Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Papp Teodóra: A múzsa csókja (2020. május)
A nap jóindulatú sugarai arannyal vonták be a várost június első kora reggelén. A városka mellett csordogáló patak vize lebukfencezett a kisebb- nagyobb köveken és, mint aki rég nem látta kedvesét, úgy rohant a nála nagyobb folyó karjaiba. Sietett, hogy fodrai belevesszenek, mert át akarta adni magát szerelmének, hogy az minél nagyobb és szebb lehessen általa.
A nyár első napja mindig üdítően gyönyörű. Most különösen, hiszen ez a június elseje vasárnapra esett és hozott magával valami megmagyarázhatatlan édes nyugalmat. A kisváros lakóinak többsége még a takaró alatt szunnyadt, de akadt olyan is, aki már talpon volt, ahogy a Szent Ferenc templom plébánosa is. Pali atyára nem a legnagyobb frissességében talált rá a virradó Nap mosolya: papucsát kacsalábra húzta és fel sem tűnt neki sokáig. Reggeli kávéjába pedig cukor helyett sót tett, bizony ettől olyan rosszul lett, hogy megfogadta magának: ez év június elsejétől nem issza cukorral a kávét... se sóval. És valóban kedves olvasóm, azóta ízesítés nélkül issza a kávét és még azt a kevés tejet is kezdi elhagyni, amennyit bele szokott önteni. De miért is kelt fel ennyire korán az öreg? Hiszen vasárnap van, a Szent nap, mikor mindenki kipiheni az elmúlt hat nap fáradalmait, ahogy annak idején az Úr is. Tegnapi rossz időbeosztása miatt, bizony nem készült a vasárnapi prédikációra. Pedig a hívek ezt mindig úgy várták, mint a gyermekek a legnagyobb hőségben a fagylaltot. Tudniillik, Pali atya szerette halogatni a dolgokat... ez volt az ő fő gyengesége. Tegnapi kötelessége helyett inkább hegedült. Pedig a mondás is úgy tartja: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Bár azt is mondogatják: ki korán kel aranyat lel.
Az atya tolla alatt immár sercegett a papír! Szikrákat is vethetett, úgy körmölt füzete fölé görnyedve. De nem azért mert sietett és kapkodott volna, nem. Hanem, mert az éjjel a jóságos Isten olyan gondolatpalántákat ültetett el fejének zugaiban, hogy azok most egyszerre kinőtték magukat. Szemben a nagy ablakkal, fekete kopott asztalkájánál szorgoskodott, előtte kinyitva a Szentírás a napi evangéliumnál. Noteszén nagy betűkkel ez állt: ÚGY HALLOTTAM FÜZET. Ennek a füzetnek nagy híre volt a kisvárosban, szinte mindenki tudta, hogy ebbe írja le velős prédikációit az öreg. Az is köztudott volt, hogy a szentbeszédeit ezzel a bevezetéssel kezdi: "Kedves testvéreim, úgy hallottam..."
Pali atya egy pillanatra megállt munkájában és elrévedve arra gondolt, milyen szépen is kezdődik ez a nyár.
De sajnos nem mindenki találta meg ígért aranyát ezen a júniusi reggelen. Skezol Tódor karikás szemekkel bámulta festővásznát. Egy ezer éves sámlin ücsörgött, így hosszú lábai szinte a nyakában voltak, kezében repedt bögre benne kihűlésre ítélt feketekávé. Szürke nadrágján festékpacák éktelenkedtek, szárai bokáin harangoztak; gyűrött inge pedig félre lett gombolva. Már jó ideje csak meresztette táskás szemeit a csupasz vászonra, ami mintha gúnyosan kacsintgatott volna rá. Egyszer csak Tódor nagyot sóhajtott: "Hát igaz, amit a nagyok beszélnek! Az ihletet nem osztogatják csak úgy, belőle csak a szerencsések kapnak bőkezűen".
Azzal felállt és kinyitotta az ablakot. Ekkor az éjjeli álmok szagával megtelt levegő kibuggyant a nyitott ablakon és helyet cserélt vele a friss, kamasz június. Miközben a nyolcadik emeletről szemlélődött festőnk, kávéját szürcsölgette. Egy nagyobb korty közepette szemei elkerekedtek és hirtelen elhajította bögréjét a szoba túlsó felébe, majd sietve a vászonra kezdett firkálni valamit. Szíve hevesen dobogott. "Ez lesz életem főműve!"- és ehhez hasonló gondolatok vágtattak át művészagyán. Húsz perc múltán leeresztette szénplajbászát és hátralépve szemügyre vette műremekének vázlatát. Ám ahogy egyre alaposabban vizsgálgatta, arca úgy torzult fokozatosan s végül valami robbant.
*
Felborított festővászon, törött bögre, összetépett lapok, apró darabokban szétszórt szénceruzák, szanaszét hajigált paletták, kinyomódott temperás tubusok... A káosz közepén pedig ott feküdt hasra vágódva Tódor. Duzzogva szuszogott, összefont karjai alá rejtette fejét. Panaszkodva felnyögött: "Semmi értelme! Feladom! Nincs. Elfogyott az ihlet. Hol van múzsám csókja, mikor szűkségem van rá?!". Így dohogott, miközben lábait hisztérikusan föl-le mozgatta fektében... szegény, olyan nevetséges volt így. Kifakadását mély csönd követte. Fiatal festőnk mozdulatlanul feküdt, mint egy partra vetett bálna, aki kénytelen volt végleg beletörődni sorsába, s már csak csendesen szuszog. Micsoda mártír, kedves olvasóm.
