Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Katona Viktória: A világítótorony
Az öregember partra vontatta a csónakot. Kérges tenyerével letörölte homlokáról az izzadtságot, majd felnézett az égre. Odafent már kigyúltak az első csillagok, halványan pislákoló fényük a szélben himbálózó gyertyalángra emlékeztették az öreget.
Lassan ideje meggyújtanom a lámpást, gondolta, miközben tekintetét a csillagokról a tenger habjai felé fordította. Talán ma végre jön valaki... vágyakozó pillantást vetett a végtelennek tetsző vízre, de a tenger néma és mozdulatlan maradt, nem kavarták fel a hajók keltette hullámok, nem sodort felé emberi kiáltásokat a szél. Az öregember sóhajtott. Elvégre miért pont a mai este lenne más, mint az eddigiek? Időtlen idők óta nem járt arra senki, egyetlen társa a magányban a parton álló világítótorony volt, amelynek lámpását minden este szorgalmasan meggyújtotta, elvégre ez volt a munkája és nem tudhatta kinek szolgál segítségül a jelzőfény. De a várva várt hajók és csónakok csak nem jöttek, a világítótorony fénye nem volt kinek utat mutasson.
Azonban ez nem volt mindig így. Régebben néha jöttek emberek, csónakokkal, kisebb hajókkal, akik tőle kértek útbaigazítást, esetleg ki is kötöttek a szigeten megpihenni. Néha neki kellett megmentenie őket. A tenger félelmetes úr,ha Poszeidón haragra gerjed, jaj annak,aki aznap a nyílt vízre merészkedik. A háborgó víztömeggel szemben az ember védtelen, parányi kis lénnyé válik, akinek élete ki lett szolgáltatva a tengeristen szeszélyeinek. Nem egyszer fordult elő vele, hogy hajszálon múlt az, hogy valakit, vagy épp őt magát ne nyelje el az örvénylő tenger, de olyan is előfordult, hogy a hajótörött szerencsétleneket már nem tudta megmenteni. A mai napig kísértik őt azoknak a rémálomnak tűnő eseteknek az emlékei, mikor a saját szemével látta, miként süllyedtek el az egykor jobb sorsa érdemes embertársai, akik valamikor gyárosok, tanárok, csinos kisasszonyok és szép fiatalemberek voltak. De a halál árnyékában mégis egyenlő lett mind, a tenger nem válogatott, hogy kit fogad magába. Ugyanabba a hullámsírba temette mindet, nemtől, rangtól, kortól és vagyoni helyzettől függetlenül.
A túlélők ott voltak vele, megígérték, hogy jönni fognak, meglátogatják, meghálálják, amit értük tett. De aztán mind elmaradtak, míg végül egy se jött. Nem maradt neki más, csak a tenger, a csillagok és világítótorony, melyet gondosan karban tartott arra az esetre, ha valakinek még szüksége lenne a szolgálataira.
Nem volt neki egyebe ezen a világon. Sok-sok évvel korábban, ami számára olyan volt, mintha egy előző életéhez tartozna, még voltak szülei, testvérei, de idővel mind meghaltak. Saját családja nem lévén költözött a kis szigetre, nyugalomra, békére vágyott, a világ zajától távol. Akkor még ő is fiatalabb volt, gond nélkül el tudta látni magát. De öregen és mindenféle nyavalyával küszködve egyre jobban vágyott az emberi társaságra, úgy tűnt azonban,hogy ő nem hiányzott az embereknek. A magány egyre jobban elkeserítette, csillagfényes éjszakákon, mint amilyen a mai is, gyakran erőt vett rajta a sírás. Forró könnycseppjei patakokban csorogtak le ráncos arcán,de nem volt, aki letörölje őket,vagy vigasztaló szavakat suttogjon a fülébe. A csillagok ridegen, szenvtelenül néztek le rá, és néha nem tudta eldönteni, amazok vannak-e távolabb tőle, vagy az emberek, akiknek társaságára oly régóta vágyott.
Egyedül a torony adott értelmet az életének. Az, hogy minden este meggyújthatta a lámpást olyan volt, mintha tényleg szükség lenne rá. Elvégre a világítótorony célja nem más, mint hogy fényt hozzon az eltévedt hajósok életébe és kell valaki, aki lehetővé teszi, hogy a fény ne aludjon ki. Egymásra voltak utalva a toronnyal, az egyik nem létezhetett a másik nélkül.
Most, hogy a sötét vízfelszínre eső fénysugár útját pásztázta, eltűnődött azon, hogy mi lenne, ha soha többé nem láthatná ezt a fényt. Annyira hozzászokott már a látványához, hogy bele se gondolt abba, mi lenne, ha a torony nem világítana többé, ha nem jelezné azt, hogy a hatalmas és néha kietlen tenger kellős közepén ott van egy aprócska sziget, egy kicsi élet a végtelen térben, rajta egy kicsi öregember… Vajon érdekelne ez bárkit is? Nem járt már arra senki hosszú-hosszú évek óta, mégis kinek világít hát a torony? A hullámokon táncoló fényfoltok összeolvadtak a szeme előtt, mintha megannyi tündér lejtené táncát hívogatóan, hogy gyere te is, állj be közénk, miért ülnél egyedül a sötétben?
