Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató József: A RÓMAI SAS BIRODALMA ÉS RENDJE TÖRTÉNETE 2/1. rész
A SAS MINT JELKÉP ÉS SZIMBÓLUM
EGY ŐSI LOVAGREND ÚJJÁSZÜLETÉSE


ELŐSZÓ (PROLOGUS)


A Római Sas Birodalma és Rendje (Ordo aquila Romana) vezetője, Janus Maximus Imperium Maius et Pontifex Maximus , mint a rend QUAESTOR PRIORJÁT, újságírót, írót felkért, hogy írjam meg a Romai Sas Rend Birodalma történetét, egy ősi lovagrend újjászületését.
A felkérésnek, megbízásnak örömmel eleget teszek, azt megtiszteltetésnek veszem.
Térjünk vissza tehát a régmúlt történelmi időkbe, az ókori Rómába.

LOVAGI REND AZ ÓKORI RÓMÁBAN

A lovagi rend (ordo equester) a Római Birodalom egyik vezető rendje volt. Ebből vált ki a később legtekintélyesebb ordo senatorius, azaz a szenátorok rendje. A harmadik vezető rend a városok helyi előkelői, a decuriók alkotta ordo decurionum volt.
LOVAGI REND A KIRÁLYSÁG KORÁBAN

A királyság korában a római társadalom felső rétegét a születési, birtokos arisztokrácia, a patriciusok alkották, akik ekkor azonosak voltak a hadsereg lovas elitjével, a LOVAGOKKAL.
Latinul nevük equites, eredetileg celeres („gyorsak”) volt. Helyzetüket az Athén Szolón előtti alkotmányában megnevezett lovagokéval (hippeisz) lehet összemérni. A patricius lovas múltjára utaltak későbbi megkülönböztető jelvényeik közül a rövid lovasköpeny (trabea) és az eredetileg a lovasfelszereléshez tartozó nemesfémből készült díszkorongok (phalerae). A római társadalmat ekkor nemzetségi alapon három törzsbe (tribus), ezeket 10-10, összesen 30 curiába sorolták be. Minden curiának 100 gyalogost (centuria) és 10 lovast (decuria) kellett kiállítania. A gyalogosokat az ekkori társadalom második rendjét alkotó plebeiusok állították ki.

LOVAGI REND A KÖZTÁRSASÁG KORÁBAN

A lovagi rend megjelölés (latinul:equites, azaz lovagok) a köztársasági Rómában legelőször a census alapján betöltött katonai szolgálatra utalt. A legelső helyre, azaz a classic prima-ba, illetve annak 18 lovas centuriójába sorolták a leggazdagabb római polgárokat, nekik az állam lovat is biztosított.
Időszámításunk előtt) 400 után a pozíció lassan elvesztette korábbi, tisztán katonai jellegét, és egyre inkább jogi, politikai kategóriává lett, amely a senatori rend után következő, második számú kiváltságos rend meg jelelölésére szolgált. Ekkor léptek ki formálisan a korábban a lovagok közé tartozó szenátorok a lovagrendből, s alkottak külön rendet. E két rend együttesen képezte a római polgárok legfelső rétegét. Kr. e. 120 – Kr,.e. 90 körül a római lovasság szinte teljesen eltűnt (helyét az auxilia vette át(, s ettől az időszaktól fogva tekintették a lovagi rendbe tartozók fiait is a rendbe sorolandóknak.
A lovagrendet egy időben szokás volt egyfajta pénzarisztokráciának tekinteni, szemben az inkább földbirtokos senatori renddel
A modern történetírás kimutatta, hogy a lovagoknak is jelentős tőkéik voltak földbirtokokba fektetve, sőt, csaknem mind rendelkezett birtokkal. A lovagi census csaknem 400 iugerum földet feltételezett, valójában az átlagos római lovag ennél több birtokkal rendelkezett. A lovagi rend a senatori renddel házassági kapcsolatok révén is kötődött, emiatt a plebejus rend csak ritkán tudta szembeállítani vele.
Egyes vélekedések emiatt szorosan össze is kapcsolják a két rendet, a szenátorit csupán a lovagi egyfajta „kicsúcsosodásának” tartva. Ahogy a senatori rendhez tartozásnak sem kizárólag a honores betöltés volt a feltétele, hanem a census is, úgy a lovagrendi besorolásban szintén szerepet játszott a származáson kívül a census , amelyet Kr.e 150-ben specifikáltak a lovagi renddel kapcsolatban. A senatori rend felé egy lovag útját a katonai vagy bírói pálya egyengethette (homines novi).
A lovagrend és a senatori rend a provinciákat másképp gondolta hasznosítani, ez óhatatlanul politikai feszültségekhez vezetett a bíróságok ellenőrzésében is Caius Gracchus tribunátusától Kr.e. 70-ig, amikor a bírói helyeket egyenlő arányban osztották meg a senatorok, a lovagok és a tribuni aerarii között, akik a lovagok egy alacsonyabb kategóriája lehettek.
A lovagi rend létszáma az időszámításunk előtti 2. század végén mintegy 2500 fő lehetett, de ez a szám a szövetséges háborúk után a „municipális arisztokrácia” integrálásával erősen megnőtt. A Kr.e. 1. század közepére mintegy 10 000 lovagrendű család lehetett, tehát körülbelül 50 000 fő.
A lovagrend és a szenátori rend formálisan a Gracchusok idején vált el egymástól i.e. 129-ben egy rendelet – a lex reddendorum eqorum, valószínűleg egy plebiscitum, azaz concilia plebis határozata – értelmében a szenátorok kiléptek a lovagrend centuriáiból. Ettől kezdve, ha egy lovag valamelyik hivatal viselése miatt a szenátus tagja lett, köteles volt leadni a lovát. A ló ezután kizárólag a lovagrend státuszszimbóluma lett. Hamarosan további szimbólumokat is kaptak, mint az aranygyűrűt és a ruhájukon a keskeny bíborsávot (angustus clavus), szemben a szenátorok széles bíborsávjával (latus clavus). Külön helyeket kaptak a nyilvános játékokon, amit i.e. 67-től a lex Roscia is rögzített törvényben. A színházakban az első 14 sort a lovagoknak tartották fenn.

