Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Ledniczky Éva: A pikkelypánczélos fordított bárka titkai
Békés, megnyugtató színkavalkád köszöntötte a hazatért alpesi utazót egy őszi hajnalon, Dobogókő egy csendes vendégszállásán, a több generációt kiszolgált fakunyhó egyik szobájában. Zita lábvégében doromboló, szériatartozék vendégkísérő, Ninja, a 7 éves fekete macska lustán nyújtózott el a tilosban, neki ugyanis ajtón kívül volt a helye, általában. Előfordult azonban, hogy a hegyen rekedt vendégek, a péntek esti filmklubbok után nem voltak elég elővigyázatosak, és így kéretlen éjjeli álomkísérővel gazdagdott az egyébként is ezerarcú spirituális élmény.

"Kinyújtanám a lábam!" - dörgedezett Zita az éjszínű puhatappancsosra, akinek erre a válasza se többe, se kevesebbe nem merült ki, minthogy egy pillanatra megvillantotta smaragdzöld tükörszemét, majd folytatta az éberálmú dorombolást, miközben a karmait félkész állapotban épp csak belemélyesztették a vendég lábvégét takaró tollzuhatagba. Nem tolakodóan, csak pont annyira, amennyire a megfáradt utazó idegszálait "Alarm" módba kapcsolták rögtön. Mély lélegzetvételt követő feszültségoldó, tüdőmélyből felszakadó légáramlat követte a miliméterről miliméterre megfeszülő macskakarmokat.

"Te figyelj már! Én tudok ám rád haragudni is!" - húzta fel egyre jobban magát a ló nélkül érkezett lovas vendég, majd megpróbálta lerázni a takarójától a hivatlan zsebpárducot. Csukott szemmel, az összes létező karmát észrevétlen megtapasztva a fehér takaróba, mint egy falmatrica terült szét a lobogó ágyneműn. A dorombolás azonban ekkor már vészjóslóan elmaradt és a szemét sem nyitotta ki a jószág, vélelmezhetően a lélegzetét visszafolytva várta az akkor már elmaradhatatlannak vélt összecsapást.

"Fogok ám én itt hajnalok hajnalán egy fekete macskával harcolni!" - pattant fel Zita dühödten - "Megmondalak a Fogadósnak!" - majd ledobta magáról a takarót is, és az ajtó felé nézett kócosan, de annál elszántabban. Ninját azonban vagy megijeszteni vagy megsérteni sikerült ezúttal, de valamelyik szándék végül is célba találta. A mancsapuha czélt tévesztett dzsungellakó kivillantotta ugyan a friss uborkapalánták zöldjére emlékeztető színárnyalatban tükröződő szemeit, rálapította pihe-puha háromszög alakú fülét a fejére, majd vendégriasztó módon fújt egyet és azonnal odaugrott az ajtóhoz:

"Na mi lesz már, kinyitod? Esetleg a csukott ajtón menjek ki?" - púpozta a hátát farokcsóválás kíséretében az erdei harcos - "Nekem nem gond, de aztán itt lesz nagy a riadalom!" - sugalmazta valami láthatatlan csatornán a sötét zsebragadozó.

"Kifelé!" - nyomta le a kilincset Zita, mire sértődött lábszedéssel távozott a fekete macska a zárt térből.

".......hol voltál te, Ninjaaaaaa?! Ugye nem megint a vendégeket terrorizálod?" - hallatszott be a kis fakunyhóba egy ismerős férfiorgánum, mire Zita az órájára nézett. 5:27. "Remek. Itt tényleg senki sem alszik?" - futott át rajta a költői kérdés, majd lehúzta a vendégágyneműjét, szépen odahajtogatta az ágy végébe, ahogy kérték, megmosta az arcát, öblített egyet a lassan csordogáló hegytetei csapból, majd hangosan köpött egyet a mosdókagylóba.

"Akkor alkalmasint majd szerzek egy rágót." - zárta le magában a hajnali ébresztőt a fiatal hölgy, aztán lenyomta a kilincset és kilépett a hűvös, lélegzetelállító panoráma elé. Néhány rövid lépésnyire kellett csak elbotorkálnia a hegyoldalba és megpihentethette a szemét az otthont jelentő hegyek vonulatán. A Körtvélyes, a Prédikálószék, a Rám-sziklák, a Vadálló-kövek, szemben a Szt. Mihály hegy, a háttérben a Csóványos, és megannyi névvel illethető csúcsokra adott völgyválasz, melyet a Duna évezredek óta helyben futó vízfolyama olvaszt eggyé. A természetes ciklikusságot követő hajnali színáradatot többszólamú madárhang szimfónia kísérte, mely élettel tölti meg a korai lélegzetet a szabad levegőn. Lassan Zita elengedte a szemet gyönyörködtető kilátást és hátrafordult a barátjaként számon tartott fábol készült épület felé. Az erdei utak találkozásánál egy szokatlan külsejű pikkelypánczélos fordított bárkaforma terpeszkedett, melyet az idelátogatók úgy zártak szívükbe visszatértük előtt, hogy "a Bárka";.

