyszerűen csak fogja magát, és zokszó nélkül elkóricáljon ki tudja merre felé. A végén valami baja eshetik!
A kisfiúcska nem lehetett több tíz, legfeljebb tizenkét évesnél, és látszólag valósággal úgy kapaszkodott anyja szoknyás ruhájába, mintha legalább is rövidke, tiszavirágéletű kis élete függne tőle, és úgy szorította az aggodalmaskodó anyuka kezét, hogy a gyönyörű, fiatalasszonynak menten kifehéredtek.
- Üdvözlöm Anika drága! Hogy s mint van? - köszönt kedvesen a fiatalasszonyka régi barátnőjének. Az üzletben - érdekes módon -, nem tartózkodott senki. Pedig akár telefonos egyeztetéssel is nyugodt szívvel helyet lehetett volna itt foglalni, akárcsak valami menő, vagy méregdrága étteremben. - Hadd mutassam be a kisfiamat! Köszönj szépen a kedves néninek!
- Csókolom szépen! - nyögte kis szájacskájából a fiúcska, aki ebben a percben úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Már vagy milliószor átbeszélték odahaza az anyukájával, hogy mi fog vele, és elsősorban a hajával történni. Végre rövid, vadonatúj frizurája lehet, és a legtöbb kislány majd megfog érte őrülni, mert vadítóan jóképű, csak ennek még nincsen százszázalékosan a tudatában.
- Szervusz, üdvözöllek szerény hajlékomban! - nyújtotta hattyú kezét a megszeppent kisfiú felé, aki előbb anyára nézett, mintha segítséget, vagy útmutatást várna tőle, majd pár percbe is beletellett, amire megmerte fogni a kellemes, és gyöngéd tapintású kezet. - Csókolom néni!
- Hány éves vagy, mondd csak?
Most viszont már az anyja vitte a további társalgást, mint akinek haladéktalanul fontos közlendője van, és egy ekkora horderejű témát egyedül csakis a felnőtt szakértelem magyarázhatna el.
-Tizenegy éves lesz novemberben! Igaz kis pockom? - simogatta meg enyhén kócosra hagyott tincseit az anyuka.
-Jaj, nem is mondd! - sóhajtott egy nagyot Anika. -Az én fiam is valósággal úgy nő mint a bolondgomba! Változnak az idők! Felgyorsult a világ! Bezzeg az én gyerekkoromban! Emlékszel még mennyi Traubi szódát lehetett kapni? Most meg már a kicsik is csak Coca Colát kérnek! Megáll az ész!
- Kincsem! Ülj csak bele nyugodtan a székbe! Nem lesz semmi baj! - kérte a gyerkőcöt az anyuka, és mivel már kezdett erősen zsibbadni, és elgémberedni állandó jelleggel erős szorításnak kitett keze egyre jobban kezdte terelgetni félős, félszeg csemetéjét a pirosan párnázott, kényelmesnek látszó szék felé. A gyerek pedig továbbra is úgy szorította az anyai kezet, mintha egyesen a vágóhídra cipelnék. Elveszett, szomorú, és árva kis tekintete mintha folyton támpontot, vagy biztos menedék után kutatott volna a nagyobb méretű, kicsinosított helységben, ahova pár nagyobb cserepes szobanövényt is állítottak, pusztán csupán esztétikai dekoráció okán.
- Megígérem, hogy nem fog fájni! - mosolygott fülig érő szájjal Anika néni, és ez a sugárzó, fiatalos mosoly úgy tűnt annyira hiteles és meggyőző volt, hogy a gyerek totálisan elvesztett szorongását szinte azonnal kiküszöbölte, és fel is oldotta.
Helyet foglalt, majd a fejét a fodrászhölgy egy afféle erős műanyagteknőbe helyezte, hogy meg tudja mosni a haját samponnal. A gyerek sosem szerette a fejmosást, mert valami rejtélyes okból mindig a halálra, és a fulladásra gondolt. Az osztálytársai gyakorta kekeckedtek vele, vagy gyilkos tréfálkozással ugratták főként a nagyszünetekben, és egy idő után teljesen meggyökeresedett benne a tartós rettegés és félelem iskolapéldája. Nem érezte magát gyávának, vagy szánalmasnak, csupán csak elfogadta és tudomásul vette, hogy inden további küzdelem, és ellenállás, hogy őt is tekintsék teljes jogú embernek hasztalan, és nincs is sok értelme.
- Kellemes a víz? Nem túl meleg? - kérdezte amint gyöngéd, masszírozó kezekkel elkezdte haját mosni. A gyerkőc helyett megint csak mindent jobban tudó anyja felelt: - Jó lesz neki! A meleghez szoktattuk hozzá már csecsemőkora óta!
Alig öt perc múltán már fel is lehetett állni a székből, hogy egy másik sokkalta kényelmesebb, és komfortosabb székbe ülhessen a kis legény.
- Most pedig szépen frizurát kapsz tőlem ajándékba! - volt valami kellemes babusgatás Anika dallamos hangjában, amitől a gyerek egyre jobban megnyugodott. Rendszerint mindig az volt az egyik probléma, hogy minél jobban felengedett, és megnyugodott a túlzásba vitt idegeskedés miatt szinte zokszó nélkül el is aludt, mintha nekrofiliás lenne. Hagyta, hogy a gyöngéd kezek szinte villámsebességgel máris kaszabolásba kezdhessenek olyan fényes, ezüstszínű, és látszólag tűhegyes ollók segítségével, melyekkel nyugodt szívvel akár még boncolni is lehet.
