Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Kádas Barbara: A vér többé nem kötelez
Amikor kicsi voltam minden meseszerűen szép volt és jó. Sokat játszottam a testvéremmel, mint a normális gyerekek. Tudni illik rólam, hogy nagyon apás voltam, még ha nem is mindig volt itthon a munka miatt. Két éves lehettem, mikor elindult Magyarországra dolgozni. Mikor elutazott, állandóan dadogtam megállás nélkül, míg haza nem érkezett hozzánk. Talán csak gyerekfejjel így, egyszerűen dolgoztam fel a hiányát. Mi mégis jól megvoltunk itthon.
Mivel a határtól nem messze lakunk -egy kisebb faluban- ezért számtalan lehetőség van, hogy kielégítsük játékos igényeinket. Nem nagyon szerettem játszani az utcabeli gyerekekkel, ezért kb harmadik születésnapomra kaptam nagypapámtól egy biciklit. Jobban szerettem vele a szobában száguldozni és általában jó gyerek voltam, de az élet néha közbeszól és elég "játékos" tud lenni velünk. Apám az ágyon feküdt és nagyban telefonozott, mikor én csak úgy elvettem előle és bedobtam a bringám kosarába. Igényeltem a figyelmet, mint minden kisgyerek általában. Szörnyen rám mordult, mikor én nem vettem észre a küszöböt és úgy megrántott a kétkerekű, hogy a bal kezemet baleset érte. Egész éjszaka szörnyű fájdalmaim voltak. Rajta kívül minden egyes családtagomat érdekelt. Azóta pedig sorra jönnek a balszerencsésebbnél balszerencsésebb dolgok.
Negyedik osztályos voltam, azaz 10 éves. Egy évvel idősebb voltam az osztálytársaimnál, mert szeptemberi születésű ként, nem könnyű az iskolai felvétel. Kitűnő tanuló voltam végig. Még abban az évben is sikeresen levizsgáztam, de egy valami mégis megzavart. Édesanyámat kórházba vitték méhen kívűli terhességgel, amit szerencsére ő túlélt, de a kisbaba nem maradt meg. Kis híján ő sem. De még ha ez sem volt elég, akkor megkezdődött az első válási per. Nem fogadtam jól a dolgot. Húgom ezt még fel sem fogta. Ekkor még csak 6 éves volt. Igazából megviselt, de annyira még én sem tudtam elképzelni hogyan lesz tovább. Ne sokáig kellett ezen gondolkodnom, mert kb két hétig voltak elválva. Azt hinné az ember, hogy akit Isten egynek szánt, az úgy is együtt marad. Égi jelnek fogtuk fel ezt az egészet teljesen 2019 tavaszáig.
Hát úgy őszintén a tavalyi évem sem volt az igazi. Kezdjük egészen szeptembertől. Az osztályom és még a tanárok többsége is ki sem állhatott azért mert azt a fiút szeretem, akit szerintük nem kellene. Még a tanítóim is szörnyű pletykákat terjesztettek el rólam. Szüreti bál után kellett vissza menni pakolászni a padokat, mivel mi mindig a földszinti egyik osztályteremben tartottuk meg a mulatságot. Az osztályunk kívülre összetartónak tűnhetett, de fölöttébb sem volt az. Csupán öten mentünk vissza másnap, hogy segítsünk a takarítónőknek. A többiek biztosan kényelmesen aludtak otthon, míg nekem másnap a gipszelőben kellett várnom az eredményeket. Az egyik asztalt akartam a folyosóról bevinni, de nem sikerült, mert nagy csattanással és roppanással ért le a lábujjamra. Iszonyatos volt a fájdalom, de az még inkább, hogy a többiekben akkor egy szikra sajnálat nem látszódott. Talán később is csak a színészet szólt belőlük. Kerek egy hónapig feküdtem otthon. Aztán eljött lassan 2019 januárja és eltelt a szünidő. Ekkor tudtam csak bevonulni gerincterápiára. Két hétig ment ez. Rengeteget hiányoztam, de igyekeztem pótolni szorgalmasan, ahogy addig mindig. Alig mentem vissza egy napra és megint baleseteztem, majd pár hét múlva megint, míg le nem ballagtam. Az osztály kiközösített, de valahogy mindig is tudtam, hogy nem illek oda hozzájuk.
Csöppet sem vártam azt a bizonyos ballagási napot. Először is, akármennyire is rosszak voltak hozzám gyakorta, de valahogy mégis tudtam, hogy hiányozni fognak még ha nem is mindenki. Mondjuk úgy, hogy normálisan lement a ballagás, viszont ezután jött még csak aztán a fekete leves. Apám még ballagási hét szerdáján beadta a válókeresetet. Az a hét valahogy más volt, mint az hittem. Rosszabb, mint amire számítottam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer képes lesz valakit is bántani az az ember, akiben néha még a szó sem jött fel. Az, akit oly' nagyra becsültem addig mindig. Még az előző években történt válás után is. Mindent elnéztem volna, de ezt nem.
Nem vagyok haragtartó ember. Sosem voltam. Őt is eleinte mindig meg-meg sajnáltam. Szívszorító volt még az írásai is, még annak tudatában is, hogy tudtam: csupán manipulálni próbál. Nehéz volt eleinte végképp, de aztán beláttam, hogy sokkal könnyebb így mindenkinek. Ha neki más kell, aki értékesebb, akkor nem szabad útját állni. Ahogyan a szél viszi a felhőket, azoknak sem parancsol senki és semmi sem. Semmi és senki nem áll az útjukba. Még mi sem, a családja sem.
Rájöttem, hogy ezen a világon mi a fontos a legtöbb embernek és erről nem tanítanak az iskolában, pedig ez a létfontosságú. Hogy tudjuk kiben bízhatunk. Hogy senkinek semmi nem számít, csupán a pénz és a hatalom mások felett. Még a saját családtagunk is lehet az, aki lenézi a szerettét és nem érdekli mi lesz azután. Ember! Gondolkozz és úgy tégy a másik ellen. Lehet később megbánod, mert az aki után futottál lehet,hogy egyszer eldob. A családod soha nem tette volna. De akkor már késő. Fuss tovább, csak azután, aki soha nem fog megszánni.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.