Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Budaházy Gabriella Kinga: Amélie napja
-Ez az, gentlemankém, tottyanj le az egyetlen üres helyre, mikor látod, hogy itt van nálam ez a negyven kilós táska, igazi úriember vagy, bravó, hülyegyerek... - répa voltam kimondani, csupán a gondolataimban hangoztak el ezek a szavak. Valóban marha nehezek voltak a könyveim és még meg is voltam fázva… de tudtam, hogy nem látott a srác, rám se pillantott. Sóhajtva meghajlítottam térdeim, hogy lerakjam a táskát és üres kapaszkodóhelyet próbáltam keresni a telitömött buszon. Nagy nehezen megkapaszkodtam és tovazötykölődtünk.
-Lépj csak a lábamra, taposd meg, nyanya - nyilvánvalóan ezt se mondtam ki, nem akartam balhét, nem hiányzott nekem, elég volt a saját lelki békétlenségem. Olybá tűnt, a busz kizárólag miattam fékez indokolatlanul nagyokat, illetve a kényelmetlenségem érdekében indul el olyan sunggal, mintha kergetnék a veszett gorillák kiszabadulva az erdőből. Pedig tudtam, hogy nem így van és, hogy felnagyítom, pontosan tudtam. Tojik rám a világ, ahogy ez szépen kölcsönös, tisztában voltam vele, de belső feszültségemnek jól estek a paranoid tévképzetek.
Valaki nem mosott fogat aznap reggel. Előtte sem. Sőt, egy, vagy két, vagy három HÓNAPJA sem. Olyan szag ütötte meg az orrom valahonnan a közvetlen közelemből, hogy az valami kanális volt. Mintha hullákat tartana a fogai között. Így él ez az agyhalott igénytelen szörnyeteg.
Elegem lett. Úgy kezdődött el ez a nap, a hét utolsó hétköznapja, mintha az egész köpedelem világ összeesküdött volna ellenem. Felnyaláboltam a táskám és a következő megállónál elhagytam azt a borzadály buszt. A franc fog kínlódni, megyek haza, az előadás meg fulladjon meg ott, ahol kitalálták. Kajálok, sorozatot nézek ma, a buzgómócsing csoporttársaim meg hadd kagylózzanak a teremben.
Átmentem a szemközti megállóba és megvártam a visszafele közlekedő buszt. Azon alig voltak. Végre volt levegőm gondolkodni.
Semmit nem aludtam akkor azon az éjjelen. Jó kislány voltam, még le is feküdtem tizenegykor, de csak a plafont bámultam. Valahányszor megkíséreltem álomba merülni egy régi praktikával ("csukd be a szemed és előbb-utóbb elalszol"), egy fura, hirtelen, zúgáshoz hasonlatos hang a fejemben egyszer sem hagyott két percnél tovább aludni. Olyasmi, mint mikor egy sportmotor bődületes gyorsasággal elhajt közvetlenül az ember mellett. Máskor is tapasztaltam már ilyet, főleg hajnali órákban, mikor lázas voltam... de olyat még soha, hogy ez egész éjszaka zajlott volna.
Féltem. Féltettem az életem. Piti kis dologtól, de attól eléggé.
Úgy döntöttem, hazamegyek, eszem valamit, mert úgy könnyebb aludni, ezt követően pedig elalszom valami direkt rémunalmas filmen. Nem is a saját nyelvemen fogom nézni, hanem, teszem azt, lengyelül. Vagy spanyolul, az olyan álomba ringató nyelv... szóval, bepótolom, ami éjjel kimaradt.
Gyors léptekkel hazaértem, megvártam a penészes lépcsőházban a liftet, kénytelen voltam, a hetediken laktunk. Pont szerencsém volt, mert anyuék elutaztak Prágába és valószínűleg a jövő héten sem térnek haza. Ha itt lennének, egészen biztosan nem tudnék nappal aludni.
Amint bementem a szobámba, a szó szoros értelmében az ágyra hajítottam magam és élveztem a magamtól ajándékba kapott szabadságot. Igen. Körülbelül tíz egész kerek percen át. Utána felültem. Na és most?
