Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Mgr. Vaszily Zsuzsanna: Zsákbamacska történetek
Lélekben nagyon sokan felnőtt fejjel is örök gyermekek maradunk, és szeretnénk ha az élet nehéz, göröngyös buktatóit játékos könnyedséggel tudnánk leküzdeni, ez néha sikerül, néha sajnos nem, mély nyomot hagyva lelkünk felületén.
Gyermekkoromban nagyon szerettem mindenféle társasjátékot, melyek közül talán egyik nagy kedvencem a zsákbamacska volt. Főleg búcsúkor, amikor mindenféle árusok kínálták portékáikat, egyikük egy nagyobb zsákot hozott magával, és kiabálta:
- Zsákbamacskát, zsákbamacskát vegyenek!
Alig hittük, hogy belenyúlhassunk a zsákba, mely telve volt mindenféle csecsebecsékkel, apróbb játékokkal. Azért volt ilyen találó a neve, mert senki sem látta, mi van a zsákban, tehát nagy izgalommal várta mindenki, mit is húz elő. Most én is átvedlek ilyen zsákbamacskás árussá, zsákom telve van mindenféle történetekkel, és Ti gondolatban persze mikor melyiket húzzátok elő, azt tárom elétek. És már meg is van az első történet, itt tartom a kezemben, címe:

Vadrózsabokor


Kislánykorunkban vasárnap délutánonként barátnőimmel összeverődtünk kisebb csapatba, és sétálgattunk az úton, szedtünk a búzatábla szélén mezei virágcsokrot, dúdolásztunk, beszélgettünk. Egyik ilyen alkalommal a szép ünneplő ruhám mellé nagyon szép masnit kaptunk a húgommal a hajunkba. Ugyanis a rokonság nagy ritkán kapott Amerikából csomagokat, melyekben nálunk még ismeretlen különleges anyagokból voltak ruhafélék, vagy csak ruhaanyagok, a nagylányok óriási örömére selyem harisnya is, mely még nálunk akkor ismeretlen volt. Egyszer az egyikben volt egy szép rózsaszín tüll arany szállal átszőtt kisebb anyagdarabocska, és mivel másra nem volt elég, édesanyánk felszabta nekem és a hugicámnak masninak a hajunkba. Ebben díszelegtünk délig a templomban a misén, majd ebéd után is a hajunkban maradt, tehát én is így indultam a szokásos sétára a lányokkal. Csakhát a verőfényes napsugaragban a masni a hajamban elég feltűnően csillogott, ami akkortájt nem nagyon volt szokványos falusi lányoknál. Természetesen a barátnőim mindjárt elkezdték csodálni, és kérdezgették, honnan van ez nekem. Én igyekeztem eltussolni a dolgot, hogy semmi lényeges, de az érdeklődésük egyre intenzívebb lett, különösen Éva lett egyre merészebb, hogy mutassam már meg közelebbről is. Na jó, erre eléggé kelletlenül lehajtottam a fejem, hogy nézzék meg, mire Éva egyszercsak semmiből semmi odakapott a fejemhez, és erőteljes mozdulattal kitépte a masnit a hajamból. Engem azonnal elöntött a pulykaméreg, nekiszaladtam, és ütöttem, ahol csak értem, mindenáron vissza akartam az „ékességemet“ szerezni. Közben ordibáltam:
- Azonnal add vissza, mert megmondlak anyunak! Belemarkoltunk egymás hajába, és
csak úgy téptük egymást. Mikor láttam, hogy nem megyek vele semmire, széjjelnéztem valami segítség után. Ebben a pillanatban megláttam a sáncparton egy vadrózsabokrot, mely éppen virága teljében volt, telis – tele apróbb halványrózsaszín virágokkal. Odarohantam, és a leghosszabb ágaiból ügyesen letéptem vagy három darabot, és azzal kezdtem el csapkodni főleg a pucér lábait, mert tudtam, az aztán fájdalmas lesz. Hát most már elértem célom, Éva óriási ordítással dobta földre a masnit, futott hazafelé a többiekkel együtt. Én eldobtam az ágakat, felkaptam a masnit, és szaladtam haza anyuhoz sírva, mert azért kaptam én is bőven. A másik dolog, amit máig nem értek, hogy hogy a fenébe tudtam azokat a tüskékkel teli rugalmas ágakat letépni. Aztán láttam, hogy a kezeim ki vannak karmolva, de mérgemben abszolúte nem éreztem a fájdalmat, csak a masnimat akartam mindenáron. Édesanyám alighogy megfésült, nemsokára halljuk, hogy az udvarból kiabál valaki:
- Juliska, Juliska, jöjjön csak ki! Kinéztünk, hát látjuk, Éva barátnőm édesanyja az.
- Te maradj itt bent! – adta ki nekem a nyílt parancsot anyám. Bizonyára félt, hogy
Margit néni első felindultságában nekem talál ugrani.
