Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Holczer Dávid: A beszélgető (Franz Kafka tiszteletére)
A tény, hogy lehet, már bőven elég is ahhoz, hogy megtedd. Ehhez hasonló filozófiával foglalt helyet székén minden reggel a beszélgető, miközben kócos, fekete haját félredobta arca elől. Talán jobban járt volna, ha mindezt nem teszi, hiszen a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szépnek nevezni, akárhogyan is hunyorgatott az ember, azzal pedig, hogy azt a hatalmas loboncot félretaszította, láthatóvá vált minden vonása, mely nem éppen volt szerencsés esetében. Arcának vonásai ugyanis meglehetősen kemények és mondhatni baltával faragottak voltak, egy hölgyhöz képest legalábbis mindenképpen, túlzottan nagy szemei alatt több év kialvatlanság jelei figyeltek, fogsora pedig szinte kiugrott cserepes ajkai alól, noha az összhatás nem volt olyan szörnyű, mint amennyire arcának részei külön azok. Sőt! Mivel egy porcikája sem emlékeztette az embert szépségre, ez a sok eltúlzott vonás még összhangban is volt egymással, mely szégyen vagy nem, de akár még vonzalmat is kelthetett akárkiben, hiszen ritkán találkozott olyannal az ember, akinek külseje ennyire tökéletesen megkomponált és akinek tulajdonképpen - ha saját valójához hasonlítjuk - nincs hibája. Nem olyan volt, mint egy fiatal hölgy nagy, szétálló és paradicsomvörös fülekkel, de nem is olyan, mint egy öregedő agglegény kampós orral; mindene csúnya volt, így akár szépnek is lehetett találni bizonyos értelemben, annyi azonban biztos, hogy legalább egy kis rokonszenvet kiváltott akárkiből, aki átlibbent a függönyön és leült vele szemben.
Merthogy meglehetősen gyakran ültek le vele szemben annak ellenére is, hogy ez a kis szobácskája, ahol vendégeit fogadta, a város lehető legfélreesőbb részén volt, a lehető leglepusztultabb épületben. Első pillantásra bárki azt hitte volna, hogy lakatlan, legalábbis rég elhagyatott, viszont az egész városban szétszórt táblácskái, melyek efelé a bizonyos értelemben vett iroda felé mutattak, kellőképpen eloszlattak minden kételyt mindenkiben, mire odaértek. Rendszerint hatalmas sorra számítottak a vendégek, de meglepve kellett fogadniuk, hogy szinte mindig akkor érkeztek, mikor senki sincs éppen a beszélgetőnél, így azonnal leülhettek vele beszélgetni. Ez volt a dolga a lánynak. Ott ült egész nap és beszélgetett azokkal, akiknek erre szüksége volt, legalábbis látogatást tettek hozzá. Szemei általában nem találkoztak vendégeivel, sokszor végig sem nézett rajtuk, csak egy mosollyal kísérve meresztette tekintetét a szemközti falra és beszélgetett. Akármiről. Ezért lett talán olyan népszerű szolgáltatása, hiszen a szó legszűkebb értelmében képes volt bármiről cseverészni akárkivel. Sokszor látta el hasznos tanácsokkal azokat, akik átlibbentek a függönyön, de legalább ugyanennyiszer volt türelmes hallgatóság, aki csak rövid tőmondatokban, mégis mosolyogva felelt mindenre. Előfordult, hogy szakmai tanácsokat kértek tőle; egyszer egy ács ment hozzá, aki elégedetlen volt munkája minőségének romlásával, mely szépen követhető volt az egyre gyatrább és gyatrább eladásokon - mindezt számlákkal és megrendelésekkel is alátámasztotta, noha nem kérte senki - és csodák csodájára, a beszélgető nem csak hogy felvidította, de olyan szinten hasznos javaslatokat tett neki, hogy hamarosan ismét ő lett a város egyik legkeresettebb ácsa. Előfordult olyan is, hogy egy édesanya dőlt asztalára valósággal zokogva, mert hajdani férje erkölcstelen ténykedései és hazugságai révén megfosztották egyetlen szeretett lányától és ez a töredezett hajú csúnya kis teremtés olyan dolgokat beszélt el neki, melyeknek hatására visszaszerezhette porontyát.
Nagy népszerűségnek örvendett tehát ez a beszélgető, bár ő ebből mit sem érzett. Élete pontosan olyan volt, mint mielőtt ebbe a teljesen ingyen, puszta jóindulatból űzött foglalkozásba belekezdett volna, csupán több időt töltött az emberekkel, de már azelőtt is szívesen beszélgetett akárkivel akármiről; olyannyira szerette az értelmes, előrevezető vitákat és egyszerű eszmecseréket, hogy mikor éppen senki sem ült szemben vele, ugyanúgy azt a málló falat nézte és motyogott az orra alatt, tökéletesen ugyanúgy, betűről betűre ugyanúgy, szóról szóra ugyanúgy, mondatról mondatra és végül gondolatról gondolatra ugyanúgy, mintha valaki ott ült volna, szemét próbálta volna elcsípni, majd miután ezzel felhagyott, kérdéseket szegezett volna neki. Ennyire szerette munkáját.
