Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Koleszár Luca: Veszteglés
Mikor hazaért, látta, hogy anyja újra ott ül az ablaknál, és meredt tekintettel bámul kifelé. Tudomást sem vett róla, még a fejét sem fordította oda lánya felé, mivel egy pillanatra sem akarta levenni a szemét az üres utcáról. Bár máskor minden egyes kis zajra felkapta a fejét, de már jól ismerte lánya lépteit, így mozdulatlanul maradt a helyén.
A lány mindezen meg sem lepődött, hiszen már egy ideje így teltek napjaik. Általában az anyja hamarabb hazaért a munkából, és mire a lány is megérkezett, az anyja már az ablakhoz helyezett széken ült, egészen addig, míg el nem aludt, vagy azt nem érezte, hogy a nyaka már teljesen elgémberedett. Reggelenként pedig korábban ment el az anyja, ezért szinte egyáltalán nem kommunikáltak egymással. Emiatt a lánynak sokszor olyan érzése volt, mintha egyedül maradt volna, és mindenről neki kéne gondoskodnia.
Válláról lecsúsztatta táskáját és kibújt a cipőjéből, a kezében pedig egy kissé gyűrött papírt szorongatott. Fontos iskolai papír volt, amit a szülőnek vagy gondviselőnek kellett aláírnia, de a lány nem akarta megzavarni anyja nyugalmát, ezért úgy döntött, inkább maga írja alá az anyja kézírását leutánozva. Már egészen hasonlított az eredetire, hiszen nem először hamisított alá fontos papírt, ugyanis egy ideje már minden ilyet kénytelen volt maga intézni. Az anyja egyszerűen képtelen volt bármivel is foglalkozni, csak dolgozni járt, mással nem törődött. A gondolatai folyamatosan csak ugyanazon jártak.
Mint sok más, a főzés is az ő feladata volt, így minden nap, miután hazaért az iskolából, készített valamit kettőjüknek. Főzés közben persze azért próbált az iskolai feladataival is foglalkozni, ezért míg főtt a tészta, kiszámított egy egyenletet, majd miközben a szószt kevergette, évszámokat és neveket próbált memorizálni. A gondolatai viszont könnyen elkalandoztak, mivel számára is nehéz volt elfogadni a fennálló helyzetet.
Nem tudta mit tehetne még, amitől anyja ismét emberszámba venné őt, hogy ráfigyeljen, és végre beszéljenek mind arról, amit a lány eddig magában tartott. Már annyira hiányzott neki az anyja társasága, mintha őt is elveszítette volna. Iszonyúan egyedül érezte magát, de úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, mivel azt hitte, így könnyebben átvészelheti ezt a nehéz időszakot. Másrészt úgy gondolta, hogy egy valakinek mindenképp erősnek kell maradnia, és mivel ez szemmel láthatólag az anyjának nem sikerült, így kénytelen volt ő betölteni ezt a szerepet.
Próbált mindent megtenni, ami csak tőle tellett. Napokig rótta az utcákat, miután megtudta a hírt és sorra járta a házakat, hátha többet megtud. Számtalanszor végigpörgette fejében azt a napot, és próbált rájönni a megoldásra, de sohasem sikerült közelebb kerülnie hozzá. Ez nagyon zavarta őt. Hibáztatta magát, amiért nem volt képes egyről a kettőre jutni, hanem mindig megtorpant ugyanott. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy történhetett meg ez pont velük...
Már viszonylag sok idő eltelt ahhoz, hogy ne reménykedjenek tovább. A lány nem is értette igazán anyját, hogy képes minden áldott nap ott ülni az ablak előtt az utcát bámulva. Vajon még mindig hisz abban, hogy egyszer csak minden jóra fordul, vagy csak azért teszi, hogy ne kelljen szembenéznie a könyörtelen valósággal? Egyáltalán sikerül majd megtalálnia régi önmagát? Képes lesz újra gondoskodni családjáról, és legfőbbképpen sikerül ismét lánya szemébe néznie? A lány attól tartott, hogy már soha nem kapja vissza igazán anyját, így őt is elveszíti, talán örökre.
