Fleiszig Rózsa: SANYI, A JÓSZÍVŰ /ÉLETMESÉK/
Ezzel az írásommal, emléket szeretnék állítani egy nagyon egyszerű, de nemes, jószívű férfinak, aki nincs már közöttünk. Mikor eszembe jut, egyszerre önt el: hála, szeretet, és az enyhe szomorúság.
Fontos tényező volt az életemben, annak alakulását jó felé irányította, és mély nyomot hagyott benne.
A barátom, vagy talán egy picit több volt számomra: Kitartó, szeretet-teli, áldozatokra képes. A mai kőkemény világban ritka emberpéldánynak számított.
Szívesen osztom meg veletek életem ezen, meghatározó eseményét. Érdemes elgondolkodni felette.
40-es éveimben jártam: 6-7 évvel válásom után.
A gyermekeim már felnőttek, sőt az idősebb már nem is volt velem, saját családot alapított. A kisebbnek is volt párja. Azt vettem észre, hogy túl sok a szabadidőm .
A hosszú, kissé unalmas esték gyakran elszomorítottak, egyre jobban szorongatott a magány kíméletlen, rideg marka. Nem nagyon jártam el sehova, így ismerkedésre sem volt alkalmam.
Válásom után igen fontosnak tartottam, hogy megértőbb, elfogadóbb, és jóval modernebb felfogású asszony legyek, így hirdetés útján keressek magamnak társat. Egy olyan - hozzám hasonlóan - magányos férfit, akivel szebbek lesznek hétköznapjaim, és megoszthatom: gondolataimat, örömöm, és bánatom, aki mellet újra vonzó, igazi nőnek érezhetem magam. Az ötletből nehezen lett megvalósítás, eléggé ódzkodtam az ismerkedésnek - akkor már eléggé elterjedt - mégis furcsa, módjától. A helyi újság, hetenkénti, ingyenes hirdetési formával csábított. A biztonságos, jeligés lehetőséget, megnyugtatónak éreztem, és az is megerősített szándékomban, hogy nem kellet rá költeni, mindössze pár boríték és bélyeg árába került.
Így, sikertelenség esetén sem bánthat, hogy belefogtam. Ennyi próbálkozást megkockáztathatok, a sok egyedül töltött év után. Némi időt kell csak rászánnom, és hátha sikerül! A tervből valóság lett, és megjelent az első, pársoros, tömör hirdetésem. Nem is gondoltam, hogy ennyi jelentkező lesz rá. Összegyűjtöttem 2-3 hét anyagát, és csak utána kezdtem szortírozni. Többször is átolvastam őket, bizonyos „rang-listát” felállítva. A csak, félig-meddig szabadok, a dohányosok, és lakással nem rendelkezők eleve kiestek a rostán. Néztem még azt is, hogy legyen némi intelligenciája - nem iskolája ! Az, más.
Legyen pár hasonlóság az érdeklődési körünkben. Nem a külsőt, anyagi helyzetet, hanem ezeket az ismérveket tartottam fontosnak. Ha, a szöveg alapján szimpatikusnak találtam egyiküket, akkor találkozót beszéltem meg vele egy forgalmas helyen. Amennyiben a külleme is elnyerte a tetszésem, beültünk egy kávézóba, vagy cukrászdába. Ha, végképp nem felelt meg az elképzeléseimnek - mert azért a megjelenés is fontos - akkor egyszerűen sarkon fordultam. Mindig egyértelműen kihangsúlyoztam, nem bánom, ha a fizetés ki-ki alapon történik. Ez, általában be is jött. Ritkán, a lovagiasabb (meg gondolom a pénzesebb) jelentkezők ragaszkodtak a régi etiketthez, hogy ők fizessenek. Igyekeztem, a legszerényebb rendeléssel terhelni az ilyeneket - így tartottam fairnek.
Sanyival is egy ilyen randin jöttünk össze. Ő egy nagyon udvarias, gáláns férfi volt, és látszott rajta, hogy egyből belém zúgott. Habár, kissé mackós alkata először nem tűnt túl vonzónak, idővel mégis „bejött”, volt stílusa, amihez hozzá öltözött. Persze a lényeget, a történet további alakulása határozta meg. Pár évvel fiatalabb volt, de ez egyikünket sem zavart. Olajozottan, felszabadultan tudtunk beszélgetni, annak ellenére, hogy egyszerű, fizikai munkát végzett, érettségije sem igen lehetett. Meglepően széles érdeklődési körrel rendelkezett, és kedves, humoros, nyílt egyénnek mutatkozott. Tetszett őszintesége, ennek ellenére visszafogottan fogadtam közeledését.
Ami nagyon zavart, hogy egy böhöm nagy, erős munkagéppel járta az országot - útjavító munkásként - és csak ritkán járt haza, kis, közeli falujába. Milyen kapcsolat lenne ez? Ugyanúgy az év nagy részében magányosságra lennék ítélve, mint eddig. Csak telefonon érintkezhetnénk, ami tovább fokozná a vágyakozást a kedves lény után. Úgy éreztem, ez már nem elégítene ki engem. Nem lenne kivel sétálni, beszélgetni, és hosszú estéken valaki keblére bújni. Hogy viselném ezt? Latolgattam, a végén mégis beleegyezően bólintottam, arra a kérdésére, hogy találkozhatunk-e még? Egyénisége magával ragadott, teljesen elvarázsolt.
Nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem, de hagytam a dolgokat - kissé könnyelműen - tovább folyni.
Valóban igaz az a mondás, hogy az első érzés, ami helyes. Későbbi beszélgetésünk során kiderült, hogy más problémák is vannak, ami komoly elválasztó tényező lehet. Idős édesapjával, és kamasz fiával élt egy nagy portán, tehát nem volt önálló, független. Igaz, jó egészségnek örvendett még az örege - sokat segített a kerti munkákban, és a nagyfiú nevelésében, míg ő távol volt. Hányadik lennék én a sorban, a munka, és a családja után? Vetődött fel bennem a nyilvánvaló kérdés. Ez a hír bizony riasztólag hatott rám. Elmesélte, hogy a neje, pár éve meglépett egy nála fiatalabb férfival, itt hagyva vele a gyermeket. Azt sem tudja, hol él, merre jár. Még hivatalosan el sem voltak válva. Hú! Mibe csöppentem bele, és még csak most jött az igazi „fekete leves”.
- Dohányzom,szólalt meg kissé rekedten, igaz csak ritkán, és keveset - jelentette ki nemes egyszerűséggel, de én mégis ledöbbentem, hisz a hirdetésben egyértelműen kihangsúlyoztam, hogy csak káros szenvedélyektől mentes egyénnel ismerkedem ...én is az lévén. Fontos szempont volt szememben. Ezen a téren, sosem alkudtam meg.
No, még ez is! Ezt a békát, már nem tudtam lenyelni, mert nem csak hogy nem szerettem a nikotin szagát, bűzét sem, de allergiás is voltam rá. Képes voltam a fulladásig köhögni tőle. Tényleg, nem sokat szívhatott, mert nem éreztem meg rajta, de akkor is! Ez a kijelentése pontot tett a történetünk végére. Őszintén elmondtam, mi az, ami visszatántorít a vele való kapcsolattól, és erre a döntésre kényszerített. Teljesen belefehéredett, látszott rajta, mennyire rosszul érinti, még a szája széle is reszketett picit. Nehezen értette meg, és nagyon szomorú lett, hogy vége, nincs tovább. Én is levert voltam, bántott a kudarc. Kicsit fájt a szívem. Igyekeztem túl lépni az egészen.
