Bucsi Mariann: Szerelmes levél
Olyan csend van így, mióta elmentél. Az asztalnál ülök, a fehér papírt nézem, ahogy kezemben a toll önkéntelenül szavakat ró, fekete betűk koppannak a fehér háttéren, s nélküled néha olyan hangos a csend, be kell fogjam a fülem, hogy ne halljam. Téged akarlak hallani! Ahogy szerelmet súgsz a fülembe, ahogy a forró leheleted játékosan megborzolja selymes hajamat, ahogy a szavaid belém hatolnak, végigcsordogálnak a hallójáratomon, be egészen a szívemig. Érezni akarlak! Olyan nagyon...
Éjjel nem tudtam aludni. Megébredtem hajnaltájt. Félálomban voltam még, amikor átfordultam a másik oldalamra, hozzád akartam bújni. Önkéntelen mozdulat volt ez, de testem csak az üres helyed találta a lepedőn. Olyan hideg volt. Megborzongtam, összekoccantak a fogaim, vacogtam, úgy éreztem, menten megfagyok. Felkeltem és akkor láttam, hogy elfeledtem bekapcsolni a fűtést. Mindig Te szoktad. Nekem egyszerűen nem jut eszembe. A szekrényhez léptem, kitártam a kétszárnyú ajtót, ott lógott a zakód, amit legutóbb viseltél. Megsimogattam a hajtókát, aztán gyengéden levettem a vállfáról, magamhoz öleltem. Teillata volt. Földbe gyökerezett lábbal álltam szürke zakóddal kezemben, arcomat a hajtókába fúrtam, hosszan lélegeztem, hogy minél jobban érezzem az arcvízzel keveredő bőröd illatát. Csak azt szeretném, ha hazajönnél! Éreztem, ahogy szemem sarkában megjelenik egy könnycsepp, aztán ahogy a sós patak elönti arcomat. Ijedten kaptam el a zakót magam elöl. Isten ments, hogy könnyes legyen! Visszatettem, őrizze tovább az illatod.
Képzeld, milyen csacska vagyok! Ébredés után a konyhába mentem, sötét volt kint, a hajnalpír sem vette elő még az ecsetjeit, hogy színpompásra fesse a látóhatárt. Minden csupa egyhangú, fekete, csillagok és hold nélkül, tudod, az a fajta sötét, ami egészen beburkol, szinte ránehezedik az emberre. De hiszen Te ezt nagyon is jól tudod, nem is erről akartam írni. Villanyt gyújtottam, hogy elűzze a sötétséget, aztán lefőztem a kávét. Mire odaültem az asztalhoz észrevettem, hogy két csészét tettem ki, mindkettőben kávé gőzölgött. Látod? Itt sem vagy és én kávét főzök Neked. Nem volt szívem kiönteni. Nézz bolondnak, de én inkább odaképzeltelek, beszéltem Hozzád, persze, hangosan. Olyan egyedül vagyok, mert úgysem lát, úgysem hall senki sem. Később féltőn, nagy szeretettel mosogattam el a kávéscsészédet, közben Rád gondoltam. Aztán tudod, ahol megpattant kicsit a széle, valamikor régen, az a kis csorba rész, felsértette az ujjamat. Kiserkent a vérem. Néztem egy darabig. Olyan élénkvörös volt, olyan igazságtalan… Elsírtam magam. Annyira sajnálom! Bánatos levél ez. De úgy hiányzol! Így, hogy nem vagy itt... mintha nem lenne meg minden testrészem... Valahogy nem vagyok egész.
Később a Te samponoddal mostam hajat, - remélem nem bánod-, aztán a trikódat vettem fel a ruhám alá, így egész nap magamon hordozlak. Még nem mostam ki a pólódat sem, amiben legutóbb aludtál, néha belebújok, bekucorodom a fotelbe, becsukom a szemem és azt képzelem, megérintesz. Bárcsak hazajönnél!
Az előbb csengettek. Szaladtam ajtót nyitni, valahogy biztos voltam benne, hogy Te állsz majd ott. Magamhoz vettem a kulcsodat, beledugtam az ujjam és játékosan pörgettem rajta, úgy nyitottam ajtót. Gondoltam, tréfásan megfedlek, mert itthon feledted, de csak a postás állt ott. Annyira megdöbbentem, hogy szólni sem tudtam, csak hátrébb léptem párat. Aztán bevágtam az ajtót. Neked kellett volna ott állnod!
Szeretném érezni, ahogy hatalmas tenyeredbe fogod a kezemet, ahogy köré fonod az ujjaid, olyan érzés, mint egy meleg kesztyűt viselni. Mindig olyan hidegek a kezeim. Most is merev az ujjam, megbicsaklik benne a toll. Igyekszem az írással, hogy mielőbb el tudjam juttatni a levelet Hozzád. Látod, a tegnapi napról akartam mesélni, de folyton elkalandozom. Mindegy is. Úgysem történt semmi érdekes. Nem történik Nélküled semmi. Sokszor azt hiszem, megállt az idő. Néha ránézek az órára, nem vagyok benne biztos, hogy jár. Te szoktál benne elemet cserélni. Én képtelen vagyok rá.
Ott fekszik a könyved is az ágy mellett az éjjeliszekrényen, itt hagytad. Nem nyúltam hozzá, pont úgy van, ahogy letetted, kinyitva a száztizennegyedik oldalon, borítójával felfelé. Arra gondoltam, majd felolvasom Neked. Mit szólsz hozzá?
Ó, igen. Azért van egy nagy hírem. Tegnap levágtam a hajam. Nem jól kezdődött, mert, ahogy arcot mostam, folyton a szemem elé hullt és hirtelen olyan dühös lettem, fogtam az ollót, nekiestem, percekkel később kaptam észbe, de nyugodj meg, végül megmentettem. Bubi frizura lett belőle, emlékszem, régen hányszor mondtad, jól állna nekem. Remélem, tetszeni fog. Szeretném érezni, ahogy a tincseimbe túrsz, a remegést, amikor a kezed a fejbőrömhöz ér. Szeretném elvackolni magam az ölelésedbe, hallgatni a szíved dobogását. Nem tudom, kibírok-e még egy napot Nélküled. Ha igen, holnap megint írok. Addig is forró szerelemmel csókollak!