Azt gondolná az ember, hogy aki ekkora örömmel űzi foglalkozását a hétköznapokban is boldog, de ennél nagyobb csacskaságot még a sokat hallott beszélgető sem tudott volna elképzelni. Ő maga is, habár a szerelmesekre jellemző lelkesedéssel csevegett akárkivel, amint kiürült szobácskája, máris rettenetesen kezdte érezni magát. Magány lett úrrá rajta és szíve szerint zokogott volna, de már megtanulta, hogy azzal egyáltalán nem jutott volna előbbre, meg hát milyen csúfság lett volna, ha egy vendég könnyes szemekkel, asztalra hajtott fejjel talál rá! Nem, ezt nem engedhette, így inkább motyogott a falnak és elképzelte, hogy valaki előtte ül és az egyetlen témát pedzegeti, ami ott, annál a valóban régi asztalnál sosem került elő; a beszélgetőt magát. Legnagyobb vágya talán az volt, hogy egy nap a függöny lebbenését követően valaki ne saját problémáit zúdítsa rá, hanem vele foglalkozzon, a beszélgetővel, aki habár közel végtelentudású, mégsem vetkőzheti le azt a törékeny, csúnya lányt akinek született. Erről álmodozott folyamatosan, egy percig sem abbahagyva, egészen addig, míg egy nap a függöny valóban el nem libbent és egy rendezetlen hajú, koszos arcú és szakadt alak nem foglalt helyet a széken vele szemben.
A beszélgető felvette szokásos kényszervigyorát és várta az első kérdést, azonban a férfi csak feldobta az asztalra a lábát, mintha a legigénytelenebb ivóban lenne - a környezet valóban hasonlított egy ilyesféle kuplerájra - és kabátzsebéből előhúzott egy pipát, amit komótosan, akár otthon, lefekvés előtt, a napi újság elolvasása után, kényelmesen tömködni kezdett, végül pedig meg is gyújtotta és pár igazán impozáns karikát fújt a levegőbe. Szemeit lehunyta és hosszú percekig egyetlen szó sem hagyta el száját, csak pipázgatott, mintha csak otthon volna. A beszélgető értetlenül figyelte a magasba szálló, de seperc alatt el is tűnő, semmivé váló füstkarikákat és néha köhécselni kezdett a dohány számára elviselhetetlen bűzétől, de a vendége mit sem törődött ezzel. Csak nagyokat sóhajtozott és lábait játékosan dobálta pár másodpercenként; hol a balt a jobbra, hol a jobbat a balra.
Talán egy fertályóra is eltelt, mire kinyitotta öreg szemeit és végigsimította valószínűleg régóta viselt körszakállát.
- No és... - kérdezte. - Miért megy az ember beszélgetőnek?
A lány összerezzent. Évekig várakozott, hosszú évekig, mire eljött a pillanat, amire annyira várt. Hirtelen talán még zavarban is érezte magát, ámbár ezt nem mondta volna biztosra, hiszen olyan régen érzett akár csak bármi hasonlót is, hogy fogalma sem volt afelől, hogy milyen ez az érzés, mindenesetre lepődötten nézett a férfira és csak makogott, mintha valamely hibáját kellett volna megmagyaráznia, a feszült pillanat hevében ugyanis minden bizonnyal élete legszörnyebb döntésének vélte, hogy elvállalta ezt a munkát. Felelnie kellett, érezte, de sokáig csak egy reménytelen, mégis bizakodó mosolyt tudott villantani, olyasfélét, amit hajléktalanok szoktak, miután valaki aprópénzzel böki ki éhségtől kopogó szemüket. Felelnie kellett, de nem tudta hogyan; ugyan többször elképzelte már, hogy megkérdezik ezt tőle, de fantáziája a biztonságosnál sosem merészkedett messzebbre, így a pillanat legvadabb felvázolásaiban is csak odáig jutott el, hogy a helyzet szempontjából jelentéktelen külsejű vendég felteszi a kérdést, majd ő, a beszélgető, valamit mond neki, azonban előbb teret enged kislányos zavarának. Arca elvörösödik, szemeit lehunyja és kezét kellő nőies bájjal emeli ajkai elé, végül pedig szólásra nyitja azokat - általában itt szakadt meg gondolatmenete, a választ sosem fogalmazta meg magában és mivel ez volt a világ összes dolgai közül az egyetlen olyan, mellyel életében egyáltalán nem szerzett semmiféle gyakorlatot, csak hebegni-habogni tudott és legalább ugyanannyi idő telt el a kérdés és válasza között, mint a vendég érkezése és a kérdés között.
- Beszélgetőnek születik az ember. - felelte végül. - Ez ugyanolyan mesterség, mintha ács volnék vagy cipész, de inkább hasonlítható ahhoz, mintha apácának mentem volna. Nem én választottam ezt a hivatást, csupán teljesítem a rám kiszabott feladatot, azaz segítek másokon.
