Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

dr Ónody Magdolna: SZÉTSZÓRATVA
„ Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”
Tompa Mihály: A gólyához

NÉVNAP

Hatvanhat éve ismerem. Szakkörösként ott dolgoztam én is Debrecenben az I. számú belklinikán, ahol ő már jó nevű orvos volt. A professzor úr is szerette jó munkája miatt. Mégis úgy adódott, hogy személyesen soha nem beszélgettünk. Kapcsolatba is csak jó pár éve kerültünk, az internet jóvoltából. Mindennapi dolgainkról cserélünk gondolatokat, tudósítjuk egymást a fontosabb eseményekről, amik történnek velünk vagy körülöttünk. Ami a legfontosabb mindkettőnknek, szeretett városunkról való emlékeket rögzítünk egymás számára és ha mód van rá, barátainkkal is megosztjuk. Gondolkozása tökéletes, ma is kérhetek tőle tanácsot akár a latin nyelvtan nehezebb megoldásaiból is.
Feleségének földi maradványait a távolba ringatták a Csendes Óceán hullámai. Nem maradt egészen egyedül. A fia egy otthon lakója, mert teljes gondoskodást kíván minden mozgáshoz. Hetenként tudnak találkozni, mikor a kedvenc ételeket készíti el a gondos apa kettőjük számára. Talán néha úgy, ahogy mama is csinálta, mert ezt a szót magyarul mondja a fia Magyarul tudnak beszélgetni két baráti szomszéd házaspárral is, bár a fia csak keveset ért a beszélgetésből. Az ő környezetükben nem szokták tartani a névnapokat, mint itthon, ezt már tudom. Mégis megemlítem pár mondatban, hogy a naptár szerint ma névnapja van és minden jót kívánok, javulást az egyre romló járásban. Sok boldog névnapot aligha írhatok könnyű szívvel, lassan a kilencvenedik névnap következik. Ki hitte volna valaha, hogy talán én leszek az egyik, aki köszönti ezen a napon Ausztráliában, 2014 januárjában a távolban élő régi ismerősök helyett is. A rokonai biztosan számon tartják a fontosabb napokat, amelyeken szoktak egymással beszélni a technika jóvoltából.

Az internet segítségével tartom a kapcsolatot az uram barátaival. Imre néha telefonál is. Jól beszél magyarul. Velünk. De a családjának fiatalabb tagjaival már nem tud. Nem értenék. Ők egy utcában laktak gyerekkorukban az uramékkal, mindennapos kapcsolatban, mint gyerekek. A kötődés szálai aztán megszakadtak szeretett városával. Az anyja Ausztráliába ment férjhez, oda követte őt Imre. Ahogy a képeken látom, barátságos háza van, ami itthon talán sohase lett volna. Ki tudja. Békességben élnek feleségével és szívesen beszélget az itthon maradottakkal. Az unokái talán sose fogják látni, hol volt gyerek a nagyapjuk.

Zoli előre is elnézést kér mikor telefonál, hogy szóljunk, ha már nincs időnk őt hallgatni. Minden érdekli. Szeretne eljönni az évente megrendezett érettségi találkozókra, ahova egyre kevesebben érkeznek. Az a pár egykori diák az iskolájuk ebédlőjében jön össze az utóbbi években, az éttermi vendégeskedés talán már nem tervezhető mindegyikőjük pénztárcájához. A repülőgép jegye Ausztráliából hazáig valószínűleg nagy anyagi teher lenne az ő számára is, ahogy utolsó találkozásunk alkalmával következtettem nem túl divatos ruhájából. De nem mulasztja el, hogy fel ne hívja telefonon a találkozó még élő tagjait, hogy hallja a régi diákok hangját, magyarul beszélgetve. Többé már nem találkozhatnak személyesen, így 83 évesen maradnak az emlékek a távolból és az időnkénti telefonálás. Holnap rám vár a nehéz hír közlése, hogy eggyel megint kevesebben vannak az osztályból. Ma kaptam az értesítést, hogy P. Lajos se lesz már több találkozón. Hosszú betegeskedés után február 3.-án fogják temetni. De talán jobb, ha megvárom, míg egy telefonbeszélgetés közben az uram említi meg. Ráér a rossz hír. Az is lehet, hogy mód sem adódik már erre. Ki tudja. Bár az utolsó fényképen, amit Zoli küldött, kerti munkát végez a rózsái között. Egyre romló hallása miatt pedig szerencsére a rossz hírek se juthatnak el hozzá mindig.