Nézzek filmet? Nincs kedvem. Sorozat? Úgyszintén. Aludjak? Ahhoz még pezseg a vérem. Tanuljak? Nincs mit. Hívjak fel valakit? Mindenki órán van, vagy dolgozik.
Én nem dolgozom, még úgy sem, hogy elkezdtem az egyetemet és egyesek szerint gyalázat egyetemistaként a szüleim pénzén élni. Anyuval beszéltünk erről. Ő azt szeretné, hogy száz százalékig az iskolára koncentráljak, ameddig így teszek, ne érezzem rosszul magam amiatt, hogy ők tartanak el. Apu egyetértett, nekem meg nincs kedvem robotolni, így a munka kérdése el is dőlt.
Nem tudtam mit csinálni ezen a délutánon. Hazajöttem a semmiért, nem volt kedvem semmihez, nyomott a fejem, minden olyan homályos volt… jól láttam, de fura volt a légkör. Talán a magány tette.
Megpróbáltam felhívni anyuékat. A hangposta jelentkezett. Kissé aggódtam... de hiszen, ha bajuk lenne, arról már úgyis tudomást szereztem volna, nem? Visszadőltem az ágyra, a szempillám elnehezedett. Megpróbáltam száműzni a fejemből minden gondolatot, hátha végre sikerül aludnom valamicskét.
Mikor felébredtem, tudtam, nem pár percet aludtam. De valami felvert. Egy kiabáló női... vagy férfi... nem tudom, valami hang. Beazonosíthatatlan. Olyan volt, mintha nem is beszélne hangosan, csak amolyan normál hangerőn, de a fejem felerősítené és megtízszerezné azt. Mintha azt mondta volna: lagymatag. Valami ilyesmi, lehet, hogy nem pont ez volt az a szó.
Viszont kint már besötétedett. Nem volt hold... illetőleg volt, nyilván, de az ég sötét felhőtakaró mögé bújt el, így csak az utcai lámpák világították meg a környezetet.
Felültem az ágyban. Meg akartam keresni a telefonom, hogy megnézzem rajta, hány óra van... és akkor hirtelen lefagytam. A telefonom sehol nem volt, de ezen csekély probléma eltörpült a másik... lehet azt problémának nevezni?
Lehet csupán problémaként említeni, hogy egy ismeretlen, pengeéles kés feküdt az ágyban mellettem?
Kezembe vettem, ezüstösen megcsillant a kintről beáradó neonfényben. Tiszta volt, makulátlanul tiszta. De hogy került hozzám? Még soha az életben nem láttam ezt a kést, mert hogy nem a mi készletünkből való volt, az teljesen nyilvánvalónak bizonyult.
A fejem még mindig mázsás súlyként nehezedett a nyakamra. Végül is... az is lehet, hogy tudatosan álmodom. Akkor most szépen beleteszem a kést a fiókba és alszom tovább. Holnap szombat, semmi dolgom nem lesz, valószínűleg másnak sem a baráti körömből. Kipihenten a legjobb szétcsapni magunkat, nemde?
Eltettem a kést az éjjeliszekrényem legfelső fiókjába és visszafeküdtem az ágyra. Szinte azonnal éreztem, ahogy elnyom az álom.

A digitális óra másnap reggel kereken kilenc órát mutatott, mikor fölébredtem. Nem húztam be este a sötétítő függönyt, így vallatási fénynek is elment volna, amit az ablak művelt. Vakító fehérség áradt be rajta. Ilyen hamar leesett volna a hó? Ki van zárva. Megnyomtam a szemeim és hosszú másodpercekig tartottam, míg a színes minták meg nem jelentek a látóteremben. Magamhoz tértem és kikászálódtam az ágyból, hogy kitekintsek az ablakon.
Köd volt. Méghozzá brutális. A házunk melletti akácfát sem lehetett látni, csak sejteni. Minden vakítóan fehér volt, mintha az utca menyasszonyi ruhát öltött volna. Szeptember közepén jártunk. Van ilyen, van... de mégis fura. Előző nap néztem meg az előrejelzést és napsütéses, nyárias hétvégét írtak minden cikkben. Több, mint érdekes.