- Nézze csak ezt meg, - mutatja anyámnak a markát tele hajmaradékkal, - ezt mind
a drágalátos gyermeke tépte ki az Évám hajából.
Még jó, hogy anyám megfésülésem után nem dobta ki a markából a kb. ugyanolyan mennyiségű hajfoszlányokat. Mutatta ő is a bizonyítékot, és csak ennyit válaszolt nagy bölcsen.
- Figyeljen ide Margit néni, már csak nem fogunk a rakoncátlan gyerkőcök miatt összeveszni. Megkapták ők most alaposan a magukét egymástól, majd kapnak valamilyen más büntetést, hogy ilyen csúnyán viselkedtek. Erre szerencsére Margit néni is belátta, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Már pontosan nem emlékszem a büntire, de sokáig azért restelltem nagyon a dolgot, hogy lány létemre ilyenre vetemedtem, de úgy látszik a női szépségért minden korosztályban szenvedni kell...
És most látom, hogy valaki a zsák aljáról már elő is kapart egy újabb történetet, melynek címe:

Tejeskanna


Hát bizony a régmúlt boldog időkben nem repült minden készen az ember szájába, úgy mint manapság. Hogy csak egy egyszerű példát említsek, a tejért és a kenyérért is nagyon sokszor órákat kellett várakozni a falusi boltok előtt, mire ezeket a dolgokat a szállító autók a tejcsarnokból, vagy a pékségből széjjelhordták a falvakon. Mivel a férfiak munkában voltak, a gazdaasszonyok vagy a mezőn dolgoztak, vagy odahaza végezték a háztartási munkálatokat, ezért legtöbb esetben ez a várakozás már a jócskán felcseperedett lányokra, vagy fiúkra hárult. Sőt a tejért még rendes tejeskannával kellett menni, mert reggelente a tejes autó kihozta a friss tejet nagy fém tejeskannákban, és a boltos hölgy abból merte széjjel merőkanállal a vásárlóknak a tejet érkezés sorrendjében mindenkinek a saját kézi tejeskannájába. Mivel ezek a várakozások néha elhúzódtak, így a szülők általában a gyerkőcöknek a fizető pénzhez adtak azért grátiszban valamivel többet is, hogy ha sokat kellett várni, közben ebből meg tudtunk venni magunknak egy – egy kekszecskét, vagy egy – egy üveg málnát, amelyek akkoriban tényleg csak fillérekbe kerültek.
Egyik reggel, amikor már nekem, és egy pár barátnőmnek is tele lett merve a kannánk, elindultunk beszélgetve hazafelé. Én ilyenkor mindig utolsónak egyedül maradtam, mert a mi házunk esett legtávolabb. Néha, amikor kiállt az egyik kezünk a cipekedéstől, meg – megálltunk, letettük a kannákat a földre, kicsit pihentünk, majd a kannát másik kezünkbe fogva folytattuk útunkat hazafelé. Egyik ilyen pihenőkor Éva barátnőm olyan szerencsétlenül tette le kannáját, hogy egyik fele alá egy kődarab esett, ettől az lefordult, és szinte az összes tej kiömlött, alig maradt a kanna alján pár kortynyi. Mikor ezt Éva meglátta, éktelen sírással elrohat hazafelé. Nem csoda, hisz négyen voltak lánytestvérek, így ez elég nagy veszteség lett a családnak. Meg is sajnáltuk ezért, mi is szinte lehangolva mentünk tovább. Amikor eléjük értünk, láttuk, hogy családjuk nagy része, de még a szomszédokból is páran kint ültek előttük a kapunál a lócán. Amint megláttak bennünket, engem mindenféle szidalmakkal kezdtek el illetni, hogy ilyen, meg olyan vagyok, hogy miket nem engedek meg magamnak...Én csak néztem széjjel, hogy mit akar ez az egész jelenteni. Aztán a szidalmakból kivettem, hogy a drágalátos barátnőm, hogy mentse a bőrét a saját ügyetlensége miatt, azt hazudta, hogy a tejüket én öntöttem széjjel. Hát ez engem nagyon felháborított, nagyot csalódtam Évában, mivel én ilyen alattomosságra sohasem lennék képes. Próbáltam én ugyan magyarázkodni, de annyian voltak, hogy szóhoz sem jutottam mellettük.