A Bárka vendégül látott minden erre járó kóborlelket, vándort és vendéget, a Fogadós pedig felebaráti szeretettel, és szívből jövő mosollyal népszerűsítette a kínálatot rendszerint. A vendég-látás szó szerint és átvitt értelemben is értendő ám ebben a pán-czél-pikk-helyes helységben. A vendégtérbe lépve ajtócsengő köszöntötte mindig azt, aki elég bátor volt ahhoz, hogy lenyomja a kilincset. Októbertől áprilisig éjszakára hamuval takart parázsból éledő tűz illata lengte be a lélek melengetésére és a test jóllakatására épült szakrális épületet. A nyitott kandallóban suttogó tűz örzője pedig a vendégriogató Ninja volt, aki hetedik éve teljesítette tűzörző szolgálatát éppen a hegyvidéki fogadóban. Ez azon a reggelen sem történt másként, mikor az Utolsó szamuráj című filmet követő hegyvidéki beszélgetés olyan mélyen nyúlt az éjszakába, hogy a hegyen fogta a betérő utazót.

"Jó reggelt Fogadós!" - szólította neve helyett szívből jövő jelzővel a pult mögött álló vígkedélyű embert a fiatal hölgy. Az ember neve sem volt kevésbé beszédes, de a megszólítást annak köszönhette, hogy párját ritkító képességekkel teljesítette földi szolgálatát az összes betérő vendég kedvére és kényelmére - "Egy kávéról álmodoztam."

"Álmodoztál vagy kérsz is?" - nevetett egyet a Fogadós.

"Kérek szépen egy kávét!" - helyesbített óhajtón Zita, majd rápillantott a tűzörző feketére aki épp a begyújtásra készülő tűztöltő állomáson tankolt föl dorombolásfokozó szellemi ég-és-terméket.

"....és milyet tetszik kérni ezen a korai órán, amikor még nyitva sem vagyunk általában?" - huncutkodott a Fogadós - "Egy eleven fekete-levest szeretne esetleg kegyed menten?"

"Nem." - mondta röviden, tömören egy szúrós tekintet kíséretében a jószóért jött vándor - "Egy olyan habos-babos mézes kávékülönlegességre gondoltam, ami már nem kakaó, és még nem kapok tőle szívrohamot. De nem az a műtejszínes fehér cukorhalom, hanem tejhab van a tetején. Lehet olyat kérni viccesen ma reggel?"

"Hát persze! Készítem is! Tessék addig helyet foglalni! Legalább nem jógaszőnyeget kért, már ez is dicséretes a mai világban!- mondta nevetve a fogadós. - "Egy frissen sült, ropogós pitét adhatok-e mellé esetleg? Fahéjjal hinthetem-e a tetejét?"

"Természetesen. Nagyon köszönöm!" - majd elfoglalta helyét a duruzsoló éledező parázshalom mellett a lány, belekerülve Ninja látóterébe, melyet egy lusta vertikális irányú szemhéjmozgatással nyugtázott. - "Mi a baj a jógázókkal?"

"Igazán nincs mit! Én azt hiszem főzök magamnak egy kétszáz éves teát addig és váltunk néhány szót!" - mondta a Fogadós. - "Nincs velük semmi baj, csak szerintem amíg nyújtozkodnak egy gumimatracon órák hosszat kizárva a madárcsicsergés zavaró hanghatásait a túlpörgött elméjükből szerintem szedhetnének szemetet is, vagy kutyaszart, vagy lószart, vagy bármilyen társadalmi munkát végezhetnének. Ez persze csak az én véleményem, hogy le lehetne kúszni arról a varázsszőnyegről néha."

"Kétszáz éves tea? Hát az milyen?" - kérdezett vissza diplomatikusan Zita, egyetértően elmosolyodva.

"Kétszáz évig fogok élni tőle!" - hangzott a sejtelmes felelet - "Nincs benne semmi más, csak a gyógynövények!"