Rá kellett jönnöm, hogy aznap nekem a világon semmihez nincs... nemhogy kedvem, erőm sem. Lehet, hogy benyeltem valamit és beteg leszek... kiváló. Erőtlenül dőltem vissza az ágyba.
Eszembe jutott az éjjeli álmom a késsel. Elvileg az éjjeliszekrény felső fiókjába helyeztem. Ránéztem a fiókra... de nem nyitottam ki. Álom volt, nem őrültem meg. Kicsit valóságos, de hát ez van... csak feküdni akartam.
Nem tudom, mennyi időre aludtam vissza pontosan, de mire újból felébredtem, sötétedett. Átaludtam a napot, az egészet. Úgy éreztem, még mindig menne... de már nem akartam tovább, bepótoltam, ami kimaradt a múlt éjjel. Azonban fikarcnyi hasznos nem jutott eszembe, amit csinálhattam volna és kedvem is lett volna hozzá.
Bekapcsoltam a tévét, de semmit nem találtam, ami lekötötte volna a figyelmem. Tini vígjáték nem érdekel. Teleshop nem érdekel. Természetfilmhez nincs hangulat. Aztán átváltottam egy főzőcsatornára. Belegondoltam, hogy én tegnapelőtt óta egy árva falatot nem ettem. Ezért hát a gyengeség! Méltatlankodtam magamban saját életképtelenségemen, majd kikászálódtam az ágyból, tudván azt a megnyugtató tényt, hogy ha a szüleim elutaznak, mindig egy rakás kaját hagynak itt nekem. Úgy megkívántam a spagettit. Szinte biztos voltam abban, hogy van is hozzá minden a konyhában. Az evés gondolatától erőre kapva kászálódtam ki az ágyból, nyújtózkodtam, majd megindultam. A szobámtól csak pár lépés a konyha, pontosabban kettő, egyszer régebben megszámoltam. Most is annyi volt. Kinyitottam az ajtót...
- Mi van itt?! - szakadt ki belőlem. Amit láttam, több volt, mint hátborzongató. Egyszerűen megfagyott bennem a vér és kőszoborként álltam a küszöbön néhány másodpercig.
Mállott a fal. Nem csak egy picit, hanem, mintha egy lakatlan ház konyhájába nyitottam volna. Az edények mocskosak voltak, szanaszéjjel hevertek, sokuk össze is volt törve. Gyomorforgató halálszag terjengett, de nem volt nehéz megtalálni a forrását. Egy jobb napokat látott, termetes patkány hevert kimeredve a főzőlapon, ahogy látszott, pár órán belül robbanásra készen.
-Mi ez? - sírtam el magam. A mi konyhánk mindig ragyogott.
Nem a mi lakásunk konyhája tátongott a miénk ajtaja mögött.
Becsuktam az ajtót, nem bírtam tovább a látványt és a szagot. Nem értettem… nem értettem semmit. Betörésre utaló nyom egyértelműen nem volt a házban, minden úgy maradt, ahogy hagytam. A konyha sem úgy nézett ki, mintha ki akarták volna fosztani, hanem úgy, mintha félig
szétverték és otthagyták volna évekre. Mi ez?
Visszabotorkáltam a szobámba és az ágyra ültem. Csak ültem ott és gondolkodtam. Kintről a zuhogó eső hangjai őrjöngtek be. Rám esteledett. A digitális órára pillantottam, hogy megnézzem, mennyi az idő... de nem volt áram. Elment az áram. A közvilágítás is!
Már igen-igen környékezett a pánikroham. Azt csodáltam, hogy a konyhától nem tört rám. Reggel még úgy-ahogy rendben volt a helyiség. Nyilvánvalóan nem úgy, mint mikor itthon vannak anyuék, de nem volt lerohadva... észszerű magyarázatokat próbáltam keresni. Lehet, hogy beázott a fal valami szennyvízzel. Rendben. Lehet, hogy leszakadt a fali polc és összetörtek a tányérok. Rendben. De akkor az a patkány? Az nem ma halt meg, látszott rajta. Az a jellegzetes pinceszag?
