Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Gáspár Bíborka Rita: Lépcsőfok a Mennybe
Aztán érzem, hogy lassan indulnom kell. Majd a kórházi ágyról fölkelek. Így, 82 évesen.
Felcsatolom palástomat, befonom őszes hajamat és elindulok...
Elindulok azután a napsugár után, ami már jó ideje csak úgy ott lebeg a fejem fölött. Minden egyes nap lefekvés után, s én minduntalan csak legyintek rá, 'hogy hagyj békén, bennem még van energia, most még nem megyek, csalogass valaki mást.'
De a tegnapi nap estéjén, - amiről azóta eldöntöttem, hogy az utolsó estém - akkor bizony eszembe jutott egy ezer éves emlék, egy rég elfeledett érzésről, s amikor ez minduntalan felüti bennem a fejét, én még mindig, ugyanúgy összeroppanok.
Szóval.
Így 82 évesen, a tegnapi estén már belefáradtam, s most véglek megroppantott.
Valahol ott középen, a két bordám között, amiről sokan úgy nyilatkoznak, hogy az ott a lélek helye, amit én leginkább mindig is egy hófehér papírmaséként vizualizáltam vagy hófehér felhőként.
Szóval ez mintha akkor, abban a sötétben bevérzett volna.
Tudják, mint mikor egy ostyát vagy papírzsebkendőt áztatnak egy tál meleg vízbe, nos, az én megidősödött lelkem pont úgy néz ki.
Szóval ott, az a sötét boldog rózsaszín emlék felidézése megtört.
A lelkem feladta a földi szolgálatot, és az aranyló, búzamező színét idéző napsugár elcsábította.
Mostmár épp a palástomat csatolom magamra, hogy azért az úton ne fázzak, mivel mindig is fázós voltam.
Még egy utolsó pillantást vetek a fehér szobára.
Levél az ágyamon, a kis éjjeliszekrényen hagyom a szemüvegem (mivel a meleg napfény követéséhez már nem kell élesen látnom), meg azt az ezüstös csatot is odarakom mellé, hátha a kis Ludmillának szüksége lesz majd rá, ha megnő.
Narnia krónikái a párnám alatt.
Aztán elindulok.
Azon a kórházi lengőajtón már könnyedén átsiklok.
A folyosón már nincsenek székek, eltűntek a kórtermek ajtajai, sehol a recepcióspult, vagy a kézfertőtlenítő.
Sőt, már a csempéket sem látom a talpam alatt, csak a folyosó végén lévő nap vár rám.
Nem tudom, mi fogad ott vagy egyáltalán merre kell tovább mennem, csak azt tudom, vegyen bármennyi időt igénybe az utam, engem türelemmel és szeretettel várnak a célban.
Nem sietek.
Hihetetlen mértékű boldogság ücsörög a szívemen. Úgy érzem, hogy a sok megélt buktató és szívfacsaró akadályok után, most végre megpihenhetek.

