Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Balázs Ildikó: Lélekhangok
Az idő hozott magával újabb képeket, újabb életlátomásokat.
Tél van, kósza porhó szállong, falura utazunk. Jövet egy kerítéskapu nyílik, nyitója egy pillanatra álomszerű képtöredék. - Ki ez az ember? Milyen különleges! - szól a hírjelző lélekhang. Már láttam valahol. Pár másodperc, ahogy a kapu becsukódik, néz utánunk. Szelíden mozdul, feje ferdén vállára hajlik. Gyermek, aki kiles a világra, majd becsukja a biztonságot jelentő kaput.
Homlokráncolva nézek az autóból hátra. Tudom, még találkozunk azzal, aki pillanatnyi jelentős figyelmet kér. Kit hozott fel újra többsíknyi tengermélyről az idő?
Gyermekké lettél, gyermek, aki voltál. Nevettél a pultnál, ahol az italt mérték, tréfák, csínytevések sorozata mulattatott, s veled nevettünk. Zengett a hely, hullámzó jókedv. Hogyan, miért? Nem tudni, csak magával ragadott féktelen jókedved, hisz megtaláltad a kedvedre való társat.
- Én választottalak. - Én meg akartam.
Koraszülött szerelem. Nem maradt meg, nem szökkent szárba, nem bomlott pazarlóvá, nem fakadt virágra. Kisgyermek-hajtása porba hullt, bimbófeje letört.
Fájt az elmélyülő magány, fájt a ki nem mondott, meg nem hallgatott panasz. A kisgyermek megszállottan keresi szülőjét, aki csak siet, nem akar tudni róla.
- Te lettél volna a legjobb anyám, amilyennek az igazit szerettem volna tudni, ha ráér. Szaladok az életem elől, nehéz súly a felelősség. Képzeletem anyaképet vetít: megértőt, elfogadót, melegszívű szeretőt. De te nem voltál velem, s fájtak a kimondatlan szavak, bánatba nyomtak, fuldokoltam. Én voltam, ki leginkább szeretett, egy sem tette meg ilyen szeretettel.
- Ha megbízhattam volna benned, letöltöm veled, ami még hátravan. - Ha bízhatom abban, hogy gyermekként fogadsz el, s nem aggatsz rám felelősséget, megmaradok melletted, amíg csak élünk.
Majd később. Ha a jelen terhei könnyebbé válnak a jövőben, együtt öregszünk meg. Ha hiányzik majd a súly, újabb kihívást jelent a megüresedett hajlék, az elcsituló gyermekhang, elcsöndesülő ház. Végy majd magadhoz, hadd legyek gyermeked. Te vagy a tökéletes anya, aki elfogad, befogad, akár a sír. Ölelj magadhoz. Csak a jövő a biztos, a múlt homályba vész. A jelenről nem akarok tudni, gyermekké váltam ismét melletted.
Az autórádióban nyári dallam szólt, s felbugyogott belőlem egy gyöngyöző hangsor. Aztán egymás mellett ültünk a díványon, s gyermekkorunkról meséltünk. Valamikor ki is voltál? Rég is elhagytalak. Férjem, aki eltűnt nyomtalanul: szép volt a téli város, ahol konflison színházba utaztunk. A régi életemben is ott voltam melletted. - Soha ne hagyj el. - Csak ha megbosszantasz.
Aztán csak állt szellemteste a szobámban: sötéten haragudott. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, s valaki, egy másik férfi szellemteste felderengett mellette. Tudja a lélek, mit hív a szellemvilágból, hogy földre érve valósággá váljék. Megtanított füllenteni, mesét mondani, játszani.
A jó írás mély érzelmi húrokat szólaltat meg. Valami mélyre fojtott lélekdallamot. Csibe korában mellém jött, s csacsogott végtelenül. - Ilyent már láttam - szólt a hang belül, s nem játszottam újra lejátszott filmet. Ismertük egymást; korábbról. Kiöblítettem a selyemharisnyát, kiterítettem, félszemmel fogmosás közben lesett. A fürdőben döbbenten néztük egymást: úgy teszel-veszel, mintha mindig együtt lettünk volna. Tettük a dolgunk, feküdtünk, keltünk. Az ő lakása, akár az enyém. Azonos mintával hímzett terítők, párnák. Valamikor én is így rendeztem be a lakásom: otthonhagyott világát elhozta idegenbe. Utána a hídról néztem magam a Duna felső szakaszán, s alattam csorgott a múlt, nem jelzett jövőt. Hazajöttem, soha többé nem láttam. Álmomban sötét folyópart mentén elporzott autójával, magyarázta, hogy nagyon elfoglalt s visszament a múltba. Sírva ébredtem: régvolt élet felbukkanó töredéke tenyeremben. Művész lettem, ő hívta fel a figyelmem kijelölt utamra.