Mindenesetre ez egy nagyon kényelmetlen helyzet volt a számomra, mivel reggelente a kacsákat, és libákat is le kellett hajtanunk a Feneketlen tóhoz, estefelé értük menni, és hazahajtani őket, így többször naponta is el kellett előttük mennem, és ők jó idő esetén előszeretettel szerettek kint üldögélni délutánonként a kapujuk előtti padon. Minden alkalommal heves szívdobogást kaptam hozzájuk közeledvén, hogy kint lesznek – e, vagy sem, és ha igen, nem fognak – e megint szidalmazni. Aztán ahogyan a mondás is tartja: “Minden csoda három napig tart“, lecsillapodtak a kedélyek. Viszont a libákat, és kacsákat nagyon szerettem a tóhoz, és haza is hajtani, mert az első alkalmak kivételével, amíg megszokták a járást, tehát hogy ne szaladgáljanak össze – vissza, szépen glédában egyenként liba -, illetve kacsasorban totyogtak odafelé kissé piszkosan, de hazafelé gyönyörű patyolatfehér tollakkal kifürödve. Ezt a módszert főleg azért is alkalmazták előszeretettel a gazdaasszonyok, mert így a tollazatuk szép fehér volt mindig megtépésükkor, tisztán rakódtak el tollfosztásig. Érdekes módon, ahhoz képest, hogy állatokról volt szó, nagyon szépen fegyelmezetten viselkedtek. A hazafelé hajtásuk azért picit húzósabb volt, mivel nem csak a sajátunkat hajtogattuk így, hanem voltak más udvarból is, a tavon úszkálva bizony alaposan összekeveredtek, így hazafelé széjjel kellett őket választani. Mi gazdák megálltunk a parton, és eledellel a kezünkben csalogattuk őket kifelé, mire csodák – csodája pillanatok alatt a megfelelő gazdához csoportosultak, és mint a kisgyerekek a megfelelő helyen totyogtak szépen egyesével hófehéren hazafelé. Azért azt hozzá kell tennem, hogy akkoriban még falvakban nagyon kevés autó közlekedett, tehát ők ezáltal az út szélén nagyobb biztonságban totyoghattak ide – oda, mint ahogyan az manapság lenne.
Na gyere gyermekem, te is húzzál ki valamit a zsákból. Nini, biza ez is egy nagyon érdekes történet lesz, melynek címe:

Bicajverseny


Amikor kislányok voltunk, bizony a közutak még nem ilyen szép aszfaltosak voltak, mint mostanság, hanem egyszerű köves utak, melyen nagyon nehéz volt megtanulni biciklizni, mivel az útszélre lesodródott a sok finomabb apró kavics, melyen aztán a bicikli alaposan le tudott farolni, tehát jókat buktunk biciklistől. Sajnos az egyszerűbb családokban nem volt külön gyermek bicikli, hanem felnőtt bicajon gyakoroltunk, és tanultunk meg kerékpározni. Meg sem tudnám számolni, hányszor farolt ki alólam az anyu női bicaja, mire végre megtartottam az egyensúlyt, és szépen egyenesen tudtam vele haladni. De bizony a bukások alkalmával sikerült mindig alaposan szétvernem mindkét térdemet, a sok apró kavicstól a bőrfelület alaposan lehorzsolódott, vérzett is rendesen. Már bizony ebből édesanyámnak is kezdett elege lenni, minden egyes alkalommal az egészet jól kitísztítani, átfertőtleníteni, majd bekötözni. Úgyhogy egyszer aztán rendesen kikelt magából:
- Na ide figyelj gyermekem, ha ez mégegyszer előfordul, hogy így szétvered a lábad,
már haza se gyere, megértetted! Gondoltam magamban, rendben van. De persze másnap mihelyst a bicikli gazdátlanul ki volt támasztva a kerítéshez, alig hittem, hogy menjek vele a barátokkal pár kört. Amikor már jobban belejöttem a dolgokba, akkor már a szomszéd faluba is átkerekeztem rajta egyedül, ami igazi nagy élmény volt számomra. Na de ebben az esetben még nem volt olyan szerencsém, az útszélen megint alaposat buktam, ismét szétment mindkét térdem. Erre az anyu fenyegető szavai is a fülembe csengtek, így nem mertem hazamenni. Gondolkodtunk a többiekkel együtt, mitévők is legyünk, aztán nagy okosan kieszeltük, hogy felhajtunk a közeli hízlaldába, és ott kérünk segítséget. Összevágtam a fogam, és a vérző fájós lábaimmal felültem a bicajra, és behajtottunk a hízlaldára. Az állatgondozók előbb meg is lepődtek, hogy miért nem haza megyünk segítségért, de amint meghallották, mi a helyzet, nevetve slággal kimosták vérző térdeimet. Igaz, a vízsugár úgy csípte, hogy szinte elviselhetetlen volt, na de mit is tehettem volna én szegény „ kis kivert kutya“...Viszont a vízsugár után már olyan éktelenül fájtak a lábaim, hogy mégiscsak kénytelen voltam hazamenni. Szegény anyám amint megpillantott, csak összecsapta a kezét:
- Hát téged meg mi lelt gyermekem?! – kiáltott fel. Ugyanis a víztől a lábamon úgy
patakzott végig a vér, mint valami hadirokkantnak. Amikor elmondtuk, mi történt, és hogyan oldottuk meg a helyzetet, magához szorított nagy szeretettel, mondván:
- Kis butuskám, hát én azt csak mérgemben mondtam. Ha bármi baj történik veled,
azonnal haza kell jönnöd, és mi megoldjuk, rendben. Beleegyezve rábólintottam, ő pedig szépen türelmesen ismét renberakta szétzúzott térdeimet.