Az öregember megbabonázva meredt a fények e különös játékára és agya legmélyén valahol felsejlett a gondolat, mely mintha már régóta ott rejtőzött volna,csak nem mert felszínre törni,hogy mi van akkor,ha a torony fénye nem mások útját jelzi,hanem az övét? Hogy ezen az éjszakán csak neki világít, csak neki mutatja az utat és neki követnie kell a fényt,hiszen úgy hívja,szinte kérleli,hogy menjen. A tündérek tánca egyre gyorsabbá vált és ő úgy érezte képtelen ellenállni vonzásuknak. Lassan felemelte mindkét kezét, ráncos, a naptól és a tengeri levegőtől cserzett bőrén pókhálóként futottak végig az erek. Hirtelen aggastyánnak érezte magát, mintha éveinek súlya egyszerre szakadt volna rá és úgy érezte nincs ereje megtenni, amit a tündérek kérnek tőle. A fény azonban nem aludt ki, a tündérek egyre hívták és lejtették csábító táncukat a vízen és végül, óráknak tűnő percek után az öreg felállt, majd botladozva elindult a kis csónak felé.
Mikor már a vízen ringott a csónak és ő ott ült benne, akkor érzett először félelmet. Tudta jól, hogy mit kell tennie, mégis azt érezte, hogy nincs elég ereje hozzá, elvégre ő csak egy öregember, tőle nem lehet már elvárni, hogy nagy dolgokat tegyen. Az a fiatalok dolga, hogy hátrahagyják mindenüket és elinduljanak egy új világ felé, az ismeretlenbe. Azoké a fiataloké - mondta egy kis hang a fejében - akik az utolsó rémület emlékével az arcukon hullottak Poszeidón ölelő karjai közé... A fájdalmas emlékek egyszerre erőt adtak az öregnek. Hiszen az ember nem marad örökké fiatal és a fiataloknak sem biztos, hogy megadatik a hosszú élet és az, hogy nagy dolgokat vigyenek véghez. Meg kell tennie értük, akik már nem tehetik meg, és maga miatt, aki még igen. Maradék erejét összeszedve evezni kezdett és lassan egyre távolodott a parttól, amit ismert, és ami évtizedeken át a világot jelentette a számára. Valahol a távolban felsejlett egy másik, egy sokkal hosszabb partszakasz képe, amely úgy vonzotta őt, akár mágnes a vasat. Az is lehet, hogy a szeme káprázott csupán, és amit látni vélt az délibáb volt csak, semmi egyéb, mégis a hosszú sivatagi vándorlás után vízre szomjazó ember mohóságával evezett egyre gyorsabban a látni vélt új világ felé. Hiszen ha az emberek nem jönnek hozzá, neki kell elmennie hozzájuk… Végre nem fog számkivetettként élni, végre egy lesz közülük, lesz kihez szólnia, lesz kivel nevetnie és szomorkodnia. Miért tart tőle mégis, miért vegyül a félelem üröme a rég áhított vágya örömébe? Mi van akkor, ha nem véletlenül nem jönnek az emberek hozzá? Mi van akkor, ha már nem is kell nekik? Elvégre ki kíváncsi egy hóbortos vénemberre, aki élete nagy részét a civilizációtól távol töltötte? Ki örülne annak, hogy viszontlátja őt, ha soha nem is ismerték?
A családja, ó igen, ők örülnének neki. Jaj, de szívesen látná őket újra! A szüleit, a testvéreit, mindet egytől egyig megölelné és megcsókolná, elmondaná mennyire szereti őket! Csakhogy már késő, ők már mind elmentek, egyedül ő volt még életben, nincs hát kihez visszatérnie. Mégis, érzi, hogy mennie kell, nem maradhat itt. Valaki talán megszánja, lesz egy-két jó szava hozzá, megosztja vele betevőjét.
Csak a torony, azt ne sajnálná itt hagyni! A fénye még mindig széles sávot vágott magának a tengervíz felszínén, és büszkén állt a kis sziget partján, fennen hirdetve, hogy ő bizony itt lesz az idők végezetéig. Évekig szolgálta őt hűen az öreg, de eljött az idő, hogy búcsút vegyenek egymástól, ezt mindketten tudták. Ezen az estén a világítótorony nem az eltévedt hajósok sorsát igyekezett jobb irányba terelni, hanem öreg barátjáét. Amaz értette az üzenetet és útra kelt, hogy megtegye élete utolsó nagy utazását, amely egyben a hű társától való búcsút jelentette. Soha nem fogják viszontlátni egymást. Az öregember elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában és evezett tovább, ameddig csak bírt. Egy idő után nem látta már a fényeket...
Miután az öregember útra kelt, a torony magára maradt és nem világított többé. Néhány nappal később halászok egy üres kis csónakot találtak, amely magányosan, utasától megfosztva ringott a vízen. Az öregembert, aki benne utazott, azóta se látta senki.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.