Ledniczky Éva: Vasárnapi tanulságok
A nyárközepi napsugarak tánca ritmusos csillogásban mutatkozott meg, egy egyszilvafás kiskertben a Visegrádi-hegység lábánál. A viaszosan kéklő gyümölcsök között egy fonott hajkorona és csintalan tulajdonosa bukkant fel váratlanul a délelőtti órákban, egy hagyományosan induló vasárnapon. Gréti himbálódzott a tilosban, az ágyások közepén büszkén strázsáló egyszem szilvafán. A kék koronás gyümölcsfa, mellkasmagasságban ágazott ketté, melynek általában elkapta az egyik vastagabb nyúlványát, majd a lábait átkulcsolva a szemben lévő ágvégeken, mint egy jól képzett csimpánz húzóckodott föl a fészekszerű természetes képződménybe. Szeretett ott pihengetni, nézelődni, céltalanul függeszkedni. Tehette ezt addig, míg rendszerint rajta nem kapták:

"Te Gréti, már megint a szilvafán vagy?" - tette fel a költői kérdést Böske nagyanyja - "Hányszor mondjam még, hogy ne másszál föl rá, mert még letöröd?! Na eridj lefelé, és indulj el a lányokkal a misére, mert nem állok jót magamért!" - érte el a szigorú hangorkán, olyan ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

"Megyek már nagyi!" - hangzott az azonnali felelet, majd huppant egyet kötött szoknyácskájában a lányka a fekete talajon, gyorsan leporolta magát, és már rohant is ki a kertkapun. Lassan húzta be maga mögött a vaskilincses fakeretes ajtót, és hunyorogva nézett a rá váró lányokra, Katira és Sárira, akik sokkal gyakorlottabbak voltak a rendszeres vasárnapi program vonatkozásában, mint a nagyvárosi bő 9 esztendős. Ők is a nagymamájuknál töltötték a nyarakat, nyulakat neveltek rengeteget, volt egy hatalmas kerekes kútjuk is, és egy házörző keresztespók kifeszítve a bejáratnál. Nagyjából ennyit tudott róluk a kishölgy, és a nevüket.

Vasárnap egyszerűen nem lehetett kilógni a sorból, szégyen lett volna az a "gyüttment" nagymamára nézve, nem lehetett azt szándékosan ráhozni ám őszülő fejére. Fel kellett venni a viszketős fehér harisnyát, amiben pont egy szertartásnyit lehetett fészkelődni a huszártornyos templomomcska diófaszínű padsorain és csinálni azt amit a többiek. Gréti kíváncsi szeme sarkából leste mindig a nála idősebb lányokat, hogy viselkednek, hangtalanul tátogta a zsoltárokat és másolta a szertartásszerű mozdulatokat. Egy régi padlásszagú Bibliát kapott ugyan kölcsön a nagymamától, de azért nem koptatta olvashatatlanra a megsárgult lapokat üres óráiban. Nyár végére így ha a zsoltárok szövege nem is, de a hűvös templombelső érzete, a térdtörő padozattal, ami mögül alig látott ki, és a visszahangzó orgonaszó megmaradt a későbbi lélekrezgető krónikák fénnyel írt fejezeteiben.

Míg ő odavolt, a nagymama a konyhában szorgoskodott és készült a vasárnapi ebédhez. Ilyenkor mindig Jóska nagypapa járta a kerti ágyássorokat és szedte össze az ebédhez valókat a nagyi szigorú utasításai szerint. Volt hogy erre a napra megérzkezett a többi unoka is, vagy a városi rokonok, és körbeülték a nyári konyha előtti asztalt. Ha sokan érkeztek, vagy jöttek messzebről, a határon túlról is, akkor két asztalt toltak össze és akkora terítővel terítették le, hogy egynek nézzen ki. Erre került az aranyló tyúkhúsleves, frissen vágott petrezselyem zölddel, melyet rendkívül apróra tudott vágni Böske nagyi a mindig éles késsel. Aznap azonban csak hárman ülték körbe az asztalt, mikor elütötte a harang a delet, és felhangzott az ismerős dallam a rádióból, alá is merült a fémszínű merőkanál a az aranysárga húslevesben.

"Nagyi, kaphatok még tésztát?" - hangzott el a mentrendszerű kérdés Gréti szájából, és már nyúlt is a húslében ázott cérnametélt irányába.

"Már ígyis annyi van abban a tányérban, hogy akár villával is ehetnéd, nem maradna sok lé az alján akkor se!" - tréfálkozott a nagypapa mindig, de azért teljesítette a kívánságot.