Viszont egy másik alkalommal kishúgom ezt nem úszta meg csak ennyivel. Mikor már szinte kivétel nélkül mindnyájunknak ment rendesen a biciklizés, ide – oda körözgettünk a vasparipán szülői beláthatóságon belül, egyik barátunk Jancsi és a hugicám azon kezdtek el ellenkezni, hogy melyikük tud már jobban, és gyorsabban száguldozni a bicajjal. Ennek eldöntésére kitalálták, hogy versenyezni fognak. Kijelöltek egy útszakaszt versenypályának, melybe a házunk előtti rész is beleesett, aztán hajrá! Felpattantak a bicajra mindketten, mi rajtoltuk őket, aztán teljes erőbedobással tekertek. Ezután nemsokkal hatalmas csörömpölés hallatszott, azonnyomban futni kezdtünk utánuk, mert láttuk, mindketten a földön hevernek az összegabalyodott vasparipákkal együtt. Amint odaértünk, Jancsi nagy nehezen kinyögdécselte, hogy a házunk mögül egy tyúk alájuk szaladt (bizonyára kiszökött a kertből), és ez lett aztán a vesztük. Amikor kishúgomat megláttam, hát rendesen elfacsarodott a szívem, tiszta tepedt vér volt mindenütt, telis – tele alapos horzsolásokkal. Természetesen erre az éktelen zajra szegény anyánk is rohant ki a házból, hogy mi is történt már megint. Félrekellett tennie csapot – papot, és hugicámat orvoshoz volt kénytelen vinni, olyan sérülései voltak. Kapott is ott szegénykém jó fájdalmas tetanusz injekciót mérgezés ellen, ráadásul ezenkívül még pár nap feküdöznie is kellett, mivel enyhébb agyrázkódást is szenvedett. Tehát elmondhatjuk, hogy bizony ez aztán derbi volt a javából...
Jaj, hová is tettem a zsákom, már látom is, itt van az ajtó mögött, megrázom jól, aztá a hugicám kiemel belőle egy csodás történetet, ezzel a címmel:

Tűpárna


Amikor kislánykorból átléptünk pubikorba, bizony akkoriban már faluhelyen nagyon sok háztartási munkából kivettük a részünket. Számunkra ez természetes folyamat volt, nem esett terhünkre egyáltalán, hisz így fejlődtünk lassacskán igazi nőkké. Milyen nagy élmény volt számunkra, amikor önállóan megsütöttünk egy piskótatekercset, vagy bármilyen más sütit, aztán mindenféle tortákat. Lassacskán a főzés fortélyait is kezdtük elsajátítani, az elején csak egy – egy mozzanatába segítettünk bele az ételek elkészítésének, aztán apránként már bármilyen finomságot képesek voltunk egyedül megfőzni.
Emlékszem egyszer estefelé édesanyám és édesapám azon egyezkedtek, hogy másnap elmennek a közeli városba öltönyt vásárolni. Ez nagy esemény volt, mivel apu nem tartozott az átlagos férfiak sorába, elég termetes volt, ezért ez sok utánna járással is járt. Amikor reggel elmentek a busszal, hugicámmal elhatároztuk, hogy meglepjük őket, megfőzzük az ebédet, ha majd fáradtan megjönnek a vásárlásból, milyen jól fog nekik esni. Elővettük a szakácskönyvet, és böngészgettük, mihez is találunk hozzávalókat, és az elkészítése se legyen túlságosan bonyolult. Hát így esett a választásunk egy egytálételre, melynek nevére máig emlékszem, az volt hogy „Tavaszi gulyás“.Már apróbb részleteire annyira nem emlékszem, csak tudom, a padlásról hoztunk le hozzá egy darab füstölt sódart (sonkát), babot is tettünk bele, és a végén tejjel kellett bekészíteni. Mire erre került a sor, a delet is elütötte már, hallottuk hogy a busz elment a házunk előtt. Szaladtunk ki nézni, jönnek - e a szüleink, és amikor láttuk hogy igen, rohantunk is vissza megteríteni az asztalt. Mikor beléptek, csak néztek széjjel, szemük – szájuk tátva maradt az asztal láttán, a levegőből szaglászták a finom illatát a frissen főtt ételnek. Mondtuk, hogy fáradjanak asztalhoz, ők kissé megilletődve elindultak áttöltözni, kezet mosni, majd asztalhoz ültünk közösen. Egy árva szót sem szóltak, mi szedtünk nekik a kitálalt ételből, azt azért észrevettem, hogy szemükben egy – egy könnycsepp meg - megvillant. Mi is ettünk, de nem győztük kivárni, mit fognak mondani. Édesapám szólalt meg először kissé elcsukló hangon:
- Hát lányaim, sok finomat ettem már életemben, de ilyen még sohasem, - és még
szedett is picit a kajából, hogy lássuk igazat beszél. Anyu is dícsérgette , hogy nagyon finom lett. Pedig szerintünk a „paszuly“(bab) lehetett volna benne talán kissé puhább is, de fő, hogy a szüleinket sikerült alaposan meglepnünk, s örömet szerezni nekik.