LOVAGI REND A CSÁSZÁRKORBAN

Augustus császár élesebb vonta meg a határt a szenátori és a lovagi rend között. Korábban a szenátorok fiai lovagok lettek, és a rendbe tartozás vagyoni cenzusa mindkét rend esetén 400 ezer sestertius volt5. I.e. 18 és 13 között Auigustus a szenátorok esetén ezt felemelte 1 millió sestertiusra, de a szenátorok fiait formálisan is felvette a szenátori rendbe.
Caligula előírása szerint az a lovag, aki szenátori rangúnak minősített állást töltött be, formálisan is átkerült a szenátori rendbe, ami a szenátori és a lovagi állások élesebb elhatárolódáshoz vezetett.
Augustus megújította a lex Rosciát, s felújította az eques publicus-szal kapcsolatos rituálékat is, és kiemelve ezek tekintélyét, számukat 5000-ben maximálta. A római lovagok jegyzékét felülvizsgálta, valamint a lovagi törvényeket négy táblában foglalta össze,amelyhez Caligula még egyet hozzátett. E törvények szabályozásával Hadrianus és Antonius Pius is foglalkozott. Tiberius az aranygyűrű viselését is kiváltságukká tette. A lovagi státuszhoz szükséges előírások a császárkorban is fennmaradtak, csak kissé szélesebb értelmezésben, feltétel volt a szabad polgári születés és a legalább 400 000 sestertiust kitevő vagyon. Gyarapodott a lovagok által igénybe vehető tisztségek száma is, például praefectus , procurator stb. A provinciákban is egyre több lovag élt.
A 2. század második felében Marcus Aurelius császár még betartotta a formaságokat, de két legtehetségesebb hadvezérét, Pertinaxot és Marcus Valerius Maximianust azért vette fel a szenátusba, hogy légióparancsnokká (legatus) nevezhesse ki őket.
A hadseregben a lovagok szerepének erősítését Septimus Severus indította el, aki uralkodása (193-211) alatt három új légiót állított fel, amelyek parancsnokai nem szenátori rangú legatusok, hanem lovagi praefectusok lettek. Ekkortól könnyebben szerezhettek a centuriók és a rendes szolgálat alól felmentett különleges, többnyire közigazgatási feladatot ellátó katonák (principales) lovagi rangot, mint korábban.
A lovagok közül a 3. században császárrá lett elsőként Macrinus, majd a többi között között Maximinus Thrax, II. Claudius, Aurelianus, Probus és Carus. Aurelianus halála után a szenátori rangú Tacitus megválasztása már inkább a kivételek közé tartozott.
A 3. századtól fogva nemcsak a katonai, hanem a legtöbb polgári poszton is lovagok váltották fel a szenátorokat.
A 4. század végén a lovagrend megszűnt a római társadalom önálló kategóriájává lenni.
A nyugat-római birodalom 476-ban történt bukásával azután több évszázadra búcsút inthettünk a lovagoknak!
CAIUS MARIUS
A római lovagrend kialakulásában és fejlesztésében jelentős szerepe van Caius Mariusnak.
