Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Ferenczné Végerbauer Éva: Migráció
Rohan az út alattam.
A sávelválasztó vonalak úgy tűnnek el az autó mellett, mint spagetti a mohó ajkak között. A reflektorok két kúp alakú fénypászmája megvilágítja előttem az aszfaltot, majd a nyalábok a semmibe vesznek.
Hazafelé tartok. Tartok? Dehogyis! Száguldok! Mögöttem jó néhány kilométer, és jaj, milyen sok van még hazáig! Mereven fogom a kormányt, a tempomat tartja a sebességet, a figyelmem lankad, csak bámulok a sötétségbe a szélvédőn át. Meg kellene állnom egy kicsit - fut át az agyamon a gondolat - nehogy baj legyen! A rádióban Adele dala szól halkan, vele dúdolok egy darabig. Szemeim a sötét távolba révednek, tekintetemmel aztán követem az előttem haladó autók lámpáinak vörös fénypontjait. Végtelenbe tartó folyamatos utazás, mindenki tart valahová. Én haza, Magyarországra. A családomhoz, Marikához, aki húsz éve társam a mindennapokban, a gyerekekhez : Danihoz, Franciskához. Alig látom őket. Szívemet beborítja a bánat. Mindez a munka miatt. A munka, mely elszólít, távolt tart, elkötelez, ingázásra kényszerít. Hetente teszem meg ezt az utat Ausztria és Magyarország között, nagy távolságokat járok be az Alpok lábai alatt. Gyűlnek a kilométerek az autó kerekeiben, úgy falja a gázolajat a kocsi, mint a kiéhezett hiénák az elejtett prédát. Mennyi elvesztegetett idő az életünkből, hány óra utazás, folyamatos távollét. Ha legalább nem egyedül utaznék, ha beszélgethetnék valakivel út közben, elterelődnének a gondolataim. Így csak a csend marad az útitársam, a teljes sötétség az autópálya mellett, ez a csillagokig érő éjszakai világ. Szeretek ilyenkor vezetni, kisebb a forgalom, és reggelre hazaérek, hozzájuk. Együtt reggelizünk, kakaót készítek a gyerekeknek, jó erős feketét Marikának, és megbeszéljük mi történt, míg nem voltam itthon. De itt csak én vagyok most, és a többi autó odakinn, haladunk egy irányba megállíthatatlanul. Miért is csinálom? Meddig lehet folytatni? Nem tudom...
Akkor költöztünk keletről nyugatra, amikor a vállalkozó, akinél villanyszerelőként dolgoztam, kedvesen megköszönte addigi tevékenységem, elmondta, hogy bár tökéletesen elégedett a munkámmal, őszintén sajnálja, de egyedül is képes ellátni az elvégzendő feladatokat.
-Józsikám, miért nem költöztök valahova Nyugatra? - kérdezte búcsúzóul- a határ mellé. Te egész jól beszélsz németül, nem gondolkodnék egy percig sem a helyedben - biztatott.
Elvetettem a gondolatot mégis. Hiszen itt van a mama, akinek a házát újítgatjuk, toldozzuk foltozzuk, és ott élünk vele mindannyian. A tetőtér még csak félig kész, de egyszer olyan lesz, mint amilyennek megálmodtam, olasz csempével és tölgyfa parkettával. Mama betegeskedik is, hogy hagyhatnánk magára pont most? Itt van az otthonunk, a gyerekkorunk, a múltunk, a gyökereink, de ott van a másik oldalon a szebb jövő ígérete, a jobb munkalehetőségek, a magasabb életszínvonal reménye. Nehéz a döntés. Aztán mégis csak eljöttünk. Keletről-nyugatra. Egy új idegen világba, idegen emberek közé. És az osztrák munka, mely biztos megélhetést ígér, bizony áldozatokat is követel. Heteket vagyok távol. Távol mindentől. A kis nyírségi falutól, ahonnan eljöttünk, amelyet az otthonomnak tekintek. Távol a családtól is,a hétköznapoktól. Napokig a teherautó az otthonom, az aszfalt és a kormánykerék a társam. Aggódtam mamáért is, aki az ország másik részében maradt, nem tudtuk rávenni, hogy velünk jöjjön.
- Nem tépem el a gyökereimet fiam, - mondta - az öreg nyírfát már nem lehet átültetni.
Átölel hát a sötétség, míg ezek a gondolatok úgy keringenek a fejemben, mint bolygók a Nap körül. Fogynak a kilométerek, suhan a táj mellettem, a szalagkorlát közelít felém. Elhalkul a rádió. Nyomom a pedált. Hazasietek. Jövök Marika! Hamarosan megérkezem, ez itt már a határátkelő. Végre két nap itthon! Focizunk majd Danival, kirándulunk valamerre vasárnap délután. Mosolygok, rájuk gondolok. Már nem az autópályán robogok, látom a fákat az út mentén. Lankad a figyelmem, fáradok. Marika arcát látom, ahogy tárt karokkal vár rám a kapuban.Reflektorfény vakít el hirtelen, elrántom a kormányt, megpördülök.
Hatalmas csattanás hallatszik... aztán örökre elsötétül a világ.
6901
n13 - 2020. május 26. 14:33:21

Nagyon jó írás tetszik Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.