Négyrét hajtja a papírt, borítékba teszi, aztán az egészet egy zárható nejlon tasakba bújtatja, felveszi a kabátját, lábára cipőt húz, kilép az ajtón,- csendesen becsukja maga után. Nehéz léptekkel indul el, válla kissé előreesik, arcába nyirkos köd szitál.
Fél órával később egy sírkő mellett térdel, a nyirkos föld átszivárog harisnyáján, szemét könnyek marják, ujjai a táska csatján matatnak, remegő kézzel előveszi a levelet, megsimogatja, szeretettel és gyengéden a fejfára tűzi a többi mellé.
Száznegyvenegy nap, száznegyvenegy levél...

Bucsi Mariann
6722
Garajszki - 2020. február 16. 16:53:51

Nagyon tetszett. Én is éreztem, hogy valószínűleg egy elveszített kedves a levél címzettje.

6266
Katinkakata - 2020. február 15. 22:56:05

Annyira élethű a "leveled" Mariann, hogy libabőrös lettem míg olvastam. Hasonló tartalmú levelekkel anno, egy spirálfüzetet tele írtam. GratulálokRoseKata

6643
szikra60 - 2020. február 14. 10:44:56

Kedves Mariann! Annyira éreztem! Valahogy tudtam, hogy ez a levél egy halott kedveshez íródott. Nagyon szép és egészen végig megtartottad a találgatás lehetőségét az olvasó számára. Gratulálok! ÉvaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.