De a főzésen és sütésen kívül az akkori nagylányoknak illet tudniuk kézimunkázni is, úgymint horgolni, kötni, hímezni, és esetleg gépen is megtanulni apróbb dolgokat megvarrni. Én az előbbieket mind meg is tanultam rendesen, de a varrógép nem tartozott a kedvenceim közé, eléggé ódzkodtam tőle, zavart a zúgása is, meg mindig féltem, hogy elvarrom az ujjam. Itt – ott átvettem édesanyámtól valaminek a szélét esetleg beszegni, de ennyi volt a maximum, nem szerettem rajta dolgozni egyáltalán. Annál is inkább imádtam hímezni, horgolni szebbnél szebb terítőket, és kötögetni zoknikat, kesztyűket, nyolcadikban már kötöttem saját magamnak egy tűzpiros csipkemintás pulóvert, melyet előszeretettel hordtam suliba, a többi lányok irigységére.
Nyaranként a verrandából kitettük a húgommal a két fonott széket félárnyékba, fürdőruhára öltöztünk, aztán így hímezgettük a vászon, vagy más anyagokon előre kirajzolt különféle matyó - , kalocsai -, stb. virágmintákat. Egyszer ahogy szépen beszélgetve hímezgettünk szokásunk szerint, kishúgom valamiért „beszólt“ nekem, úgy, hogy elég csúnyán össze is ellenkeztünk, mire én egyszercsak kézfonákkal szájon csaptam. Egyszeriben csak látom, hogy valamit furcsán makog, odanézek, hát csak nyújtogatja a nyelvét. Szegénykémnek éppen kifogyott a fonala, és újat akart befűzni a tűbe, addig a varrótűt a foga közé vette, és én éppen ebben a „legjobb“ pillanatban vágtam szájon. Kiment mindenemből az erő, megpróbáltam kihúzni a tűt, de nagy hosszan jött vele kifelé a nyelve is, mint egy nagy eleven tűpárna. Kétségbeesve kiáltottam anyunak segítségért, szaladt is ő azonnal kifelé. Hát így visszagondolván rájövök, hogy bizony szegénynek ahhoz képest hogy lányok voltunk, nem sok nyugalma volt melettünk, mert mindig kitettünk valami bolondságot. Mikor ránézett hugicámra, inkább egy szót sem szólt, csak nagy szemrehányóan rámpislantott, és valami csipeszfélével sikeresen eltávolította a bennakadt tűt, kifertőtlenítette a helyét, erre a húgom kissé lepihent a nagy ijjedelmekre. Én pedig óriási bűntudattal jártam anyánk után, hogy ezekután szegény pórul járt húgocskám fog - e még tudni beszélni. Amikor látta rajtam, mennyire szenvedek, megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz. Mindezekben az volt a szerencse, hogy a tű a fokával befelé volt a szájában, így nem tudott túlságosan mélyre behatolni. Mindenestere én csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor ismét meghallottam hugicámat beszélni, nagyon örültem, hogy nem lett „tűpárna“ a szájában...