Pár napja nálunk is hideg van, de Ildikóéknál ítéletidő lehet, ahogy a televízióban látjuk. Hó minden mennyiségben, áram kimaradások Amerikának azon a részén is talán, ahol ők laknak. Ahogy ő beszámol néha a telefonban, csinos kis háza van, virágos kertje, amilyen itthon is volt a szüleinek. A lánya is abban a városban lakik az utóbbi időben, ahol ő, csak épp a város másik szélén. A lánya címére küldözgetek néha képeket, tudósításokat az itthoniakról, elől mindig nagy betűvel jelezve, hogy ILDIKÓNAK! Mert a lánya nem érti teljes egészében a magyar szöveget, ami elkallódhat a sok írás között két találkozásuk közti időben. Az unokái az államok másik partjánál laknak, nagyon neves alkalom az, amelyik ilyen hosszú autózásra csábítja Ildikót. Bár ő nem fél a repülővel való utazástól, így szokott eddig hazajárni a húgához is látogatóba és találkozókra. Így hozott nekem kétszer is kis csomagban csodaszernek remélt gyógyfüvet, amelyiktől legalább valami javulást reméltünk a lányom betegségében. Tornatanár volt egy iskolában, ahol a legtöbb tanuló színes bőrű. Megél a nyugdíjából. A férje régen meghalt, együtt mentek ki annak idején az idegenbe. Nincsenek különleges igényei, elégedett az életével. Várja a tavaszt, majd a jó időt, hogy rendezgesse, gondozhassa virágait. Nem készül már újabb repülő útra. Időnként telefonál, tökéletes magyarsággal velünk tud beszélni. Az unokái már nem értik ezt a nyelvet. Két éve már elmaradtak ezek a beszélgetések is. Lehet, hogy már ő is idegen földben pihen.

Anikó egy következő generációhoz tartozik. Őt az élet egyirányú érdeklődési körbe sodorta, amelyikben becsülettel igyekezett helytállni. Szorgalma és kitartása révén felhalmozott annyi ismeretet, hogy szakmájában mindig feljebb jutott és kivívott magának egy anyagilag is biztos helyet az életben. Mármint a svéd életben. Őt már a kiérkezéskor is biztos állás várta orvosként a szakmájában. Házat épített, barátokat szerzett és megalapozta a gyermekeinek a továbbjutás lehetőségét. Már megkapták a svéd állampolgárságot. Egyik fia sikeres nyelvvizsgát tett magyar nyelvből, svéd ösztöndíjra számítva magyar orvosi egyetemen óhajt tovább tanulni. Hogy hol tervezi a végleges jövőt, arról csak sejtéseim lehetnek. Anikó tudom, hogy arra gondol, ha nyugdíjba megy, egy Balaton parti villában éli majd nyugdíjas éveit. Addig tovább gyarapítja tudását a Svéd állam számára, amelyik befogadta őket.

Mariann egy szép kis német városban újított fel egy házat családja számára. A tervek bizonyára a férjének munkaasztaláról kerültek megvalósításra, tervező mérnök. Felesleges dolgokra egyikőjük se pazarolja az erejét, csak praktikus tennivalókra osztják be idejüket. Itt nem szokás, hogy a közelben lakó nagymama kényeztesse őket akár a gyerekek körüli tennivalókban. Mindenki végzi a munkáját, ő gyógyszerészként. Mariannak van itthon is egy lakása, amit ő tart rendben kétkezi munkájával. Nyaranként itthon töltenek jó pár napot, a Balatonnál barátokkal, Pesten a lakásukban és természetesen itthon az anyukánál. Eddig ő utazott eléjük, hogy közelükben töltse a vakáció napjait, de ma már hosszú lenne a több órás vonatozás nehezebb mozgású ízületeinek. Az itt töltött napokat mindig nagy várakozás és készülődés előzi meg. Ilyenkor együtt mennek a sírokhoz, rokonokhoz, barátokhoz. A kedvenc ételek és a beszélgetésre szánt napok hamar elfogynak. Távozásukat mindig nagy aggodalom kíséri, baj nélkül visszaérkeznek-e a hosszú úton? Aztán következnek a beszélgetések a modern technika jóvoltából; látni és hallani is tudják egymást. Ezt már biztonsággal teheti az itthon maradt nagymama, nem kis bíztatás után ennyire meg tanulta kezelni a gépet. Sőt, levelet is tudnak váltani, magyarul. Boldogulnak a nyelvvel az unokák is.

