Horák Andrea Kankalin: Kicsordult
Korán volt, alhatott volna még, de minek, ha éjjel is álmatlanul vergődött, most végképp nincs szüksége rá, erre a kis időre fölösleges. Kiszédelgett a konyhába, életkedve nullával volt egyenlő, vagy inkább erősen mínusz felé tartott. Reménytelen bambasággal bámult maga elé, szeme előtt szürke ködben úszott a tűzhely, a csempe, az Isten kegyetlenül haragudott, félelmetesen dübörgő hangjával adta tudtára, mellé vakító villámokat szórt a feldolgozóasztalra. Valamikor rettegett a vihartól, most egykedvűen vette tudomásul, nem érdekelte, ami körülötte zajlik. Már semmi nem érdekelte.
Görcsösen markolta meg a keze ügyében heverő nagykést, démoni kacajjal simította végig reszkető ujjaival a fémhideg svédacélt, most mindent eldönthet, az igazság Odaát van, nem itt.
Még hogy őszinteség? Ő az volt. Vesztére. Csak hazugság van, átverés, haszonlesés, intrikák, romlottság, káosz, közöny, bizonytalanság; mocsoktól szennyes világ, a bizalom elcsépelt szó, csak úgy közhelyként, foghegyről, rutinból kivágva. Jó szlogen, pfff! Soha többé nem bízhat senkiben. SENKIBEN. Nem kell ez neki, már nem, elege volt, kicsordult a pohár. Egy hirtelen mozdulattal félre is söpörte, a járólapon landolt, a víz szétfröccsent belőle, mindent beterített, az üveg millió kis szilánkra robbant, néhány a lábszárába fúródott, egykedvűen vette tudomásul, hogy a tolakodó vér végigcsorog meztelen bőrén. A penge kísérteties villogással szikrázott, kínálgatta magát; engedj közelebb, na, engedj, mire vársz?, legalább nem hazudott, ezt díjazta. Nem is akart ellenállni, engedett a csábításnak. Csuklója felé pillantott, kidomborodott erei vészesen lüktettek, melléjük karcolt egy vonalkányi jelet. Nem fájt, érzéketlen volt, akár egy megfáradt szikla, mely most készül kőtörmelékké és porrá semmisülni. Közben jég verte el az ablakot, csak úgy pattogott előtte az üvegtáblán, a tetőcserép irgalmatlanul zúgott, vagy a füle, nem tudta. Még egy vágás, közelebb a célponthoz. A kiserkent sűrű, sötétpiros vér láttán lassú táncba kezdett benne a halálvágy, delejesen ropta, beleszédült, szinte ájulásig. A szél kíméletlenül pusztított, hirtelen csattanással az ablaknak küldött egy letépett bádogot, erre hátrahőkölt. Minden mérgét, dühét beletéve a mozdulatba, földhöz vágta a csábító kést, mely letarolta az útjába kerülő agyagcserép ártatlan gyompálmáját, ugrált, pörgött, forgott, majd megállt a radiátor alatt.
A halál tébolyult tánca végéhez közeledett, az élet keringője kipenderítette a parkettről.
Szinte öntudatlanul szédelgett a fürdőbe, a falitükör könyörögve kérlelte, nézzen rá. Felemelte elgyötört arcát, szemben találta magát az igazsággal. Te szerencsétlen hülye! Miért? Kiért? Ezért? A semmiért? Szedd össze a maradék józan eszed!, és mint egy jótékony feloldás, zuhatagként szabadult el a hetek óta béklyóban tartott könnypatak.
5396
Kitti - 2020. február 14. 08:38:43

Jó kis lélekrajz a kétségbeesés fázisairól. Tetszett.Rose

6482
rozsa koncz - 2020. február 14. 07:33:54

Szia Kankali!
Huuuuuu! Érdeklődve olvastalak, fergeteges, remek írásod ámulatba ejtett. Gratulálok.
Szerettetel Rózsa

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.