Előkaptam a telefonom, hogy SOS hívást küldjek anyunak, vagy apunak, akit hamarabb érek. Hátha nem merült le. Valamennyire megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy még a fele százalék rajta van.
Hangposta. Csak hangposta és hangposta. Senki nem vette fel. Próbáltam barátnőimet, barátaimat, a végén már mindenkit, akit csak találtam a hívásnaplóban. Üzenetekben könyörögtem segítségért. Jöjjön valaki...
Kinyomtam a telefont mert megfájult a fejem a fényétől. Sírtam öt percet, majd felnéztem...
Hirtelen azt hittem, a közvilágítás jött vissza. Kékes fényt véltem felfedezni. De ez a fény nem az utcáról jött, nem a telefonból, nem is a tévéből.
A tükörből jött.
Lassan felálltam és odaléptem a gardrób teljes alakos tükréhez. Saját magam láttam benne, amint állok és süt rám a kékség. Szemeim alatt szinte fekete karikák voltak, az arcom beesett lópofaként sugárzott. Belemeredtem a tekintetembe.
Ami visszanézett rám, az a gonoszság volt, a szívtelen, könyörtelen lélek arca. Megrettentem, a lábam a földbe gyökerezett.
- Idáig tudtál tükörbe nézni, most nem megy? - a hang félig a fejemben, félig a szoba minden szegletében hallatszott. Saját magam bámultam, a szemem pedig hirtelen vad mozgásba kezdett. Mint mikor az ember álmodik. Jobbra, balra, fel, le, körbe-karikába… mindenfele mozgott.
A szívem ki akart ugrani a helyéből. A valóság egy torz álarcot öltött magára. Teszteltem, tudok-e sikítani. Tudtam. Ezzel pedig oldódtak a görcsök, amik a lábam húzták a padlóhoz.
Az ágyba ugrottam és zokogtam... csak zokogtam, zokogtam. Egészen addig, míg el nem nyomott a megváltó álom.

Mikor legközelebb felébredtem, sötét volt kint, de akkor sem tudtam, mennyit aludtam. Perceket? Órákat? Napokat? Fogalmam sem volt. Egyvalami világított. Méghozzá a digitális óra.
Reggel kilenc.
Micsoda? Szurok sötét van kint, nem világítanak a lámpák, csak úgy, mint tegnap este... Nem kelt volna fel a nap? Napfogyatkozás lenne? Elmélkedve fordítottam tekintetem a hátam mögül középre. Ekkor már nem csak az óra világított, hanem a tükör is. Ismét.
Mintha hipnózis alatt lettem volna, lassan, nagyon lassan felkeltem és odaléptem hozzá.
Olyan volt, mintha én, Amélie vártam volna saját magam, Amélie-t ott bent a tükörben. Képmásom merően bámult a tekintetembe és démoni mosolyra húzta a száját. Gyönyörű volt. Félelmetesen gyönyörű.
- Tetszett a kis ajándékom, Amélie? Tetszett a késem? Az volt a lelkem. - közölte. Még mindg mosolygott. Válaszolni próbáltam, kérdezni, egyáltalán csak hangot kiadni, de nem ment. Egy árva nyikkanás sem jött ki a torkomon.
A tükörképem ekkor énekelni kezdett, valami varázslatos, túlvilági hangon. Egy rántást éreztem a hátam mögül és minden elsötétült előttem.
Bizonytalan idő elteltével, mintha egy igazán pihentető wellness-álomból ébredtem volna. Szépen, lassan. Nyugodt voltam. A rémálmok borzasztóak voltak ugyan, de csak álmok voltak. Vége van. Elmosolyodtam.
A nehéz sötétítő függönyök be voltak húzva, nem tudtam pontosan, milyen napszak van. Semmi világos nem jött be sem alatta, sem pedig mellette, így feltételeztem, éjjel vagy hajnal felé járhat az idő. Megmoccantam. Olyan volt, mintha feleannyi lett volna a súlyom. Ez némiképp felemelő lelki löketként hatott rám. Ki akartam menni a fürdőszobába, hogy beleüljek egy kád vízbe, vízbe, ami engem már volt két napja, hogy nem ért. Félrehúztam magamról a takarót.