Ani barátnőm lánya Dublinban tanít. Ott is ment férjhez, két kisgyerekük van. Ani gyakran repül hozzájuk.
„Kis” Miki, Kati barátnőm fia most költözött Írországból egy angol partokhoz közeli szigetre. Orvosként dolgozik kint hosszú évek óta, sokat és bizonyára jól, anyagiakban nem szenved hiányt. A kislánya is ott kezd iskolába járni. Idősebb két gyermeke itthon tanul és talán itthon fognak dolgozni is.
Három kollégánk lányai is Svédországban laknak évek óta. Ők már valószínűleg csak ritka látogatóba jönnek Magyarországra, míg a szülők várják őket itthon.
Néhány volt évfolyamtársunk, mint a hetyke kis egykori Zöger és az Auschwitzot megjártak hozzátartozói, biztonságot vagy anyagi jólétet remélők, akik Amerikában kerestek új hazát, már örökre ott maradnak idegen földben nyugodva.

Most, hogy Szingapúrra gondolok, villan az eszembe, ez egy újabb földrész. Jó pár éve egykori főnökünk olajmérnők fia ott is dolgozott, mint több helyén a világnak. Akkor még nem volt divat az ilyen nagy elvándorlás. Számomra érdekesnek tűnt ez a munkahely. Kicsit talán irigyeltem is a lehetőséget, hogy képességeit és nyelvismeretét ott próbálhatja ki. Gondoltam, az én gyerekemnek is jól jöhetne egy ilyen munkalehetőség. Nem sejtettem, hogy az unokám egy ottani cégnek fog egykor dolgozni. Azt meg különösen nem, hogy ki is fog oda utazni. Mikor felmerült ez a terv, a repülővel való utazástól féltünk mindannyian. Akik jártak már ott, elragadtatással beszéltek a környék szépségéről. Szerencsére az én unokám egyelőre arra gondol, hogy kedvenc telkük mellett megveheti a földdarabot, ahova ÖKO házat épít majd. Itthon. A szabadban kedvére zenélhet, kertészkedhet. Elfelejti az ottani izzasztó meleget, a számára nehezen megszokható ételeket, a szoba mennyezetén sétáló gekkót. Újra itthon lehet, vagy legalább közelebb hozzánk, valahol Európában esetleg.

Barna a nővérénél aludt aznap éjjel, az utcai lövöldözések miatt nem indult haza az esti órákban, mikor hivatalos személyek keresték otthon. Nyilvánvaló volt, hogy nem vendégségbe akarták meghívni, az egyetemi ifjúság köréből más okból keresték meg akkoriban a hallgatókat. Vagy, mert jelen voltak az október 23.-át megelőző gyűlésen, vagy elszavaltak egy Petőfi verset, vagy lefényképezte valaki a felvonulási tömegből. A felesége telefonált, hogy ne jöjjön haza. Ahogy van, szálljon vonatra, a nyugati országhatárnál majd találkoznak.
Szerencsésen át is jutottak. Azon országok közül, akik befogadtak 1956-ban menekült magyarokat, Svájcba éppen tervező mérnököket is beengedtek. Kaptak munkát, jól és sokat dolgoztak. Elég jó módban éltek és sok barátot szereztek, főleg az ott élő magyarok köréből. Péntekenként össze is jártak a társaságban, így teltek az évtizedek. Mikor Barna hosszasan betegeskedett, itthoni otthonban gondoskodtak róla, számunkra megfizethetetlen összegért. A felesége legtöbb idejét a közelében töltötte, néha „hazament” Zürichbe a napi ügyeket intézni. Talán ezalatt született meg az a számunkra máig elfogadhatatlan ötlete, hogy az ott megvalósítható eutanáziát fogja igénybe venni. Ez csak akkor vált világossá előttünk, mikor egy nap különös levelet hozott a posta. Tett ő célzást egyszer arra, hogy Miklós nevű barátjuk a hatodik infarktusát kapta, még képes lesz, és nem teljesíti az én kívánságomat, mondta. Hogy mi volt ez a kívánság, a levél felbontásakor vált világossá. Mikor a férjét itthon eltemette, elkészítette a saját gyászjelentését. Az összehajtott lap bal oldalára rárakta saját kedvenc fényképét, hogy lássuk őt mindig, milyen elszánt volt, alá kedvenc Rilke versét, az Őszt írta. A lap jobb oldalára halálának pontos dátumát. Ekkor megkerestem a megnevezett barátot, Miklóst, hogyan történhetett ez egy ilyen minden téren talpra esett, reális gondolkozású nővel?
Nem tudtuk róla lebeszélni. Válaszolta. Ő a postázás megbízatását kapta. Rokona nem maradt sem itt, sem az ország határain kívül. Ami szépet és jót tudott megélni, azt elfogadta az élettől. További tervei nem maradtak. Pora egy tölgyfa alá van rejtve, ahogy ma mondani szokták, kívánságának megfelelően.