"Ahhh.... értem" - mosolyodott el szemtelenül a hölgy - "De azért nem csak úgy elrágod a teafiltert magába, hanem egy kis vizet legalább raksz rá, nem?" - folytatódott a Bárkában a szívből jövő verbális adok-kapok.

"Nagyon humorosra sikeredett ez a korai ébresztő hölgyem! Hogy kerültél ide egyébként, mikor jöttél haza?" - kérdezte a baráti fogadós.

"Nem elég régen." - nézett bele hosszan válaszképp az egyre hangosobban ropogó tűzbe Zita. Meleget még nem adott a tűz, de ígérete annál több volt a hamuhalom rejtekében szunnyadozó parázsnak. - "Itt vannak a közelben a lovak, jövet-menet eljöttem filmet nézni, aztán ittragadtam."

"Kész a kávé, tessék értefáradni!" - helyezte le a kétoldali pult vendégoldalára a habos, fahéjjal szórt, mézet rejtő tejes italt a Fogadós. - "Szóval többes számba, ha jól hallottam. Lova(K)?"

"Igen, egészen jól hallottad. Kint voltam néhány hónapot egy barátomnak segíteni Ausztriában, ezt tudod, Szemesberek helységben, a lovaival. Egy nagyon rendes asszony, sok lóval, sok kutyával, sok macskával és néhány felnőtt gyerekkel, meg egy svájci emberrel aki mindezt finanszírozza." - hangzott a rövid összefoglaló, míg a Fogadós helyet foglalt a tűz másik oldalán kevergetve a kétszáz éves teáját. - "Megkeresett és a segítségemet kérte. Olyan segítséget, amelyre csípőből azt válaszolja normális ember, hogy "NEM", majd elkönyveli magában, hogy ezért nem gyűjt ellenségeket, mert ilyenek a barátai."

"Szóval igent mondtál.." - kuncogott a fogadós, majd megforgatta a csészéje alján lévő nedves teafüveket és elmélyülten tekintett bele a csésze rejtekébe.

"Te mit csinálsz, képregényt olvasol?" - nevetett föl Zita, látva az elfoglalt tekinteteket.

"Igen azt, de foglalkozz a tiéddel,vagy abba nincs? Nem jövendöl a habos - babos kávéféle, csak a meg nem rágott teafű?" - egyenlítette ki a korábbi szópárbajt a fogadós barát. - "Szóval mit vállaltál el lókérdésben?"

"Egy másfél évvel ezelőtt ön- és közveszélyesnek nyílvánított musztángféle lómatuzsálemet, Corazon a neve és szó nem volt róla, hogy a nyakamon ragad." - kezdett a történetbe Zita. - "Azt mondta ez a nő, hogy ő már közel van a 60-hoz, ilyen kihívást nem kér magának, képes lenne Alsóvár tartományból hozzánk küldeni ezt a jószágot és élete végéig fizetni valami jelképes összeget a legelőért."

"Nagyszerű, eddig jól hangzik, hol itt a probléma?" - kérdezett vissza a Fogadós.

"Hát ott, hogy ehhez nekem is szívességet kellett kérnem, mert nincs még saját legelőm, mint tudod, és mivel tudom, hogy rajtad kívül senki más nem fog 200 évig élni, egy ilyen vállalást nem fogadtam el. Meghalhat a tartó is, én is, bárki, és akkor itt van ez a szerencsétlen jószág, akiből vagy lesz valami, vagy nem, az én hitvallásom szerint kolbász semmiképp. Egy ló ráadásul nem ló, olyan, hogy végtelen legelő, határok és kerítések nélkül ma a Kárpát-medence szívében nem igazán van. Társas lény, minimum 2, de inkább 4-5. Van kötelező vérvétele, éves "fenntartó" állatorvosi költsége, körmölni kell, a képzéséhez is kell valamilyen eszköz, hát még valaki aki elvállalja, van, hogy annak is vannak költségei, mert nem fényevő, és az élethez kell némi szerencse is, ami jön és megy is, mint tudjuk. Aztán fogja magát és még elél 10 évig mondjuk. Ez amit elmondtam, ha eszik és kiüríti 5 millió forint, még semmit nem csinált, főleg nem lovasruházatot igénylő emberrel. Szóval némi tapasztalattal igazán pénznyelő patás jószágokkal, viszonylag gyorsan nemet tudtam mondani erre a kihagyhatatlan ajánlatra."