A szomszéd faluban búcsú lesz a hétvégén, készítem is a zsákom, meglátjuk, hány történetet húznak elő a kiváncsiskodók. Korán reggel nyakamba vettem zsákomat, és alig megérkeztem, már elő is került az első történet, címe:

A beteg kislány


Pontosan nem tudom már hány éves is lehettem, amikor egyszer anyuval mentünk a falun végig, és az egyik nem túl messze eső ház udvarán láttuk, hogy vendégek érkeztek hozzájuk gyerekekkel. Mikor megláttak bennünket, Anna néni kijött a kapuba, hogy van itt egy kislány is, szívesen venné, ha elmennék valamikor hozzá játszani, hogy ne unatkozzon. Megígértük, hogy nemsokára majd átjövök. Pár nap elteltével anyu megkérdezte, hogy van - e kedvem átmenni a kislányhoz, mire én ezt örömest bevállaltam, gondoltam, legalább lesz valami érdekesség. Természetesen anyu azért a biztonság kedvéért elkísért, az egyik kosaramba betettem néhány kedvenc játékomat, aztán elmentünk. Láttuk, hogy lent vannak a kertben a gyümölcsfák alatt, hát én is leszaladtam hozzájuk, anyu pedig hazament. Azon viszont rögtön csodálkoztam, hogy bár a lányka velem egykorúnak tűnt, mégis főleg székben ült, csak itt – ott tápászkodott fel nagy nehezen. Kezdtem volna én vele játszani, de nem nagyon ment, mert láttam a nyála is kicsordult néha, a szelek is gyakran hangosan távoztak tőle, és egyáltalán nem úgy reagált dolgokra, ahogyan az normális játszás közben szokott lenni. Valamelyik felnőtt igyekezett felállítani őt székéből, de szegénykének ez nagyon nehezére esett, esetlenül akadoztak össze a lábai, végül feladta az egészet, és leült. Ez már viszont nekem túl sok, és sokk is volt egyben, hamarosan jeleztem, hogy haza szeretnék menni. A nagyszülei szívélyesen marasztaltak volna még, de én nem álltam kötélnek, vettem a kosaram, és elindultam hazafelé. Még azt láttam, hogy valami felnőtt kikisért a kapuig, és én boldogan, felszabadultan elindultam hazafelé. De egyre csak a furcsa kislány járt az eszemben, sohasem találkoztam még ilyesmivel, rettenetesen rossz hatással volt rám, nagyon sajnáltam szegényt, hasadt meg érte a szívem, hogy miért is lesz valaki ennyire más. Kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben velem, csak annyit láttam, hogy már anyukám elindult felém a kapuból. Ahogy közeledett, már fel is kiáltott:
- Zsuzsikám, gyermekem, veled meg mi történt?
Még erre emlékeztem, aztán elkezdett zúgni a fejem, és belelájultam a már hozzám szaladó anyu ölébe. Hazavitt, a szobába besötételt, hogy jó hűvös legyen, és én bizony az egész délutánt átaludtam, annyira kimerített lelkileg ez a látvány, még a vacsorához is alig nyúltam, nehezen felejtettem el ezt az egész dolgot. Máig is, ha nagyon sérült egyéneket hoz közelembe a sors, szinte elgyengülök, úgy tudom őket szánni, hogy miért ilyen igazságtalan velük a sors.
Hasonló esetet éltem át már felnőtt koromban, amikor egyszer mentünk Kassára meglátogatni a húgomat veseműtétje után a kórházba. Anyu kissé lemaradt valami ismerőssel váltani pár szót, amikor mellettem egy tolószékből egy helyes fiatalember rámnézett, mikor végignéztem rajta, akkor vettem észre, hogy jóformán csak egy fejből áll, a testét egy pokróc fedte, de nem sok minden volt bizony azalatt a pokróc alatt. Anyu azonnal rohant is felém, mert ugyanúgy elsápadtam, mint anno a kilány esetében, és már csak arra tértem magamhoz, hogy pofozgatott fel, nehogy teljesen leájuljak. Sokszor elgondolkodom azon, hogy ha mindnyájan a jó Isten teremtményei vagyunk, akkor miért történnek meg ilyen dolgok, hogy valakiknek csak szenvedésből áll az egész élete.
Már elég régen néztünk bele a zsákba, de valahogyan ebben a nagyon komoly időszakban már szinte az embernek alig van energiája ilyesmihez. De úgy látom, azért ezt az újabb előhúzott történetet kár lett volna elszalasztani, melynek címe:


Hittanórák


Amikor a kisiskola 2. vagy 3. évfolyamát látogattuk, természetes volt nekünk katolikus gyermekeknek, hogy hittanórákat is kellett látogatnunk. Ez éppenséggel nem is volt olyan egyszerű a mi kis falunkban, mivel nem volt saját templomunk, így a szomszéd faluba kellett átbicikliznünk a templomba délután tanítás után ezekre a külön órákra. Mivel voltunk egy páran, így általában csapatosan mentünk libasorban, óvatosan egymásra figyelve, nehogy valamelyikünknek baja essék. Még isteni volt a szerencse, hogy a hitoktatás évvége felé a második félévben volt már, így szép nyárias idők lévén az órák is legtöbbször a templom udvarán a kinti lócákon folytak. Mivel elég sokáig tartottak, azért vittünk magunkkal uzsonnafélét is, ha közben megéheznénk. Emlékszem, egyszer amikor készülődtünk ismét hittanra, anyukám megkérdezte, mit csomagoljon, hát mondtam neki, hogy semmit, mert egyáltalán nem vagyok éhes. De ő azért csak erősködött, hogy ha majd a többiek fognak enni, megtalálok éhezni, azért csak vigyek magammal valamit.
- Na jó, - mondtam neki, - akkor viszek magamnak a kosárkámban szilvát.
