Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Mgr. Vaszily Zsuzsanna: Tűpárna
Jaj, hová is tettem a zsákom, már látom, itt van az ajtó mögött, megrázom jól, aztán a hugicám kiemel belőle egy csodás történetet, ezzel a címmel:
Tűpárna
Amikor kislánykorból átléptünk pubikorba, bizony akkoriban már faluhelyen nagyon sok háztartási munkából kivettük a részünket. Számunkra ez természetes folyamat volt, nem esett terhünkre egyáltalán, hisz így fejlődtünk lassacskán igazi nőkké. Milyen nagy élmény volt számunkra, amikor önállóan megsütöttünk egy piskótatekercset, vagy bármilyen más sütit, aztán mindenféle tortákat. Lassacskán a főzés fortélyait is kezdtük elsajátítani, az elején csak egy - egy mozzanatába segítettünk bele az ételek elkészítésénél, aztán apránként már bármilyen finomságot képesek voltunk egyedül megfőzni.
Emlékszem egyszer estefelé édesanyám, és édesapám azon egyezkedtek, hogy másnap elmennek a közeli városba öltönyt vásárolni. Ez nagy esemény volt, mivel apu sem tartozott az átlagos férfiak sorába, elég termetes volt, ezért ez sok utána járással is járt. Amikor reggel elmentek a busszal, hugicámmal elhatároztuk, hogy meglepjük őket, megfőzzük az ebédet, ha majd fáradtan megjönnek a vásárlásból, milyen jól fog nekik esni. Elővettük a szakácskönyvet, és böngészgettük, mihez is találunk hozzávalókat, és az elkészítése se legyen túlságosan bonyolult. Hát így esett a választásunk egy egytálételre, melynek nevére máig emlékszem, az volt hogy "Tavaszi gulyás". Már apróbb részleteire annyira nem emlékszem, csak tudom, a padlásról hoztunk le hozzá egy darab füstölt sódart (sonkát), babot is tettünk bele, és a végén tejjel kellett bekészíteni. Mire erre került a sor, delet is ütött már, hallottuk hogy a busz elment. Szaladtunk ki nézni, jönnek-e a szüleink, és amikor láttuk, hogy igen, rohantunk is vissza megteríteni az asztalt. Mikor beléptek, csak néztek széjjel, hogy mi van az asztal láttán, szaglászták a finom illatát a frissen főtt ételnek. Mondtuk, hogy fáradjanak asztalhoz. Kissé megilletődve elindultak átöltözködni, kezet mosni, majd asztalhoz ültünk közösen. Egy árva szót sem szóltak, mi szedtünk nekik a kitálalt ételből, azt azért észrevettem, hogy szemükben egy-egy könnycsepp meg megvillant. Mi is ettünk, de nem győztük kivárni, mit fognak mondani. Édesapám szólalt meg először kissé elcsukló hangon:
- Hát lányaim, sok finomat ettem már életemben, de ilyen finomat még sohasem, - és még
szedett is picit a kajából, hogy lássuk igazat beszél. Anyu is dicsérgette , hogy nagyon finom lett. Pedig szerintünk a "paszuly" (bab) lehetett volna benne talán kissé puhább is, de fő, hogy a szüleinket sikerült alaposan meglepnünk, s örömet szerezni nekik.
De a főzésen és sütésen kívül az akkori nagylányoknak illet tudniuk kézimunkázni is, úgymint horgolni, kötni, hímezni, és esetleg gépen is megtanulni apróbb dolgokat megvarrni. Én az előbbieket mind meg is tanultam rendesen, de a varrógép nem tartozott a kedvenceim közé, eléggé ódzkodtam tőle, zavart a zúgása is, meg mindig féltem, hogy elvarrom az ujjam. Itt-ott átvettem édesanyámtól valaminek a szélét esetleg beszegni, de ennyi volt a maximum, nem szerettem rajta dolgozni egyáltalán. Annál is inkább imádtam hímezni, horgolni szebbnél szebb terítőket, és kötögetni zoknikat, kesztyűket, nyolcadikban már kötöttem saját magamnak egy tűzpiros csipkemintás pulóvert, melyet előszeretettel hordtam suliba, a többi lányok irigységére.
Nyaranként a verandából kitettük a húgommal a két fonott széket félárnyékba, fürdőruhára öltöztünk, aztán így hímezgettük a vászon, vagy más anyagokon előre kirajzolt különféle matyó - , kalocsai -, stb. virágmintákat. Egyszer ahogy szépen beszélgetve hímezgettünk szokásunk szerint, kishúgom valamiért "beszólt" nekem, úgy, hogy elég csúnyán össze is ellenkeztünk, mire én egyszer csak kézfonákkal szájon csaptam. Egyszeriben csak látom, hogy valamit furcsán makog, odanézek, hát csak nyújtogatja a nyelvét. Szegénykém, éppen kifogyott a fonala, és újat akart befűzni a tűbe, addig a varrótűt a foga közé vette a szájába, és én éppen ebben a "legjobb" pillanatban vágtam szájon. Kiment mindenemből az erő, megpróbáltam kihúzni a tűt, de nagy hosszan jött vele kifelé a nyelve is, mint egy nagy eleven tűpárna. Kétségbeesve kiáltottam anyunak segítségért, szaladt is ő azonnal kifelé. Hát így visszagondolván rájövök, hogy bizony szegénynek ahhoz képest hogy lányok voltunk, nem sok nyugalma volt melettünk, mert mindig kitettünk valami bolondságot. Mikor ránézett hugicámra, inkább egy szót sem szólt, csak nagy szemrehányóan rám pislantott, és valami csipeszfélével eltávolította a bennakadt tűt, kifertőtlenítette a helyét, erre a húgom kissé lepihent az ijedelmekre. Én pedig óriási bűntudattal jártam anyánk után, hogy ezek után szegény pórul járt húgocskám fog-e még tudni beszélni. Amikor látta rajtam, mennyire szenvedek, megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz. Mindezekben az volt a szerencse, hogy a tű a fokával volt befelé a szájában, így nem tudott túlságosan mélyre behatolni. Mindenesetre én csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor ismét meghallottam hugicámat beszélni, nagyon örültem, hogy nem lett "tűpárna" a szájában...
6542
ritatothne - 2020. március 20. 18:16:46

Érdekes kis írásod örömmel olvastam. Ügyes kislány lehettél. Varrni nem tanultam meg soha - még szegni sem - kézimunkázni se szerettem. Mikor már kisgyermekem született akkor próbálkoztam horgolással, kötéssel, de nagy kézimunkázó nem lettem soha.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.