Mikor a lány feleszmélt, már sötét volt odakint, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, így úgy döntött nyugalomra tér. Bármennyire is kimerült volt, még sem tudott elaludni, mert gondolatai egy pillanatra sem hagyták őt pihenni. Hetek óta rosszul aludt, ugyanis a fájdalmas múltbéli emlékek még mindig vele voltak, de már kezdett teljesen besokallni, azaz inkább kétségbe esni, hogy rossz érzései már örökre vele maradnak. Tudta, hogy csak úgy képes segíteni magán, ha végre kiadja valakinek elfojtott érzelmeit, amik már kezdték teljesen hatalmukba keríteni őt. Egy ember volt, aki megérthette őt, aki pontosan tudta min megy keresztül, ez a személy pedig az anyja volt.
Másnap előbb hazaért, mint anyja, ezért volt ideje mindent eltervezni. A nappali bútorait egy kupacba rendezte, s csak egy állólámpát hagyott a helyén, még a képeket is leszedte a falról. A kanapé helyére elhelyezett két széket egymás mellé, a fallal szemben, vagyis az ablakkal háttal. Végül elhúzta a sötétítő függönyt, és felkapcsolta az állólámpát, aztán leült a jobb oldali székre, és várta, hogy anyja megérkezzen.
Amikor hazaért az anyja, azonnal észrevette, hogy valami megváltozott. A nappali üres volt és sötét, először nem is tudta mit kéne tennie, ezért csak állt ott némán és zavarodottan. A lány ekkor hátranézett, és rámutatott a baloldali székre, így az utasítását követve leült lánya mellé.
Eleinte mindketten a falat bámulták, majd a lány megfogta anyja kezét, s ekkor végre találkozott tekintetük. Ez olyan érzés volt számukra, mintha már régóta nem látták volna egymást, pedig minden egyes nap találkoztak, de már jó ideje nem figyeltek egymásra.
Mindketten alaposan szemügyre vették a másikat. A lány anyját mindig fiatalosnak tartotta, de most egy megviselt arcú idősebb nő nézett vissza rá. Szemei alatt hatalmas karikák, homlokán sűrű ráncok jelentek meg, arca beesett volt. Szemében, szinte saját érzései visszatükröződését látta. Félelmet, szomorúságot és teljes bizonytalanságot, de ahogy hosszasan figyelte anyja szemeit, még észrevett benne valamit, egy kis csillogást, ami reményt adott neki abban, hogy még nem vesztette el teljesen.
Az anya, lánya szemeiben gondterheltséget és aggodalmat látott, ami szokatlan volt számára, mert azelőtt mindig olyan boldognak látta lánya szemeit. Valahogy sokkal idősebbnek és érettebbnek tűnt, mintha egy felnőtt nő ült volna előtte, akiből szinte teljesen elszállt minden gyermeki jókedv, de számára ettől még éppolyan értékes volt az az arc.
A lány érezte, hogy mindössze csak arra volt szüksége, hogy anyja újra figyeljen rá, és ott legyen mellette. Az anya pedig rájött, hogy a lánya jelent számára mindent. Tulajdonképpen mindketten reményt adtak a másiknak, és hirtelen minden más lényegtelenné vált, csak az volt a fontos, hogy ők ott vannak egymásnak.
Nem beszéltek, a szavak nem is segítettetek volna, sőt nélkülük talán még jobban is megértették egymást. Csak ültek a félhomályban, figyelve a másikat, és közben hallgatták a csendet, ugyanis még a gondolataik is elhalkultak. A lány látta, hogy anyja szemei lassan becsukódnak, feje pedig elnehezedik, így kezét gyengéden alá helyezte, majd nézte, ahogy anyja békésen szunyókál.
A gondokkal és kételyekkel teli szobát, teljes nyugalom váltotta fel, anya és lánya pedig végre békére lelt, s úgy tűnt ezt az idillt már semmi sem zavarhatja meg. Míg nem egyszer folyamatos kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől, s ekkor hirtelen felkapták fejüket, majd egymásra néztek...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.