- Ne bolondozz gyermekem, mit fognak mondani, - esedezett édesanyám, - hogy csak szilvát viszel, hogy talán nincs mit ennünk!
De én csak kötöttem az ebet a karóhoz, hogy már bizony én csak a szilvát kívánom, és kész. Pontban akkor érett a fán a szép nagyszemű vörös szilva, melyet imádtam, mert jó húsos volt, és a héja is szépen leválott róla. Megfogtam a kosárkámat, megszedtem szilvával, ráakasztottam a bicajra, és már tekertünk is fel a másik faluba. Amint eltellett az egyik óra, a tisztelendő úr (arrafelé mi így hívtuk a papot) közben szünetet tartott. Mindenki elővette az elemózsiáját, ki mit hozott, én pedig a kosaramból jóízűen majszolgattam a szilvámat egyiket a másik után. A pap bácsi ez idő alatt sem hagyott bennünket felügyelet nélkül, le s alá sétálgatott, hát persze hogy nem kerülte el a figyelmét az én nem mindennapi eledelem. Elmosolyodott, és megkérdezte:
- Mi van Zsuzsika, így szereted a szilvát?
- Igen, mert jó édes, - válaszoltam. Tessék megkóstolni, - tartottam oda a kosaram.
Erre ő el is vett 1 – 2 szemet, evés közben megdícsérte, hogy tényleg finom, így nekem még jobban esett a majszolgatás. Mihelyst hazaértem, rögtön dicsekedtem vele, hogy a pap bácsi is evett a szilvánkból, és hogy nagyon ízlett neki is.
Sajnos azonban a rá következő éven valami miatt, gondolom politikai változások játszhattak közre, megszüntették a hitoktatást, hivatalosan nem lehetett tartani. Hát ebbe a szülők semmiképpen nem akartak belenyugodni, mivel már éppen elérkezett az elsőáldozás ideje számunkra. Azt találták ki közösen a tisztelendővel, ha nem lehet hittant tartani sem a templomban, sem az iskolában, akkor megtartják azt házaknál. Így emlékszem, párszor a mi udvarunkon is zajlott hitoktatás, bár édesapám azért ettől kissé tartott, nehogy munkahelyi problémái adódjanak e miatt, de hívő ember lévén nem vette volna a lelkére, hogy ne járuljunk a hugicámmal elsőáldozáshoz.
Akkortájt a faluban a pap és hívek között eléggé bensőséges viszony alakult ki, különösen, amikor ilyen jellegű problémákat is meg kellett közösen oldani. Emlékszem, egyszer tavasszal húsvét táján a hugicámmal elmentünk a falun kívülre ibolyázni, ahogyan jöttünk hazafelé, hát éppen a tisztelendő úr hagyott le bennünket autóval, amint felismert minket, azonnal vissza tolatott, és megállt nekünk. Beültünk hozzá, megdícsérte a csokrainkat, majd szagos vizet, azaz kölnivizet vett elő házunk előtt, alaposan meglocsolt bennünket, beszólt a szüleinknek, hogy „ Meghoztam a lányokat.“, mi pedig nagy boldogan szaladtunk fel, hogy a pap bácsi is meglocsolt bennünket. Az ilyen pozitív élmények akarva - akaratlanul aztán végigkísérik az ember életét, és jól esik rájuk visszaemlékezni.
Na úgy látom, már éppen ideje szögre akasztanom a zsákbamacskás zsákomat, mivel kiürült. De nini, tévedtem, még egy utolsó történet esett ki belőle, melynek címe:

Kukoricahántás


Szüleim mindketten állami gazdaságban dolgoztak, édesapám mint hivatalnok, édesanyám mint idénymunkás, így amikor fiatal lány voltam, akadt bőven kapálnivaló, mivel mindkettejük részére kimértek hatalmas tábla répaföldet kapálatra, melynek fejében aztán kaptak pár ár kukoricást, melynek termése a tagokat illette. Így egyiket is, másikat is meg kellett kapálnunk, melyet általában hárman végeztünk, édesanyám, a hugicám, és jómagam, mivel bátyánk ekkor már egy távoli kollégiumban lakott, édesapánk pedig nem nagyon értett a paraszti munkálatokhoz, hisz hivatalnok lévén papírmunkákhoz volt szokva. Ha néha be is állt segíteni, akkor tudtuk mindig, melyik sort kapálta, mert azon nem maradt meg egy szál haszonnövény sem, általában mindet kivágta, így inkább nélküle végeztük el ezeket a munkálatokat.