"De most itt van...." - fűzte össze a verbális szövegfoszlányokat a férfi.

"Itt. Mert forgolódtam, nem tudtam aludni és az a belső hang mást sem sutyorgott, csak hogy tedd meg, amit meg kell tenned. Így alkut kötöttünk. Szállítás a előző gazdáé, közel 1000 km és fél évig minden költsége, aztán ha lesz belőle valami (nem lesz ön és közveszélyes) akkor keresünk neki gazdát, ha "nem nyert" feliratot dob a gép még fél év után is, akkor az enyém élete végéig."

"Hmmm--- Akkor ez nem jött össze?" - kérdezte a Fogadós.

"Voltak sokan akik segítettek önzetlenül és láttak már lovat is, aztán egyszer csak gazdát választott magának a jószág, hogy bonyolódjon egy kicsit a helyzet, kiskorút. Emlékszel a kislányra, aki itt a hegyben lakó asszony képét skiccelte le miután járt a forrásnál pár éve? Úgy nézett ki, mint most az a szőttes a falon, csak gyerek-kézzel skiccelve...." - kérdezte Zita.

"Őőőő...... emlékeszem, azt hiszem. Ő lett a gazdája?"

"Igen. Egyik nap arra mentem ki, hogy a tizenhektár legelőn ott áll a kislány kettecskén ezzel a jószággal és pucolgatja, simogatja, semmi nincs a lovon, meg se kellett fogni, teljesen szabadon. Annyi bőrhiányt a tenyeremen és a térdemen még ló nekem nem okozott, mint Corazon. Többször kellett segítséget kérnem, mint amihez hozzászoktam, de nyílván tanulnivaló volt, de tudod ott volt a szemében valami. Azon túl, hogy hatalmas, sokatmondó, szűk fél év alatt, az a védőhártya, az a megkeseredettség, vagy inkább bezárkózás az elmúlt róla. Kíváncsi csillogás vette át a helyét. Aztán azt láttam, hogy mikor elment a kislány a legelőről, ez az eltévedt musztángforma lómatuzsálem utána futott brühögve, és onnantól kezdve akármikor meglátta kirohant hozzá a legelőre. Nem volt kérdés, hogy segítenem kell az útjukat....nem?"

"Nem biztos...." - hümmögött a Fogadós - "Hohó....majd elfeleljtettem, hát kihül a pitéd!" - s már pattant is föl egy gőzölgő almás pitéért a szívélyes vendég-látó.

"A sok bosszúságon kívül, és hogy majdnem meg is nyomorított, igaz véletlenül, sokat segít is és egy hihetetlen varázslat a kísérőjüknek lenni és látni azt, hogy épülgetnek közösen a kislánnyal. A lovakkal nem volt baja Corinak, ez volt a szerencsénk, a gyerek, illetve bármilyen gyerek órákig pucolgathatta, fonogathatta a sörényét. Borzasztó gyorsan tanul, csak kevéssé tiszteli az ember személyes terét, mint kéne és nagyon érzékeny, ráadásul mindent a szívére vesz. De gondolj bele, ha ló, ha ember élete jelentős részét csak azt kapta, hogy kezelhetetlen, ilyen-olyan, amolyan, mindenféle negatív töltettel rendelkező káromlással címkézték, bélyegezték. S olyan lett! Aztán kapott egy második esélyt, szeretettel közelítünk felé, feltétlen szeretettel, következetesen, tiszteljük a lóságát a méltóságát és él vele! Szóval megkapta a kislány és találtunk neki szponzort is, itt kezdődtek a gondok."

"No tessék.... csak nem felütötte a fejét az irigység?"

"De, és mindenki aki valaha két pofont kapott az apjától Karácsonyra póni helyett, képletesen szólva, köztük én is, mint tudod, de erre igyekszem tudatos lenni, támad, valamilyen úton-módon...." - kezdte volna a panaszáradatát Zita. - "Bántalmazó lesz a bántalmazottból..."

"Na most állj meg, senki nem tökéletes! Menj le a probléma gyökeréig, oldd fel és térj vissza az őselemekhez! Ennyit tudok neked segíteni, mert te is szoktál, de egyébként zippzár a számra, mert nem léphetem én se át a kompetencia határaimat!" - érkezett a mondandója végéhez a Fogadós. "A nők minimum 70 %-a érintett verbális vagy fizikális erőszakban fiatal korban, ha tudnád hetente hányan esnek be ide, és minimum ilyen arányba derült ki hol van a kutya elásva lélekgyógyászat során..."