Caius Marius (Gaius Marius) a kiemelkedő római politikus, a katona, római szenátor, tribunus plebis időszámításunk előtt 155-ben, vagy 157-ben született Arpinum közelében, közrendi családban. Apját szintén Caiusnak nevezték, anyja pedig a Fulcinia nevet viselte. Családja állítólag az előkelő plebejus Herenniusok cliense volt. Mariusról fennmaradt, hogy gyermekként paraszti munkát végzett, de az ilyen fokú szegénység kétséges, ugyanis közéleti szereplése során sosem küzdött anyagi gondokkal, ami kiindulásként nagyobb örökséget feltételez. A másik indok, ami miatt alacsony származását kétségbe szokás vonni az, hogy később benősült a rendkívül előkelő Julia gensbe, ami nyilván nem fogadta volna be a még oly tehetséges politikust, ha valóban paraszti sorból emelkedett volna fel. ( Velleius Paterculus egyébiránt azt állítja, hogy Marius lovagrendi volt.
A Római Sas Birodalma és Rendje ma alapítójának tekinti Mariust, aki lovas katonaként megálmodta a lovagrendet és mindent megtett annak érdekében. hogy a római lovagi világ eszménye a mai napig fennmaradhasson! Ezért tisztelet és hála övezi nevét.
Valószínűleg onnan fakad a történetírók egységes ítélete, hogy a politikus tudatosan hangoztatta – és tán még sötétebbre színezte – közrendű gyökereit, egyrészt, hogy még fényesebbnek tűnjön arisztokrata ellenfelei ellenében elért karrierje, másrészt pedig, hogy ezzel is hangsúlyozza néppárti beállítottságát.
FELEMELKEDÉSE
A vidéken nevelkedett Marius minden bizonnyal a régi római ideál megtestesítője volt, mivel vagyoni helyzete folytán nem is ismerkedhetett volna meg az ekkortájt arisztokrata berkekben népszerűvé váló, dekadensnek kárhoztatott görög kultúrával. A sors fintora, hogy négsem ő vált a konzervatív optimaták kedvelt figurájává, hanem a philhellén Sulla.
Marius először katonaként futott be nagy karriert. Először Hispania területén szolgált, Kr.e.134-ben jelen volt Numantia ostrománál (ld. numantiai háború), ahol bátorságával és vasfegyelmével számos kitüntetést és dicséretet szerzett.
A hadvezér, Scipio Africanus, aki alatt szolgált, állítólag (amint Plutarkhosz írja Párhuzamos életrajzaiban) az asztaltársaságába fogadta, és egy alkalommal a jövendő tehetséges hadvezéreként méltatta. Csaknem 15 évig katonáskodott a numantiai háború után anélkül, hogy jelentős közéleti szerepet vállalt volna. Mire azonban a katonai tribunusi rangra emelkedett, oly közismertté és népszerűvé lett, hogy Kr.e. 119-ben akadály nélkül néptribunussá választották.
A JUGURTHA ELLENI HÁBORÚ
Praetori évei után Marius nem azonnal indult a consuli választásokon, már minden bizonnyal célul tűzte ki, hogy elérje a köztársaság legmagasabb méltóságát. Ekkortájt építette ki kapcsolatait a Juliusokkal, amikor is elvette idősebb Caius Julius Caesar testvérét. Népszerűsége így is nőttön nőtt, pedig sem gazdag, sem jó szónok nem volt, ami pedig sok esetben elengedhetetlen volt a nép jóindulatának megnyeréséhez.
A római közvéleményt megundorította a numidiai Jugurtha ellen hosszú ideje hiába folyó, az arisztokrata hadvezérek tehetetlenségét és megvesztegethetőségét is bizonyító háború. Ennek vezetése Marius pártfogójára, Quintus Metellusra szállt, aki legatusként magával vitte a középkorú politikus, katonát.
Kr.e. 109-ben mutatkozhatott meg a maga teljességében Marius hadvezéri zsenije. Sőt mi több, egyszerű életvitelével és a velük megosztott terhekkel a katonák szívében is igen jó pozíciókat szerzett, aminek Rómában is pozitív hatásai voltak.