- Azért jöttünk ide, mert megígértem neki, hogy elviszem a játékboltba, mert sosincs rá egyetlen panasz sem az iskolában! - jelentette ki az anyuka, mintha a világ első számú csodagyereke tisztelte volna meg látogatásával a szalont.
- Bezzeg az én fiam! Valóságos kis ördögfióka! Imád összetörni mindent, ami csak a keze ügyébe kerül! Jobb lesz eltenni előle mindent! Csak az a baj, hogy ravasz természetű, és előbb-utóbb mindent megtalál.
- Biztosan imádni való lehet! Várd ki a végét! Még egy pár év, és olyan felnőtt lesz belőle, aki nem kér majd a szülei támogató segítségéből.
- Hát… igen! Ebben azért lehet valami… - még egy-két simítás, és nemsokára készen is voltak a kisfiúcska vadonatúj frizurájával. Utolsó simításként Anika egy tollseprűre emlékeztető miniseprűre szórt egy kis kamillás púdert, és óvatosan letisztította a kisfiú nyakára ragadt hajszál maradványokat.
- Meg is volnánk! Ugye nem is volt annyira rossz?! - kérdezte a gyereket, miközben óvatosan lecsatolta róla a hosszú, kényelmes, hófehér leplet, hogy ünneplő ruhája ne legyen hajas. - Na, mit szólsz az új frizurádhoz?! Remélem tetszik?
A gyerek megnézte pufók ábrázatát a tükörben. Mintha dundi arcocskája a hajvágástól szemlátomást megnyúlt volna; sokkalta felnőttesebben, érettebben nézett ki. „Most már csak férfiasabban kellene viselkednie!” - gondolta. „Hogy mit fog majd megint hallgatni örökösen elégedetlenkedő, munkamániás apjától, ha hazamennek?”
- Anika roppant hálás vagyok, hogy ennyire zsúfolt munkáid mellett be tudtál vállalni bennünket! Mennyivel is tartozom?! - az anyukán mintha mindig is érződött volna a hatalomgyakorlás elsődleges jele, mely szinte megtiltotta, hogy ne az övé lehessen az első-utolsó szó joga. Már készítette is a pénztárcáját.
- Háromezer ötszáz forintot kérek szépen! - felelte, majd hátra ment a jóval kisebb helységbe, hogy a pénztárgépbe beüthesse a kért összeget az anyukával együtt.
Amikor végeztek a fiatalasszony és Anika is mosolygósan jöttek vissza. Időközben sikerült nagyon sok mindent kibeszélniük, mint régi, meghitt barátnőknek, akik már jó hosszú ideje nem találkoztak. Aztán a fiatalasszony és fia kiléptek alig negyvenöt perces tortúra után az üzletből.
- Mondd csak kincsem? Miért voltál odabent annyira szótlan? Máskor meg be nem áll a szád!
- Nem tudom! Nehezen tudok megnyugodni idegen helyeken! - felelte a fiúcska annyira halk hangon, hogy az anyuka már azt hitte újra megfázott. Kisebb korában rendkívül gyenge, és beteges volt.
- Megértem szívem, de Anika néniben nyugodtan meg lehet bízni, már évtizedek óta ismerjük egymást! Milyennek találod az új frizurádat? - próbálta elterelni a beszélgetést.
- Rövid…
- Hát az szinte már biztos, de milyen érzés? Jó, vagy kellemetlen?
A fiú szótlanul kibámult a csengetős, kanárisárga villamos nagyobb méretű ablakán, és gondolatban már a holnapi nehézkesen induló hétfő járt az eszében. Hogy osztálytársai megint cikizni fogják, hogy olyan a feje, mint egy túlméretezett tökbolygó, hogy végigszántott rajta a fűnyírógép, és ha az alantos, kicsinyes tréfákból még nem volna elég akkor már megint ott lesz a tény, hogy jócskán ellátják a baját a gonosztevők.
- O.K. Nem szeretnél beszélni! - szűrte le a tanúságot az anyuka. -Mindenesetre én roppant büszke vagyok rád, amiért férfiasan viselted el a kissé kellemetlen tortúrát! Mit szólnál, ha beugranánk a Móriczon a játékboltba, és választanál magadnak valami menő játékot?
A fiúcska arca felragyogott - persze csak átmeneti megoldásként -, mintha a halvány reménysugár éppen csak megsimogatta volna örökösen kilátástalanságban, és félelemben rettegő kicsi szívét. Az anyára nézett árva, és segítséget kérő, nagy ködfátylos szemekkel, és bár megpróbált vidámnak tűnni, anyukája pontosan érezte azt milyen különös érzelmi viharokat kénytelen-kelletlen naponta imádott serdülő fia kiállni.
6476
Siposne Marica - 2020. február 16. 16:20:27

Szépen megfogalmazott írásodhoz gratulálok!
Marica

6266
Katinkakata - 2020. február 15. 23:03:54

Csak remélni merem, ilyen majom szeretet nincs a valóságban. Milyen felnőtt lesz ebből a fiúból? Jobb nem belegondolni. Írásodhoz gratulálok kedves Norbert!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.