"Kutya, macska, ló....gyerek, minden kiszolgáltatott lélek..." - sütötte le a szemét Zita - "El szeretnék mondani még valamit, ha lehet, van még 2 perced?"

"Kerítek..." - ült vissza a fogadós a ritkán látott barátjához.

"6 éves korom környékén volt egy visszatérő álmom, szerintem kapcsolódik a lélekfeladatomhoz is" - kezdte a történetmesélést újra Zita - "Sötét van, otthon érzem magam benne, egy erdőben vagyok. Hosszú éleslevelű növényzet vesz körül, zöldek, magas, indaszőtt fák között lépkedek nesztelen. Fekete, testhez álló ruházatom van, sok zsebbel, a hátamon keresztbe hordom a kardom. Az arcomat maszk takarja, csak a szemem látszik ki mögüle. Fürkész, éles, mindentlátó szemem van. Nő vagyok, de harcos. Fiatal, nagyon ügyesen, lendületesen mozgok a természetben, szinte észrevétlen. Sokat mászok, ugrálok a fákon. Úgy látok, hogy engem nem láthatnak közben. Macskaként mozognak a tagjaim, nem vadászok fölöslegesen. Küldetésem van, nem tudom, honnan kaptam a "parancsot", de ölni készülök, bosszút kell állnom, és elrettentenem.

A fellépésem azok ellen irányul, akik az állatokat bántják. Nem tudom honnan ismerem fel őket, de mindig tudom kit kell megölni. Karddal végzek velük, le se törlöm az arcomról a rámfröccsenő vérüket. Megyek tovább szűntelen, mert nagyon sok a gyilkos. Nem érdekel, mert nem érdekelhet, hogy honnan jött, miféle, olyat bántott, kínzott aki a létezését hivatott boldogabbá, teljesebbé tenni.

Nem okoz örömet a gyilkosság, de nem is fáj. Teszem a dolgom azokért, akik nem tudták megvédeni magukat. A kardom nem én vezérlem mielőtt lesújt, nagyon sok a vér, és nagyon sok az öldöklés. Én csak teszem a dolgom, fölösleges mozdulatok nélkül. Nincsenek már kérdések, leszámolás van, nem a magyarázatokért jöttem.

Azokért folyik a vér, akiknek a vérét ártatlanul ontották. Ez a küldetésem, ez a dolgom. Hát ez egy fiatal lopakodó ninja- lányka álma, tudod, kavarogtak bennem régen sokszor ilyen érzések. Van bennem azért néhány lélekmérföldnyi önismeret, hogy ezt oldjam, vagy megszelidítsem"

"Lehet nem véletlenül aludt melletted az én fekete Ninja macskám se, nem? Sokan vagyunk sok félék..." - mosolyodott el a Fogadós - "Most már tennem kell tovább a dolgomat, ha nem haragszol..."

"Dehogy is, köszönöm, hogy meghallgattál, örülök, hogy elmondhattam!" - pattant föl útra készen Zita - "Várnak a lovak, de előtte engedd meg, hogy kifizessem a kávémat kivételesen, jó? Tényleg szeretném!" - kérte a csodálkozó tekintettel találkozva az ifjú hölgy.

"Na jó, rendben. Szóval csak a lovak és a gyerekek..." - zörgetett meg valamit a Fogadós.

"...Csak ha szívből kell döntenem...." - érkezett a felelet.

".....hát másképp nem igazán lenne szabad.... Ne feledd! Őselemek!" - zárult egy baráti párbeszéd a dobogókői hegytetőn egy szürreális bárka mélyében, ahova néhány kávékísérő jó szóért mindig érdemes betérni.
6796
LedEva - 2020. március 24. 06:03:41

Kedves Éva! Nagyon köszönöm a visszajelzést, mikor láttam, hogy máris hozzászólás van, bevallom eléggé félve görgettem az írás aljához, de örülök neki, hogy megtettem. Talán ez egy ilyen lelki tükör - féleség. A visszacsatolás pedig kifejezetten táplál. Köszönöm!

6643
szikra60 - 2020. március 23. 19:18:55

Kedves Évi! Végigolvastam ezt az írást, mely - szerintem - olyan, mintha tükröt tartanál magad elé. (Ha tévednék, bocsánat!) Hihetelen, hogy ember, állat, természet és még mi minden fér meg együtt az öklöd nagyságú szívedben. És ezt nem a teazaccból olvastam ki... Szeretettel gratulálok, mesterien megírt ez a mű! Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.