Egy ideig nem foglalkoztam senkivel, a válasz-leveleket félre dobtam. Aztán meg is feledkeztem az egészről. Esemény-mentesen teltek napjaim.
Pár hét múlva - elég késő este - csörgött a telefonom. Nagyon meglepődtem, mert ő volt. Furcsa, de igazán örültem neki. Azt mondta: Boldog, hogy a hangomat hallja, és kedvesen, vidáman számolt be arról, hogy az elmúlt időben merre járta az országot. Mintha, azóta is együtt lennénk. Észre sem vettem, és már eltelt két óra gondtalan csevegéssel. Sokat gondolt rám - ezt sem felejtette el hozzá fűzni. Olyan jól esett. Észrevétlenül, újra a szívembe lopta magát. Egy újabb hívását már itthonról küldte, és arra kért, hogy legalább még egyszer találkozzunk! Feszülten várta a válaszom. Féltem tőle, mégis belementem - valami vonzott hozzá. Egy nagyon hangulatos helyen várt - láthatóan izgatottan.
Szinte vibrált köztünk a levegő. Kávézgatás közben kérdően néztem rá, hogy mi lehet az a fontos hír? Majd’ kiugrott a bőréből, csak remélni tudtam, nem kell azt az aranyos tűzrózsát lelohasztanom, pattanásig feszült arcáról. Mély levegőt vett, majd kijelentette:
- Kettő is van - biztos örülni fogsz neki. Várakozás telin néztem, mígnem kibökte.
- Elindítottam a felmondásom. Egy új helyet keresek, ahonnan nem kell állandóan utazgatnom. Ez, jó fűztem - még mindig higgadtan - hozzá, de magamban ujjongtam a hír hallatán. Belegondolva: neki sem lehetett könnyű, hosszú éveken át, a családtól távol, rázkódni fagyban, kánikulában idegenben, néptelen utakon. Mindenképp okosan döntött. Mi lenne a másik? Kérdeztem most már egyre feszültebben.
- Abbahagytam a dohányzást - végleg, főleg a kedvedért - fűzte hozzá. Leesett az állam. Nem is tudom, mi ütött belém, de haragosan, szinte kiabálva válaszoltam.
- Ez, nem játék! Az én kedvemért ne hagyd abba, mert az első vitánk alkalmával a fejemhez fogod vágni, hogy áldozatot hoztál miattam, vagy egyszerűen újra kezded,
de ő csak rázta a fejét.
- Nem, kicsim mondta végül szelíden, miközben a kezem simogatta. Érted, ez nem áldozat, és én már régebben is le akartam mondani róla. Ne félj, nem esem vissza! Amit elhatározok, azt mindig betartom.
Megtört a jég, könnyekre fakadtam - alig bírtam abbahagyni. Ennyi áldozat egy embertől, aki alig ismer, csak egyszer látott - szinte, fel sem fogtam.
- Valóban így gondolod? Nyögtem ki. Ő sugárzó arccal jött felém. Hát, persze kedvesem, mondta megnyugtatóan - és közben szorosan magához ölelt. Nem tiltakoztam, jól esett. Ez, talán az igazi szeretet - gondoltam. Ennyi megértő önfeláldozás nem sok emberben van. A kocka el lett vetve. Így kezdődött, a ritka találkozásokkal tarkított, igen csak hiányos, majd viharossá vált kapcsolatunk. Eleinte türelemmel viseltem, de egyre gyakrabban maradt el a megbeszéléseinkről, mindig valami fontosabb, sürgősebb dologra hivatkozva. Hol a kocsi - hol a család tartotta vissza, vagy a munkája szólította hirtelen távolba. Még nem sikerült más munkahelyet találnia. Ez, hátráltató tényező volt, nem igazán tudtam tolerálni.
Az életem ugyanúgy zajlott továbbra is, magamban töltöttem a legtöbb ünnepet, hosszú estéket. A lángolás egyre lohadt, mert a kötelessége sokszor vált hátrányomra - bosszantó, vagy szomorú perceket hozva. A randink, sosem volt olyan fontos, mint bármi, vagy bárki más az életében - még akkor is, mikor már helyben dolgozott. Egyre kevésbé tudtam tolerálni
Ő, észre sem vette, hogy ez nekem nem jó, és nagyon fáj. Hiába a sok, értem hozott jó, és áldozatos döntés, mégsem élveztem az előnyét. Valahogy minden félresikerült, nem akart helyére kerülni semmi.
Karácsony másnapját együtt töltöttük volna (!) Úgy, dél-tájra beszéltük meg, hogy jön, és bevásárolunk, majd ezt követően, együtt megfőzzük az ünnepi vacsorát. Hiába
vártam, először őt, majd a hívását - semmi. A megbeszélt idő után egy óra elteltével, még csak türelmetlen voltam, de később ez méregbe, majd haragba csapott át. Legalább hívna!
Már estébe hajlott mikor megcsörrent a telefon, könnyek között vettem fel. Alig láttam a dühtől.
Ő nyugodt hangon szólt a készülékbe:
- Kicsim, ne haragudj! Lerobbant a kocsim, ma már nem tudok bemenni, eddig azt próbáltam megjavítani. Jó lesz, ha holnap találkozunk?
- Nem! Válaszoltam magamból kikelve, és lecsaptam a kagylót. Úgy csattant, mint egy távoli mennydörgés, én meg az ágyra vetve, álomba sírtam magam.
A szépen megterített asztalon a gyertyák csonkig égtek.
Így múlt el az első "páratlan-páros" karácsonyom.
Még sokszor hívogatott, keresett, de soha többé nem álltam szóba vele. Elegem lett ebből, a türelmes, mindenkinek a kedvét kereső, nagy-szívű, bébi-óriásból. Feladtam. Így ért véget, egy kellemesen induló, ígéretes kapcsolat, ami mostanra szép emlékké szelídült.
Ma is szívesen gondolok rá, mert nem egy mindennapi embert ismertem meg benne.
Talán, az én türelmem volt kevés, és idővel kialakult volna, de ezt már nem tudhatom meg soha.
Egy idő után teljesen elmaradt.
Néha, csak álomnak tűnt az egész, mint egy meg nem történt szép mese, de azért valahol mélyen sajgott. Később, annyit hallottam felőle, hogy visszatért a felesége, két apró gyerekkel, és ő befogadta a családi házba, de nem élt házastársként vele. Az a hír járta, csak a kislányok miatt bocsájtott meg az asszonynak. Nem tudta volna elnézni, hogy a munka-lehetőség, és kereset híján, az utcára kerül, a gyerekeket meg elvitték volna tőle - ezért vette magához őket. Aztán még azt is beszélték, hogy mikor meghalt az édesapja, a fia pedig másik faluba nősült, visszament régi munkájába… a több keresetért, meg hogy ne kelljen sok időt együtt töltenie ezzel a nővel - az immár kiüresedett családi otthonban.
Lelki szemeimmel látom, ahogy rója a végtelen utakat, most már megtörve, sápadtan, bús-hallgatagon.
A nehéz, ember-formáló munka súlyosan megbetegítette, és hamarosan elhunyt. Nagyon sajnáltam, mikor meghallottam, alig múlt 50 éves. Fájt, hogy ilyen boldogtalanul, és ő is magányosan végezte, annak ellenére, hogy mindig jó ember volt és segített másokon. Kegyetlen tud lenni a sors.
Mindegy már, ezek a dolgok is azt bizonyítják, hogy az élet kiszámíthatatlan. Az én igényemmel nem tudott megbirkózni - a körülményei miatt. Kudarcnak ítéltem el, ami igen mélyen érintette önérzetem. Azóta, nem is próbálkoztam többé. A sors nekem, a magányt szánta, hát elfogadtam.
Mai napig legjobb társam: a toll és a papír, azokban még sosem csalódtam - remélhetőleg, nem is fogok!