HADSEREGREFORM

Bár a senatus korábban megszavazta Metellusnak a hadjárat folytatásának a jogát, a nép Marius kezébe adta Numidiát. Ő és a néppárt hatalmas győzelemként élte meg a consullá választását, amit folyton hangoztatott is. A megalázott arisztokrácia egyre jobban gyűlölte a homo novust, aki szintén nem felejtette el a korábbi sérelmeket.
Mindemellett első dolga volt az afrikai hadműveletek befejezése, ennek érdekében pedig olyasmit tett, ami alapvetően határozta meg a Római Birodalom későbbi történetét.
A sorozás korábbi, vagyoni helyzettől függő classisokon és centuriákon alapuló rendszerét felrúgva bárkit hajlandó volt zsoldosként alkalmazni. Ezzel a vagyontalanok számára is lehetőség nyílt a gyors, bár veszélyes vagyonszerzésre, és a kisbirtokosoknak sem kellett elhagyniuk a földjeiket, ha nem akarták. Ez mind a római állam, mind a közrendűek számára számos előnyt jelentett.
Átszervezte az alakulatokat: az ekkortól 6000 fős légiók 10-10 egyenként 600 fős cohorsokból álltak, 16 éves szolgálati idő után veteránokká váltak a katonák és földet kaptak.
Egyébként a nagy létszámú, új haderő jól vizsgázott a háborúban.
Marius isz.e. 86 január 13-án 71évesen hunyt el Rómában.

A RÓMAI LÉGIÓ

A légió (latinul legio, kiejtése „legió”) a Római Birodalom története folyamán hosszú ideig a római hadsereg alapvető szervezeti egysége volt. Létszáma és szerkezete hosszú története során sokszor és sokat változott, hogy a késő császárkorra végül a hatékonyabb, mozgékonyabb alakulatok vegyék át a helyét.
REFORMOK MARIUSTÓL ANTONIUSIG

- Megváltozott a sorozás módja. A légiók számára már nem csak Rómában soroztak, hanem egész Itáliában, az a mód lett általánossá, amely addig rendkívülinek számított.
- A szolgálati időt azelőtt hadjáratonként számították, ezt Marius egységesen 16 évben állapította meg, de igyekeztek a már leszolgált katonákat továbbszolgálatra bírni.
- A manipulus-szervezet helyébe a cohors-szervezet lépett. Ezt a változtatást is Mariusnak szokás tulajdonítani. Az új szervezet szerint a légió 10 cohorsra oszlott,amelyek a taktikai egységek voltak. A cohors rendes létszáma 600 ember, a légióé tehát 6000.
- A harmadik újítás a jelvényekre vonatkozott. Addig csupán a manipulusoknak
volt jelvényük.


A SAS

Marius óta a légió jelképe: a sas.
Ez a jelvény – az aquila- általában ezüstből készült, igen ritkán aranyból. Hordozóját aquilifernek nevezték. Béke idején az aerariumban őrizték a köztársaság korában, háborúkor a táborban egy kis szentélyben tartották (sacellum), s mind numen legionis tisztelet tárgya volt. Azt, hogy a légióbeli cohorsoknak is volt-e külön jelvényük, nem tudjuk.
- A légiók, most már mint önálló csapattestek, sorszámot kaptak. Eleinte a köztársaság összes légióját folytatólagosan számozták, később – Octavianus és Antonius polgárháborújától – minden fővezér külön számozta a saját légióit.
- A légió kizárólag gyalogságból állt. A RÓMAI LOVAGOK már Julius Caesarnál is külön, a cohors praetoriába voltak sorozva. A lovasságot már nem a polgárok közül sorozták, s a légió mellé sokkal nagyobb számban voltak beosztva, mint eddig. A lovasságot alákra (szárnyakra) osztották, ezek létszáma 3-400 fős volt, de néha kisebb egységekre is tagolták őket, ezeket turmának nevezték. Az alae feje a praefectus equitum volt: általában római.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.