Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Varga Erzsebet: Furulya
Nyugdíjasként dolgozott már tovább, mikor mellé kerültem. Ifjú titánként gyanakodva figyeltem a rendkívül udvarias, idősödő urat, aki rám adta a kabátot, ha akartam, ha nem. Akkor is előre engedett, ha eszem ágában sem volt kimenni a szobából, illetve kezet csókolt, pont akkor, amikor tintafoltos kezemet éppen rejtegettem. Addig beszédes, barátságos lánynak gondoltam magam, de ez a nagyfokú előzékenység megbénított. Nem voltam én ehhez szokva! Tisztességes, modern lányként észre sem vettem, hogy nagyjából magam elé engedem a férfinépet, illetve talán 5 éves koromban adta rám utoljára a kabátot anyám. Ezért aztán szinte csak szertartásos szavakat váltottunk az első héten, s így igazán nehezen telt a munkanap egy irodában, pedig tennivaló volt bőven. Azon a napon is annyira kapkodtam volna a határidős iratokkal, hogy az ebédet is kihagytam. Ő meg persze - mint minden délben - a híreket hallgatta fekete, Sokol márkájú rádióján.

Újabb téves eszmeként magamról - önismeret hiányában és távol a menopauza rémétől - azt feltételeztem, hogy végtelen türelmes alkalmazott vagyok, aki szó nélkül ül a kereszthuzatban, ha a kollégája friss levegőt szeretne szívni, illetve elviseli, ha a neonvilágítás tönkre teszi a szemét, vagy ellenkezőleg, félvakon tapogat, ha másik le kívánja oltani a világítást. A tolerancia hőseként is kezdtem úgy érezni, hogy minden munkám és bajom okozója, sőt fokozója, az a személy, aki a hírek után a rendkívül izgalmas vízállásjelentést is meghallgatja. Minden "hajóvonták találkozása tilos"-nál enyhén megrezdült a fejem, így a munkámra már egyáltalán nem tudtam figyelni, szó nélkül, fogcsikorgatva tovább hallgattam a vízállási tudnivalókat. Legnagyobb bánatomra a kínok ritkán érnek maguktól véget, mert a főnök úr egyszerűen megfeledkezett a rádiójáról. Én ahelyett, hogy megkértem volna egyszerűen arra, hogy kapcsolja ki a készüléket, rángatózó arccal hallgattam tovább az általam "pásztorsirató verbunkosnak" minősített, fúvós hangrendszerű zörej sipítását ugyanazon a hangfrekvencián. Végül úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek. Nem ám szemtől szemben, hanem neki kezdek a hivatalos telefonhívásoknak, akkor kénytelen lesz kikapcsolni a könnyű zene hallgatására nem alkalmazott zajládáját. Ebbéli döntésre jutásomat követően határozottan megszólaltam:
- Telefonálnom kellene, lehalkíthatnám a furulyáját?
- Rendben, csak meg ne fújja! - riposztozott azonnal.
Ekkor végre kirobbant belőlem az az elementáris erejű, szinte vulgárisan fülhasogató, kétrét görnyedős, zokogós röhögés, melyhez öreguras módon ő is becsatlakozott, s mint a tisztító tűz, úgy söpörte át az irodát és mindent helyre tett. Évekig dolgoztunk ezt követően még együtt, nagy egyetértésben. Volt, hogy szóvátette:
- Erzsike! Többen jelezték, hogy tetszett mosolyogni.
- És? - kérdeztem csodálkozva.
- A földszinten jelezték.
De a mi kis irodánk a harmadik emeleten volt.
6542
ritatothne - 2020. június 23. 17:23:29

Kedves kis történet volt jól előadva.

Szeretettel: RitaRose

6981
vargaerzsebet0222 - 2020. június 23. 16:39:47

Nagyon köszönöm figyelmedet. Sajnálom, hogy már nincs közöttünk a kedvenc volt főnököm. De talán így egy pici emléket állítottam neki....Smile

6997
drszix - 2020. június 23. 09:54:29

Szellemes,életszagú írás. Gratulálok !

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.