Jött s bemutatta másodjára a fiát is. Istenem, ezt komolyan gondolja? S vádoltam magam a semmibevételéért. - Hiszen ez zaklatott képű! - szóltam belül. - Azért jöttem, hogy összekavarjam az életedet! - megtette, nem is volt kaján. Az ő napjain másról sem szólt az életem, csak róla. De hiányában is jelen volt. Láttam őt, asztrálteste mosolyogva jött felém a parkban. Segített nekem átélni a legmélyebb, legmetszőbb fájdalmat, mely sokáig sajog, nehezen múlik. A szenvedélyt, az észveszejtő dühöt, fájdalmat, megelégedést, örömöt. Mit veszíthettem el vele egykor? Kit hagytam magára? Hol követtem el hibát? Kit hanyagoltam el, kit nem szerettem? Elmélyülő fájdalmam vétséget jelzett. Hogy tegyem jóvá? Kit szeressek helyetted? Meddő kérdések. Szülj meg újra, s karodban ringathatsz, érezhetem a tested melegét.
Ki vagy te, aki voltál? Honnan jöttél, mikor ismét ide kérezkedtél hívatlanul? Hogy szerettelek-e? Kötődtem eltéphetetlenül, amikor ollóval vágtam át a szíveinket összefűző neonkék szálat, recsegett, mint törött csirkecsont. Miért csak az idő havaz be süket tompasággal mindent?

Nyáreleji estén kísért haza először, barátnője nem jött aznap, így velem táncolt, s hazavitt. Idegen is, rokon is. Kettős érzés, valami taszított, miközben észveszejtve tiszteltem. De ha választani kellett, mindig alul maradt. Nem őt vittem magammal életútjaimra. Hátrányba került még kedvenc hangszeremmel szemben is. Ily mellőzöttnek lenni! Valamikor te hagytál el - mint most is oly sokszor -, mert nem hívtalak magamhoz egyszer sem. Utánad mások vigasztaltak, s nem szerethettem szabadon, mindig csak az adódó alkalmak terelték a szívem.
Egyszer felálltam büszkén - velem ezt nem teheti senki! -, s kihúztam magam. - Tőlem el nem vehetne senki. - Tőle el nem vihetne senki. Féltem az örök-szagú szótól. Hogyhogy, én már nem is élek? Magányom tanít. Ismét az egyedüllét, félbehagyott szerelem. Kihűlt szenvedély, bosszúság, kiábrándulás. Tanítottál ismét. Én nem vagyok te, te nem vagy én. Nem harcoltál értem. Nem.

Mindenekelőtt légy hű magadhoz: álmaidhoz, lelked képeiből szőtt ideálodhoz, aki kibontakozik a jövő burkából, eléd jön, kézen fog, visz, s vele maradsz egy életre. Megtaláltam a párom.
Szénakazal, lóistálló. Kék szemű, erőteljes testalkatú fiatal férfi kerül elém, fekete haja derékig ér. - Ez az én emberem! - súgja a lelkem, s már bent vagyunk a szénapajtában. Utána hazavisz, szó alig esik közöttünk, figyeljük egymást - egymással van dolgunk. Ő a valódi - igaz szerető, elfogadó.
Tedd a dolgod, mellettem biztonságban vagy, egyetlen napra sem engedlek el, ha te sem akarod. Eljött, akit megidéztél, akit gondolataid mágikus fonalával magadhoz vonzottál. Et incarnatus est. Ezer éve a testvérem voltál, nagyon szerettél. Úgy jöttél elő, észrevétlenül, az idő burkából, egy másik földrészről? Úgysem bírtuk volna ki, hogy ne ismerjük meg egymást újra. És mindig újra. Villámfény volt, amikor felfigyeltem rád, te szellemtestből körvonalazódó, sejtelmes teremtés.
Csengő nevetés. Miközben a kapu becsukódik, kíváncsi mély-azúrkék szempár villan mögötte. Porhóként fedi be szemem a jótékony emlékezés.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.