A nyárszagú petrezselyem aztán olyan főszereplőféle volt mindig a vasárnapi ebéden. Megolvadt zsiradékon fonnyasztva jutott a kolompérra is renszerint, ami meg is perdült benne jólesően, mielőtt odaheverdett a rántott hús mellé a kopottas porcelántányérra. Monoton tányércsörgés kísérte a hajszálvékonyra szelt, pirospaprikával hintett, fokhagymás uborkasaláta meséjét is, mely néhány órája még katonai fegyelemmel strázsált, halványzöld madzaggal felkötve a paprika- és a paradicsom ágyások mellett a kerekes kút mögötti részen.

A terülj-terülj asztalkám bontását kísérte a délutáni csendes pihenő, azon a napon, mikor Gréti megtanulta, hogy lehet nagyobbat is koppani váratlanul, mint önkéntesen a templomi padozaton. Egy rövid, délutáni tereplovaglás volt beütemezve aznapra a késő délutáni órákra.

Már nyugati irányba fordult a Nap, mikor felbukkant a fehér apró ablakos istállósor sziluettje, néhány kilóméterre a hajóállomástól a kislány szeme előtt. Sorban álltak már a főbejárat mellett a felszerszámozott paripák, indulásra készen. Számszerint öt.

"Na szervusz nagylány! Kiengedlek a lányaimmal, vigyázni fognak rád, csak fogadj szót nekik, rendben?" - üdvözölte lényegretörően az ismerős csupacsizma főlovászmester a kisasszonyt.

"Csókolom Imre bácsi! Rendben!" - válaszolta helyeslően a kislány.

"Ő itt Csilla, de már ismeritek egymást, ő viszi a terepet!" - azzal egy hosszú világos hajú ifjú hölgyhöz tartozó kéz szorította meg a lányka kezét, és rázta meg eréjesen.

"Szia Csilla vagyok, Picur lesz ma a lovad!" - mosolyodott el sokatmondóan a rangidős lány, azzal odavezette Grétit egy álmospillantású óriáshoz.

"Ne izgulj, amilyen nagy, olyan jámbor, ne tévesszen meg a mérete!"; - tette hozzá mikor meglátta, hogy a kisvendége álla a földre esett, és ott is maradt. Bizonytalan némáságba burkolózott lovasát fél kézzel hajította fel a csupasz mamutforma hátára a lovászlány, igazította a kengyelhosszát rövid lábaihoz, majd hozzátette: "Nyugi, nem lesz semmi baj, Picur vigyáz rád!"

"Azt őszintén remélem" - gondolta némán a kislány, zavartan elmosolyodott, majd megsimogatta égimeszelő patás jószágának jól fésült sárga sörényét, és meg is szólította.

"Neked aztán becsapós neved van, hallod-e?" - fordult a táltosához. Válaszként földöntúli nyugalom öntötte el törékeny kis testét, a szunyókáló óriás hátán ücsörögve, amit egyáltalán nem érzett indokoltnak.

Lassan felpattantak a lovak hátára a lányok és az előre megírt koreográfia szerint sorba rendeződve nekivágtak a koraesti Duna-partnak. Picur, mint egy szárazföldi hajóóriás ringatta apró lovasát a part mentén haladva a szokott útvonalon, aki eltörpülve fészkelődött a méretes nyeregben. Odafelé, majd szép lassan vissza is a Dunakanyar jobb oldalát szegélyező fasor mentén. Talán a Visegrádi-vár látványa, vagy a folyó kanyarulatán fodrozódó fénytáncosok hangulata adta az ötletet, de Csilla egyszer csak váratlanul megszólalt:

"Egy vágta hazafelé?" - fordult hátra kacéran a nyeregben tapasztaltabb barátnői és a kishölgy felé. - "Ne izgulj, Picur nem fog elvinni, lehet be se ugrik vágtába" - folytatta meggyőzően - "Az is lehet, hogy végig fog ügetni veled, de majd lassan megyünk, jó?"

Egyáltalán nem hangzott eldöntendő kérdésnek. Bizonytalansággal vegyített kalandvágy érzete futott végig Grétin, amint lepillantott hordószéles hátasára, akin úgy ült, hogy abban sem volt biztos, hogy egyáltalán ki fog tudni emelkedni a nyeregből. "Lassan mehetünk!" - egyezett bele végül, de addigra már gyorsították is a lépteiket az előtte haladó lovas lányok. Némi noszogatásra Picur is gyorsabb hullámzásba kezdett, szerencsére a méretéhez illő hosszú sörénye volt, amibe aztán jól bele tudott kapaszkodni a lovasa. A hullámlovaglásra emlékeztető iram közben próbálta élvezni a hajókikötő felett felbukkanó hegyeken strázsáló vár látványát a városi utazó. Szívdobbanását egynek érezte hosszúlábú lováéval, mikor Picur a többiek vágtaívét követve elfordult balra a part menti fák mellett, lovasa pedig repült tovább egyenesen, megfontolt landolását tervezve a szikkadt földúton.