Eger,2020. március 18. Fleiszig Rózsa(Vadvirág)
3933
vadvirag47 - 2020. március 26. 12:10:17

Ez, így igaz Ritám, ahogy leírod, de mikor az ember már hosszú évek óta (házasságom utolsó éveiben sem voltam már boldog) hiányol egy társat, aki feloldja nehezen viselt magányát, az nem könnyen fogadja el az ilyen helyzeteket, még ha valahol tisztába is volt vele, hogy egy kötöttségekkel terhelt kapcsolat - legtöbbször - így működik. A legrosszabb benne, hogy van is párod, meg nincs is. Ugyanúgy egyedül csinálsz mindent, és az ünnepek is magányosan telnek. Visszanézve, sajnálom, hogy így történt, hisz ha együtt maradunk, talán, nem betegszik meg olyan súlyosan, és "nem megy el" olyan fiatalon. Ezen, már kár filózni, mert visszafordíthatatlan...persze, benne van az ember agyában, zsigereiben, és időnként előjön, és megkínozza. Talán kicsit könnyebb lesz, hogy most kiírtam magamból, bár azt hiszem egy kis szemrehányás, önvád életem végéig el fog kísérni.
Köszönöm az okosan - de szeretetből eredő - kicsit vádló véleményed...a baj, hogy én is ezt érzem. Ölellek. Rózsa