A termés betakarításához azonban már segítségre volt szükség, és mivel elég terjedelmes rokonságunk volt, így sokan jöttek is szívesen besegíteni. Előtte nap felkészültünk ezekre az eseményekre rendesen, sütöttük a finom foszlós kelt kalácsokat: mákos -, diós tekercset, házi szilvalekváros buktákat. Másnap édesanyám kora reggel már odatette sütni a kakaspörköltet, mire elkészült, mentünk is ki mindnyájan a mezőre, hol a takarmány -, vagy cukorrépát betakarítani, vagy aztán később a kukoricát törni. A munka során délidőben, és az aznapi munka befejeztével voltak az étkezések, melyeknek hangulatára máig is szívesen emlékszem vissza. Leültünk kicsik – nagyok szinte szabályos körbe egymás mellé, és általában édesanyám szépen testvériesen szétosztotta a finom falatokat. Előtte a felnőttek megittak egy kis „szíverősítőt“ egy – két kupicával, aztán mindnyájan elszórakozva falatoztunk. De ha nem fogyott el minden, akkor a „madárlátta“(így hívták régen a földekről hazahozott eledelt) maradékot odahaza jóízűen fogyasztottuk el, mert annak tényleg csodálatos íze volt.
Számomra mindezen munkálatok közül a kukoricatörés volt a legérdekesebb, mert az nem fejeződött be a mezőn, hanem odahaza is folytatódott a kukorica csövek lehántásával a csuhétól, ami valamikor késő éjjeli órákig is eltartott. Tehát előbb a tengeri táblán letörtük a csöveket kupacokra, mindig volt velünk kapa is, egyikünk ment elől, és posztágyanként letört egy pár góréról (tengeri szár) csöveket, majd az üres górékat kivágta, és az így keletkezett kis tisztáson voltak aztán a kupacok összedobálva a letört csövekből, a kupacok száma attól függött, milyen hosszú volt a tábla. Mihelyst már a vége felé jártunk a törésnek, akkor valamelyik férfi ment járművet keríteni a hazaszállításhoz, mely legtöbbször traktor volt. Mikor befejeztük a törést, visszamentünk a tábla elejére, és a beállt traktorra minden kupacnál megállva dobáltuk fel a termést, amikor ezzel végeztünk, a felnőttek felültettek bennünket fiatalokat a kukorica tetejére, ők felpattantak a kerékpárjukra, és odahaza találkoztunk. Az udvaron a vinkelybe leöntötték a tengerit, és kezdődhetett is a hántás, tehát minden csövet egyenként meg kellett tisztítani a héjától, és szerintem ezt azért hívtuk hántásnak, mert hasonló mozdulattal, mint ahogyan a banánról húzzuk le a héját, szinte ugyanúgy kellett a tengeriről is lehúzni a többszörös csuhét. Letelepedtünk a leöntött kukorica tetejére, az jól melegített, és mindenki maga előtt tisztította a csöveket, melyet egy közös halomra dobáltunk. Amikor a halom elég nagy lett, akkor pár férfi fokozatosan hordta fel a tengerit a padlásra széthárítani egy rétegben, hogy össze ne páljon, vagy később penészedjen, és ez addig folytatódott, míg az összes kukorica fel nem került a padlásra. Természetesen mindez nagy vigassággal is járt, mindenki igyekezett valamivel élcelődni, viccelődni, az idősebbek szájából különböző történetek, mesék hangzottak el, melyeknek nagyon frappáns csattanójuk volt, néha dőltünk fel a nevetéstől. De azért munka közben arra is ügyelnünk kellett, ha nagyon szép hosszú egészséges csöveket találtunk, akkor azokon a belső rugalmasabb héjából egy párat rajta hagytunk, és azoknál fogva kettőt – kettőt összekötöttünk, melyeket a padláson rudakra felagattak, majd ezeket használták a következő éven vetőmagnak. Bizony mire mindezeket elvégeztük, alaposan belefáradtunk a munkálatokba, az utolsó csöveknél már szinte ragadt le a szemünk, óriásiakat ásítoztunk, alig vártuk, hogy megmosdjunk, és beesünk az ágyba.
Bármilyen fárasztóak voltak is ezek a paraszti munkálatok, de olyan különleges atmoszférával bírtak, melyek örök lenyomatot hagynak az emberi lélekben. Az emberek egymásra voltak ekkortájt utalva, így erős közösségek kovácsolódtak össze falunként, szinte mindenki tudott mindenkiről mindent. Együtt ünnepeltek meg neves eseményeket, vagy együtt búsultak, ha valakinek fájdalma volt, olyan volt mindez, mintha az ember egy hatalmas családban nőtt volna fel. Őszintén remélem, hogy ezekkel a régi „zsákbamacska“ történetekkel sikerült igaz képet „festenem“ ezekről az időkről, és talán jó lenne azon elgondolkodnunk, hogy mennyivel szebb lenne adni, mint kapni, avagy mennyivel jobb lenne valamiben kisegíteni embertárainkat, mint csak közömbösen, esetleg kárörvendve tudomásul vennünk problémáikat.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.