Az ijesztően hosszú némaságot végül egy kismadár vidám éneke törte meg, aki szemtelenül rászállt a nyitott ablak párkányára. Gúnyolódott Tódoron. Vagy éppen ellenkezőleg, bíztatta? Sosem tudjuk már meg, mert csivitelésére felkapta fejét művész urunk és talpra ugrott, ami elijesztette a madárkát. Festőnknek eszébe villant egyik barátjának tanácsa, miszerint: a természetben választ lelhetünk kérdéseinkre. A jó tanács, akkor egyik fülén bement a másikon meg ki, de a kismadár énekének sikerült felidéznie benne.
Ezért hát, felkerekedett és elindult kedvenc mélázó helyére: a patak part mellé. Kilépve a napsütötte utcára nagyot szippantott a reggel édesen hűvös levegőjéből, amitől vidámabb is lett. Mintha a fiatal június adott volna neki egy kortyot a boldogságból. Elindult a macskaköves úton lefelé, a kanyargó, szűk utcácskákon át. Hol jobbra, hol balra fordult. Elhaladt a paplak előtt is. A nagy ablak mögött Pali atya éppen akkor olvasta át elégedetten leendő szónoklatát.
Festőnk hangulata olyannyira feldobódott, hogy fütyörészni kezdett és szórakozottan lépkedett. A Nagylejtőnél úgy találta, hogy milyen nagy móka lesz, ha minél nagyobbakat szökkenve száguld lefelé. Így is tett, szökkent és szökkent, egyre nagyobbat és nagyobbat, minél gyorsabban, majd pang és puff. "Hát maga sem az eszéről lehet híres."- szólt lemondó hangon egy ablakban könyökölő öreg nénike fejcsóválva. Tódor arca elvörösödött, miközben bosszúsan feltápászkodott és leporolta magát. "Persze, hogy az Élet mindig engem leckéztet meg - dünnyögte és komótosan haladt tovább.
Mire leért a patak mellé egy fákkal körül zárt füves kis tisztásra, mérge elpárolgott. A madarak dala, a víz lágy zubogása, a fák susogása egészen elvarázsolta festőnket. Ahogy szemlélődött a szellő pajkosan megcirógatta arcát. A művész úr elnyúlt a puha fövenyen, lehunyta szemét és várt. Hallani lehetett a szép Június közeledő lépteit. Suhogott aranyozott ruhája, haja lehullámzott egészen a térdéig, fején vörös pipacsokból font koszorú díszelgett, kezében pedig almával teli kosarat tartott. Oda suhant a fiatalemberhez és annak fejében egyszerre megjelent egy kép.
A KÉP.
Tódor könnyes szemmel s ámulatba ejtve találta magát. Immár megvan a téma, sőt az egész festményt látta maga előtt. Egy férfi a patak mellett fekszik a fák alatt. Meleg színek, lágy kontúrok, világos tónusok, és a hangulata: tökéletesen kellemes. Már címet is adott neki: "Megbékélés az élettel". Az agytekervényei kattogtak és teljesen odáig volt saját zsenialitásától! "Éreztem, hogy itt megjön az ihlet! Tudtam, hogy tehetségem elég nagy ehhez!"Azon nyomban felkelt volna, hogy noteszébe felfirkantsa a vázlatot.
Fel akart pattanni, akár egy vidám gumilabda.
De csak akart, nem tudott.
Teste nem engedelmeskedett neki! Mozdulatlanul feküdt, mint egy sóbálvány, éppen, hogy csak szemgolyóit tudta ide-oda járatni. Először meglepődött: "Mi a szösz?". Utána fokozatosan kétségbeesett. Teste minden porcikája, mintha odaragadt volna a fövenyhez! Ijedten erőlködött, de mind hiába... úgy maradt. Pánikolt. Sikítani, rikoltozni akart, de még száját se tudta szólásra nyitni. Hosszú idő után, mit tehetett, mit nem: belefáradt az ellenállásba és beletörődött. Ekkor hirtelen csilingelő kacajt hallott, de nem tudta arra fordítani fejét.
Június pedig beszaladt a városba és elmondta mindenkinek Skezol Tódor festőművész esetét. Tőle hallottam én is.
Talán még most is ott hever a nagyravágyó festő, így ha arra jársz, kérlek, szánd meg és adj neki egy kicsinyt a pogácsádból.
6643
szikra60 - 2020. június 24. 13:03:20

Kedves Teodóra! Nagy tetszéssel olvastam ezt az írást, mert - ha szabad ilyen hasonlatot tenni, és miért ne szabadna - kedvenc íróm Móra Ferenc jött velem szembe soraiddal. Az írásod tele van bájjal, közvetlenséggel, örülök, hogy nyertél a pályázaton! Éva

6542
ritatothne - 2020. június 23. 20:08:18

Szeretettel gratulálok a nyereményedhez.

RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.