Jóska szerencsére befejezte egyetemi tanulmányait, mire ez lehetetlenné vált volna. Az édesanyja pénzzé tette megmaradt ékszereit, mert a második világháborús időkben kevesen bővelkedtek már anyagiakban. Így dolgozhatott volna már a szakmájában diplomával a kezében, de ez egyelőre lehetetlennek látszott. A megbélyegző kulák szó megakadályozta a boldogulásban. Ahogy akkoriban elfogadható megoldásnak tűnt az illetékesek számára, az ilyen előéletű diplomásokat tanyára, vagy más eldugott vidékre helyezték. Ha jó munkájuk eredménye kiemelte az átlag mellőzöttek köréből, akkor talán nagyobb helyre, vagy esetleg városba is kerülhettek az évek folyamán. Más városba, nem oda, ahova a gyökerei kötötték. Ott már nem is várt rá semmi, elvették a család házát, idegenek laktak benne. És nem is vágyott vissza oda, ahol megverték, méltatlan helyeken dolgoztatták kulák volta miatt. Élete végéig számára idegenben lakott. Talán azért művelgeti még most is a kertjében levő pici gazdaságát, mert egykori otthonukra emlékezteti ez a munka. Ketten vannak egymás számára a feleségével, gyerekeik havonta jönnek látogatóba, unokáiról alig emlékezik meg. Rokonok, igazi barátok nincsenek körülöttük. Országhatáron belüli száműzetésben élnek szinte. Nemrég mutattak be neki egy fiatal lányt azzal az ajánlással, hogy beszélgessenek egykori lakóhelyéről, a lány is onnan jött most, aki azt kérdezte, ismerte-e K.T.-ékat? Ők vették meg azoknak a házát és átépítették.
Igen, mondta Jóska, a szomszédunkban laktak, még a kerítésre is csináltunk egy kis kaput, hogy szabad átjárása legyen a gyerekeiknek hozzánk.
Csodálkozott a lányka, ők még sohasem hallották a Jóskáék nevét sem. Boldog gyerekkora volt. A második világháború vége felé a levente korú fiatalokat árokásásra vitték a Tisza vonalához, Jóskát is. Többé nem került haza a régi, szeretett otthonba a háború utáni időkig. Tiszti kocsiként szolgált Ausztriában. Később sok mellőzésben, fizikai bántásban volt része itthon. Élete végén az volt a kívánsága, hogy hamvait a régi tanyájuk földjén szórják szét családjának többi tagjáéval együtt. Ez sem teljesült. Esős időben kerültek a hamvakkal a tanyák közelébe a gyerekei, nem jutottak a Gorzsásig. Egy út melletti tanya gazdája megengedte, hogy ott szórják szét a hamvakat.
Igen. Ilyen nagy a szakadék ma a múlt és a jelen között. Nincsenek már egymás közelében élő, megbecsült családok, szétszóródtak az országban főleg az „ötvenes évek” elején. Idegenek maradtak ma is legtöbben ebben a belső száműzetésben.

2013. Ó. M. 2017.jún.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.