A vendég felvonta az egyik szemöldökét és ismét szakállát simogatva, pipáját még mindig nem eresztve nézte a lányt, aki kivételesen most szintén igyekezett a szemébe nézni; izgatott volt és buzgó, talán túlzottan is. Már évek óta dolgozott, mint beszélgető, így nem kevés gyakorlatot is szerzett mindenféle helyzetekben. Például egyáltalán nem volt már szemérmes és érzelmileg is sokkal szegényebb lett, mint a legtöbb ember, éppen ezért tudott talán minden helyzetben tökéletesen helytállni, de ebben az igencsak kellemetlen és meglehetősen szokatlan szituációban mit sem ért mindez. Most nem mások érdekeiről volt szó, hanem saját magáról és így, hogy ez nem csak a hosszú nappalok alatt álmodott álmaiban létezett, hanem valósággá vált, már nyomasztani kezdte a puszta gondolat is, hogy saját javára kell beszélnie.
- Aztán mindenkin segítesz-e? - kérdezett újabbat a körszakállas, mire a lánynak ismét gondolkodnia kellett.
- Mindenkin. - bólogatott hevesen. - Mindenkin segítek, aki azt kéri! Aki nem kér semmi hasonlót, azon természetesen nem, elvégre állásomba kerülhetne, ha túlzottan tolakodó lennék. Mindenkivel éppen annyit beszélgetek, amennyit igényel, se többet és se kevesebbet és ebben éppen annyi a segítség, amennyit megkövetelnek tőlem! Higgye el, segítettem én már szerelemben csalódottnak éppen annyinak, mint ahányat csak készségesen meghallgattam, majd mivel követelték a hivatalos hangot, felkértem őket a távozásra. Rugalmas vagyok, úgy vélem, viszont sosem mondok többet, mint amennyit kéne és mint amennyire a helyzet feljogosít.
- Ezek szerint a "mindenki" valóban bárki?
- Igen, igen! - mosolygott. - Bárkin!
- Magadon segítettél-e már valaha? - kérdezett újabbat a vendég.
A lány arca elvörösödött. Ez egy igazán pimasz és ebből kifolyólag szemtelen kérdés volt, noha mindig vágya volt, hogy feltegyék neki, éppen annyira nem tudott mit kezdeni vele, mint az ezt megelező, igazán személyes kérdéssekkel. Emellett az sem segített rajta, hogy hiába folyt már el néhány szó, hiába válaszolt már meg több kérdést is, még mindig képtelen volt felfogni, hogy elérkezett ez az egykor oly vonzó, mostanra mégis szörnyen, de tényleg rettenetesen taszítóvá vált pillanat; olyannyira zavarba hozta ez az álomszerű jelenet, hogy ismét több percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy akár egyetlen szót kinyögjön.
- Igen. - mondta megszeppenve, mint még sohasem.
- Hazudsz! - pattant fel székéből a férfi és ujját vádlóan a beszélgetőre szegezte. - Hazudsz, ismerem én a fajtádat! Önzetlenségről meg hivatásról beszéltek, saját lelketek szennyesét meg nem mossátok sehol. Segíteni akartok csak, mondjátok, viszont halott, száraz földből még sosem hajtott virág; milyen orvos az, ki saját egészségében sem biztos?
- Rágalom! - borult sírva a lány az asztalra és csak szipogva folytatta. - Aljas rágalom minden szava! Én valóban segítek az embereken, nézze csak meg hányan távoztak innen mosollyal az arcukon és hányak élete vett teljes fordulatot, amint kiléptek az ajtón!
- És hányak élete ment tönkre emiatt, beszélgető! - kiabált a férfi nyakán duzzadó erekkel. - Addig tudod történetük csupán, míg át nem lépnek a függöny túloldalára, esetleg levélben értesülsz róluk néhány héten át, de jaj, a rémségekről, melyeket te szültél, fogalmad sincs! Azt például tudod-e, hogy az ácsot, miután az egész környék legjobban fizetett munkásembere lett, aljas mód meggyilkolták és megfosztották vagyonától? Vagy azt, hogy az asszony hazudott neked és iszákossága miatt vetette el tőle lányát a döntőbíró, viszont a te pokoli furfangosságodnak köszönhetően ismét visszakerült hozzá és mély szegénységben kell élnie, ki tudja meddig? Tudod-e, hogy mennyit ártottál a világnak, beszélgető, tudod-e?
A lány csak zokogott. Próbált volna felelni, hiszen ez is ugyanolyan kérdés volt, mint akármelyik másik és hivatása szerint érzelmek ide vagy oda, de felelnie kellett volna rá, mégis képtelen volt, így hát - a férfi szavait valósnak tekintve - nem csak saját és mások életében vallott kudarcot, de még annyira szeretett hivatásában is; nem felelt, csak zokogott az asztalon, a férfi pedig előbbi kirohanásáról már-már teljesen megfeledkezve húzta ki magát, illedelmesen meghajolt a bánatától egyáltalán nem látó hölgynek és már libbent is a függöny.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.