- Isolda! Kedves, drága Isolda! - tárja szét mindkét karját a hófehér köpenyes, barna szakállas öregúr.
Kezében egy hosszú papiros, melynek vége a lába előtt még folytatódik.
Az engem körülvevő fényes pára kaparni kezdi a torkoma, s én köhögni kezdek.
- Az utolsó utamon még kiköpöm a tüdőmet. - állok meg előtte, s összehúzom magam előtt a köpenyt.
- De ugye, fázni nem fázik? - néz rám összehúzott szemöldökkel.
- Pompás az idő, köszönöm! Pont megfelelő, tavaszias! - mosolygok , miközben szemhunyorgatva a távol fekvő napsütötte dombokra és rétekre pillantok.
És valóban. Időközben eloszlott a minket körülvevő köd. Közvetlen előttem egy cseresznyefa virágzik, s körülöttem zöldellő bokrok ücsörögnek. Még egy dalolászó fecske is elsuhan.
- Most, hogy már megfelelő a körülmény, vágjunk is bele! - s leül a mögötte álló sámlira. - Isolda, a háta mögött van önnek is egy sámli vagy inkább jobban érezné magát egy fotelban?
- Jaj, dehogy, drága fiam. - legyintek. - életem során annyi fajta ülőalkalmatosságon ültem már, hogy nekem ez a sámli meg sem kottyan.
A szakállas felnevet.
- Immáron pontosan nyolcvankét éve küldtük le a Földre, bánja, hogy ilyen hamar visszavettük?
- Nem igazán önök vettek vissza, inkább hagytam magam visszacsalni. Tudja, nem volt olyan rossz ott a Földön, csakhát az ember nagyon hamar eltud ott fáradni.
- Nehéz volt angyal mivoltát elrejteni?
- Mielőtt Atyánk leküldött, elvette szárnyaimat, így már csak egy hatalmam maradt; a szeretet. Na,de hogy azzal milyen nehéz bánni! - hangom egyszerre csapott át örömből szomorúságba.
- A szeretettel?
- Igen, a szeretettel. - ismétlem. - nem mindenki képes a befogadására, vannak, akik félelemből visszautasítják, akik büszkeségből elfojtják, s vannak, akik hiába adják, ezáltal mások szemében ártatlannak és gyengének tűnnek, s akkor kihasználják. Nem könnyű a szeretettel bánni. A legrejtélyesebb dolog a világon. Az emberek félnek tőle. Sokszor megijednek az érzéstől. - s miközben ezt mesélem, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy azoknak az embereknek a csodaszép arcát kipislogjam a szememből, kiknek köszönhetem az így megszerzett tapasztalataimat.
És bár bánni semmit sem bánok - mert pont akkor, abban a pillanatban azt akartam - azért mégis fájnak az emlékek.
Az öregember barátságos tekintetével közelebb hajol, s megfogja mindkét kezem.
- Isolda. Két hónappal ezelőtt egy olyan angyal tért vissza hozzánk, akit huszonnégy éve küldtünk le a Földre.
Ez túl kicsinyke szám, s ijedtemben a szám elé kapom a kezem.
- Visszatért? Huszonnégy évesen? - kérdezek vissza remegve.
- Igen. Miután megérkezett, szárnyait azonnal visszakapta, de mindkét csuklója meg volt sebezve.
- Ez az angyal visszavágyott a Mennyországba.. . - jelentem ki halkan, szinte suttogva, s szemeimet lehunyom egy pillanatra.
- Igen. Találkozott sok ilyen fiatallal, Isolda?
- Kedves, Uram. Ez a Föld sok embert megtör, és sok megpróbáltatás ér, mégis azt mondom, hogy azok a legbátrabbak, akik ily módon vágynak vissza az otthonukba.
- Ön nem vágyott soha hamarabb haza?
- Nem tagadom, hogy voltak olykor - olykor efféle gondolataim, de minduntalan úgy éreztem, hogy 'nem, nem most jött el az idő', hiányzott nekem az égi Atyám, s igyekeztem őt mindig megkeresni, beszélgetni vele, s meg is találtam őt minden csodában: az erdőkben, vízesésben, hajnali madárfüttyben, naplementében, nyári tücsökciripben, vasárnapi ebédben, nagymama húslevesében, baráti csoportbeszélgetésekben, legjobb barát tekintetében, a kedvesem kézfogásában. Ő ilyenkor mindig szólt hozzám, s ez reményt adott, választ, hogy tartsak még ki, még egy kicsit, s jobb lesz.
A szakállas elmosolyodik, s szeme is örömre görbül.
- Hozott magával valamit?
- Csak ezt a kis palástot, illetve még néhány... - eszembe villanak a növényeket rejtő üvegcséim, s kutatom őket ruhám minden zegzugában, de csak nem csörömpölnek. - a kakukkfű, a zsályám, a levendula és mentateám. - suttogom magam elé, miközben mindkét zsebemet másodszor is a palástom zsebébe süppesztem, de ismét nem találok semmit.
- Nem hozta magával a gyógynövényeit?
Szemeim könnybe lábadnak.
A növényeim a szívemhez nőttek, s direkt elcsomagoltam őket, ha valakinek szüksége lesz rájuk, én tudok segíteni rajtuk. Elakartam hozni a Föld legnagyobb kincseit, s most mégis ott hagytam.
- Ezek szerint elfelejtettem eltenni őket vén, bolond fejemmel. - s lehajtom a fejem. - pedig annak a kis árvának most milyen jól jönne egy kamillás borogatás.
S mire kinyitom a szemem ismét, nagy meglepetésemre a hálószobám négy falai között találom magunkat.
Gyér napfény süt ide be. Odakint ősz van. A bejárati ajtó résein sűvít be a szél. A konyha ebédlőasztalán egy hosszabb gyertya lobog, mellette egy fiatalkori kép önmagamról.
A lakásban érzem az elmúlás illatát. Nincs időm magamba szippantani az emlékeket. Elmosódó árnyként minden energiámat összeszedve sietek a konyhai kisszekrényhez, hogy az ott lévő apró fiolákat a zsebembe pakoljam.
Menta, levendula, babérlevél, vérrehulló fecskefű, papsajt és kamilla.
- Azt hiszem, itt vannak velem, amiket hozni akartam.
Heves és erős szívdobogással érek vissza a szakállashoz, akinek az alakja méginkább elmosódott.
- Mennünk is kell. Közelednek.
Visszaérvén a tavaszba, pihenő után sóvárogva lerogyok a sámlira.
Mély levegőket veszek, mialatt a szakállas megáll mellettem, majd féltérdre ereszkedik, hogy szemünk egy szintben legyen.
- Isolda, már csak egy kérdésem van a számára, s utána útjára engedem.
Elmosolyodok.
A szakállas szeme szinte soha nem látott szeretettől csillogott.
- Boldog volt?
- Akkor lettem igazán boldog, amikor eldöntöttem, hogy most az leszek, s mindent elkezdtem más szemszögből vizsgálni.
Mire erre rájöttem, már az lettem.
Apró dolgok tettek azzá. Mikor adtam, - leginkább - egy apró nevetés, egy jól lefőzött kávé, egy szépen megírt beszéd, egy ölelés.
A szakállas ezután kisimította arcomból az ősz tincset, majd homlokon csókolt, s nekem hirtelen mintha minden kimerültségemet elfújták volna.
- Isolda, jöjjön! Most visszakapja a szárnyait!
6476
Siposne Marica - 2020. március 24. 15:43:17

Kedves Bíborka!

Szépen megírt történet.
Nagyon tetszett.
Gratulálok!
Marica

6139
Biborka - 2020. március 24. 09:43:18

Nagyon köszönöm! Örülök, hogy tetszik.

6643
szikra60 - 2020. március 24. 08:40:34

Nagyon szép ez a történet az elmúlásról. Érdekes a végig vezetés és az elgondolás, miszerint angyalként jövünk a Földre és azzá leszünk, ha távozunk onnan. Elgondolkodtató... és biztató. Szeretettel gratulálok! Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.