6542
ritatothne - 2020. március 26. 10:29:46

Kedves Rózsa!

Ha a kocsi rossz, akkor érthető, ha nem tudott jönni, de ez a Te történeted, én sokkal elfogadóbb vagyok. A családról tudtál, azt vállaltad. Az ember másképp szereti a szüleit, gyerekét és másképp a társát. Féltékeny az ember egy másik nőre lehet, szülőre, gyerekre nem. Szerettél volna az első lenni, ez emberileg érthető, de ha abban a korban vagyunk, mikor már múltunk van, el kell fogadnunk, hogy talán csak idővel lehetünk elsők, hiszen a szülő meghal, a gyerek felnő. Viszont, mindenki maga tudja, hogy mi fontos számára, mit tud tolerálni és mit nem.

Szeretettel: RitaRose

6482
rozsa koncz - 2020. március 24. 21:33:48

Kedves Rózsa!
Szívesen olvastam őszinte vallomásodat.Szép emléket örzöl.
Szeretettel RózsaRose

2603
orkutya - 2020. március 24. 16:44:19

Szépen megírt, bár szomorú történet. Gratulálok hozzá! Tibor Cool

6643
szikra60 - 2020. március 23. 19:28:31

Kedves Rózsa! Nagyon tetszett ez az őszinte írásod. Én is próbálkoztam így ismerkedni, de valamilyen meghatározhatatlan rossz emberismeret miatt sikerült a lehető legrosszabbat kiválasztanom. Először minden happy volt, de utánna... Örülök, hogy Te a szép emlékeket őrzöd Sanyiról. Gratulálok az írásodhoz! Szeretettel Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.