Gréti maga sem tudta hogyan, de a hátára esett, hatalmasat puffanva. Addig a pillanatig természetesnek vette, hogy kap levegőt, aztán már csak reménykedett benne, hogy újraindulnak az alap életfunkciói, miközben elmélyült a bárányfelhők ritmikus mozgásában. Először csak pislogott. Aztán a közeledő patahangok zajával egyidejűleg telt meg a tüdeje újra levegővel, és lassan derékszögbe emelkedett. Megszámolta az épen maradt porcikáit, és azt a következtetést vonta le, hogy nagy baj nincsen.

"Mi van, nem tudod, hogy be kell dőlni a kanyarba?" - érte az empatikus kérdés a bárányfelhők irányából - "Nem tudsz biciklizni? Ezt is ugyanúgy kell!"

Sajgó lapockák, és lassan szűnő légszomj közben tört ki belőle:

"Ja, de azt tudok!" - majd felsejlett előtte a pesti nagymama horgolt szoknyájában használt kétkerekűje amivel vagányan rótta a lakótelepi köröket szabadidejében. Lassan kirajzolódott előtte az Isteni kéz helyett a gúnyolódó lovászlány segítségnyújtó végtagja is, melybe belekapaszkodtt és amilyen gyorsan leesett, olyan gyorsan fel is pattant. Kicsit leporolta magát, majd észbe sem kapott, és a filigrán lovászlány vissza is hajította a megszeppent patás óriása nyergébe. Lassan összeszedte magát és a gondolatait is, miközben bandukoltak némaságba burkolózva hazafelé a poros úton, mintha nem is lenne mit megbeszélni. Elhaladva a hajókikötő mellett, egy viharvert akácfa terült el előttük vízszintesen teljes szélességében keresztezve az utat, mely újabb felhívás volt a lányok számára egy spontán keringőre. Gréti is ismerte már azt a természetes akadályt, amelyet addig mindig, vagyis szám szerint már kétszer átugrattak. Bízott benne, hogy aznap lesz másfelé is járat, de tévedett. Csilla már hátra is fordult:

";Egybe vagy? Mehetünk?" - érdeklődött mosolyogva a rangidős lány - "Nem magas az, átlépi a ló, ha úgy van!"; - majd válaszra sem várva kapcsolt eggyel nagyobb sebességbe, és Gréti csak a földet elhagyó mezítlábas lólábvégeket látta átrepülni az akadály felett. Őszintétlen magabiztossággal kezdett Picur noszogatásába, aki aznapra nem vállalt több kockázatot. Mint egy kimerevített képsorozat főszereplője fordult rá a szűk félméteres faakadályra, és minden egyes lábának felemelésénél hátra is pillantott, ellenőrizve, hogy lovasa ott van-e még, ahova a túra végéig szerinte rendeltetett. Egy pillanatra talán meg is állt félúton megpihenni, mielőtt újra hátratekintett, majd átemelte hátsó lábait is az akácdarab felett. Végül egy szívmélyből fakadó kilégzéssel nyugtázta az elvégzett feladatot.

"Na ez a ló ma már nem hajlandó elhagyni téged" - viccelődött Csilla, majd saját poénján elmosolyodva haladt tovább a pergő vakolatú istálló irányába a hegyek biztonságot nyújtó ölelésében. Gréti gyengéden és mérhetetlen hálával simította végig lószagú szövetségesének az izmolt nyakát. Minden egyes idegszálának rezdülése azt az üzenetet volt hivatott közvetíte a ló felé, hogy "KÖSZÖNÖM!";

Élete első esését követően cikázó gondolatai lassan visszaszólították a jelenbe. Látta már maga előtt a tornácos parasztház előtti kerekes kút árnyékbán álló két teli locsolókannát, melyeket ha két lábon haza tudott menni, este biztos, hogy ki kell majd kísérnie a pókhálós málnatövekhez is.
Nem is tévedett. Ugyanúgy nyugodott le aznap is a Nap a megitatott málnasor mögött, mintha mise történt volna.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.