A pengeéles kés megcsillant, azon a részén, amit nem fedett vér. Mellettem egy kifejletlen, pici halott volt. Egy magzat. Két aprócska pontszeme a semmibe meredt. Pont úgy nézett ki, mintha kivágták volna édesanyjából. Temérdek mennyiségű vér borította az ágyamat, friss szaga az orromba tolult.
Ezen a ponton éreztem, ahogy meghal a lelkem. Idegösszeomlásom lett. Nem fért ki a torkomon olyan ordítás, ami kifejezte volna borzalmam. Nem volt sem akkora tüdőm, sem akkora torkom. Csak ordítottam, mint a veszett sakál...
...Aztán ismét felébredtem. A saját szobámban, az ágyamon. A kés és a megölt magzat nyomtalanul eltűnt, ahogy a vér is.
Azonban nem voltam egyedül a szobában. Az ajtóban állt valaki. Egy magas nő volt az. Nem ismertem őt. Csak bámultam rá az ágyon ülve, ő pedig rám, álltából. Arca nem árult el érzelmeket.
Ő maga viszont eszméletlenül gyönyörű volt. Az arca, a tartása, a kisugárzása... körülírhatatlan, megfoghatatlan volt. Olyannyira, hogy mindkét szemembe könny szökött. Földig érő, egyszerű, fekete ruhát viselt, hosszú, ezüstszőke hajából két elülső tincset hátratűzött. Arca makulátlan volt, bőre hófehér, szemei szürkék.
-Üdvözöllek, Amélie. - szólalt meg. Beszédének hangja felért egy melódiával. Csengett, illetve egyszerre volt barátságos és távolságtartó. Libabőrös lett az egész karom tőle.
- Üdvözlöm... üljön le nyugodtan. - azt is csodáltam, hogy ezt ki tudtam nyögni magamból. A hölgy jelenlétében egy kis mócsingnak éreztem magam, semmi többnek.
Felajánlásomra mosoly futott át tükörsima tekintetén és alig észrevehetően megrázta a fejét.
-Engedd meg, hogy bemutatkozzam és elmagyarázzak mindent, amire kíváncsi vagy, illetve eléd tárjam, amit tudnod kell. A nevem Dhalia. Azért jöttem, hogy útba igazítsalak. Az alvilágban rám hárult ez a feladat, hogy a hozzád hasonló lelkeknek útmutatást, magyarázatot adjak, miért vannak ott, ahol. Egy, az alvilágban feladatot ellátó angyal vagyok.
Te pedig egy lélek vagy, Amélie. Ahol most vagyunk, nem a Föld nevű bolygó. Ez a helyiség nem a te szobád.
Ez a pokol, Amélie. Ez járt neked az után, hogy azzal a késsel... kivágtad magadból a kisbabát, akit az imént láttál. Kétszeres bűnt követtél el és ez a pár nap bizonytalanság a büntetésed hivatott felfokozni. Bűnös vagy, mert saját kezűleg vetettél véget az életednek. Bűnös vagy, mert ezzel együtt kioltottál egy másikat, egy még tisztát, ártatlant. Súlyosbít, hogy ez az élet benned növekedett.
Dhalia szünetet tartott. Üresnek éreztem magam. Nem voltak érzéseim. Egy halottnak nincsenek olyanok. Eddig azonban nem emlékeztem, hogy az vagyok, illúzióim támadtak hát.
- Innen menned kell, Amélie. - folytatta. - Nem maradhatsz itt.
Felém nyújtotta a kezét. Szinte humoros volt, ahogy kikászálódva... nem az én ágyamból, felkeltem, hogy megfogjam Dhalia kezét. Jéghideg volt.
- Most velem kell jönnöd, Amélie. - közölte. Én pedig követtem őt.
Követtem a pokol angyalát egy mélyebb bugyorba, amit megérdemeltem.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.