Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Plesovszki Hajnalka: A VADÁSZ LEGENDÁJA 9/6. rész
A vadász nyomban utána ugrott, néhány nagy karcsapással utolérte, és miközben elkapta, másik kezével sikerült megragadnia egy vízből kiálló szikla peremét. Felkapaszkodott a szirtre, az asszonyt maga után vonszolta; Nuriának az ijedelmen kívül szerencsére nem esett baja. Ezt látva a kétségbeesett, rémült Dwym-hil is megnyugodott, és Bardak elkiáltott parancsai szerint a pónikhoz sietett, mert kettő közülük időközben átkelt a vízen, és most nyihogva, megvadultan cibálták kantárjukkal a kötelet.
A kamasz kiakasztotta a kantárokat, majd a két ideges, berzenkedő jószágot egy fához rángatta és kikötötte. A harmadik pónira azonban hiába várt, az állat visszament a másik partra. Mivel a kötélről nem bírt elszabadulni, lábával dühösen kapálta a fövenyt. Bardak ekkor odakiabált a fiúnak, hogy Nuriával visszatérnek az innenső partra, majd az ottmaradt póni segítségével együtt kelnek át. A szikla, amire a férfi és az asszony kikapaszkodott, nagy, íves formájú kő volt, mögötte meggyengült az áramlat ereje.
- Ha átkarolod a vállamat, a lábadat meg a derekam köré kulcsolod, vissza tudok veled úszni - szól a vadász a nőhöz, mire Nuria sietve belekapaszkodott, a férfibe, az meg visszatempózott a partra.
Amikor egymást átölelve kilábaltak a szárazföldre, az asszony észrevett egy hasadást a férfi ruhaujján. Ahogy jobban szemügyre vette, látta, hogy mögötte az ing is szétszakadt: alatta vérző seb tátongott Bardak karján. Valószínűleg annak a szirtnek a pereme hasította fel, amelyikre az asszonnyal kikapaszkodtak.
Nuria nyomban lerángatta a férfi felsőruháit, aztán megvizsgálta a sérülést; nem volt hosszú, de mélyre hatolt és erősen vérzett. Az asszony azonban látott már egy-két sebet, tudta, hogyan kell az ilyet ellátni. Átkiáltott Dwym-hilnek, hogy a vadász megsebesült, és előbb átköti a karját, csak utána indulnak a másik partra. A fiú visszakiabált, hogy a konda türelmetlenkedik, ezért kicsivel odább tereli az állatokat, oda ahol bőven találnak ennivalót.
Miközben Dwym-hil a mardócokat követve eltűnt az erdőben, Bardak, nyomában Nuriával a pónihoz futott. Kiakasztotta a kantárt, aztán a berzenkedő állatot odakötötte egy fához.
- Most nagyon ideges a ló, így nem tudunk vele átkelni. Várnunk kell, míg lecsillapodik - mondta.
Azután sietve dolmányába nyúlt, hogy megbizonyosodjék, épen maradt, nem ázott szét a pergamentekercs, de annak nem esett semmi baja.
- Most, hogy minden "fontos" dolognak utána jártál, végre megengedhetnéd, hogy bekötözzem a karodat! - zsörtölődött Nuria.
Gyorsan tépést csinált a férfi ingéből, a sebre nyomta, utána átkötözte a vászon egy épen maradt csíkjával. Jó munkát végzett, a vérzés kisvártatva csillapult, majd hamarosan megszűnt. A nő akkor hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott, Bardak pedig megköszönte neki a gondos ápolást.
- Én tartozom neked köszönettel - szólt erre az asszony. - Amióta ismerlek, másodjára mentetted meg az életemet. És annyi minden egyebet tettél értem meg Dwym-hilért... nem tudom soha kellőképpen meghálálni!
- Én... örülök, ha segíthettem.
Aztán csak álltak némán, nézték egymást. Bardak azt szemlélte, ahogy az átázott tunika a nő alakjára tapadva kirajzolja az érzéki domborulatokat, Nuria meg a férfi felsőtestét elborító furcsa, groteszk, mégis ősi harmóniát tükröző tetovált alakzatokat tanulmányozta.
- Mik ezek a... jelek rajtad?
- Azt mutatják, hogy Fényharcos vagyok... illetve inkább csak voltam.
- Minden Fényharcosé ilyen?
- Nem. Minél kiterjedtebb és bonyolultabb a minta, annál több sikeres küldetése volt a Fényharcosnak.
- A tied elég nagynak meg kacifántosnak tűnik - állapította meg az asszony, majd összeborzongott.
- Mi bajod van, Nuria? - kérdezte a férfi.
- Semmi, csak fázom. Hideg volt a folyó vize, mindjárt megfagyok ebben az átázott ruhában. Gyere!
A nő sietve megragadta a vadász kezét, és a fák közé vonszolta.
- Ez a hely éppen megfelelő lesz, hogy kiterítsem száradni a holmimat!
Azzal Nuria lekapta magáról a tunikát, gyors mozdulattal kifacsarta és felterítette egy ágra. Mezítelenül állt a férfi előtt, és azon derült, milyen nagy szemeket mereszt rá Bardak.
- Szerintem a te nadrágod is többet volt a folyóban a kelleténél, ideje megszárogatni!
Azzal a nő már bontotta is ki a vadász derekán a szíjat, és amikor lecsupaszította a férfi altestét, félredobta a ruhadarabot.
- Nuria, én nem hiszem... - kezdte a férfi, az asszony azonban közbevágott.
- Én sem hiszem, csak csinálni akarom. Úgy tűnik, te is!
Bardak kínosan vigyorgott, mivel nemigen titkolhatta látványos gerjedelmét. Amikor az asszony hozzásimult, a férfi tett még egy kísérletet a magyarázkodásra:
- Nuria, gyönyörűm, meg kell értened, hogy én nem...
- Nem maradhatsz mellettem, teljesítened kell a küldetésedet - tudom, éppen elégszer mondtad már. De addig is, miért ne élvezhetnénk az együttlétünket? Van egy olyan érzésem, hogy bárki más nőnél szívesebben vagy velem!
Amikor testük összepréselődött és az asszony forró öle megnyílt, Bardak elveszítette maradék önuralmát. Nyögve, zihálva, szenvedélyes szavakat kiáltva vette birtokba a nőt, és mikor a gyönyör berobbant minden idegszálába, azt dadogta:
- Szeretlek, Nuria!
Az asszony lélegzet után kapkodott, ő is elért a csúcsra. Aztán fejét a férfi mellkasának támasztva azt suttogta:
- Tudom, hogy szeretsz, Bardak, nagyon szeretsz. - Majd elmosolyodva hozzátette: - És örülök, hogy végre te magad is rájöttél erre.

*

Amikor a folyó túlpartján Bardak és Nuria csatlakoztak a mardócokat őrző Dwym-hilhez, a kamasz homlokráncolva fordult feléjük.
- Nem tudom mi ütött az állatokba - mondta -, de nyugtalankodik a konda.
A vadász végigpillantott a békésen legelésző jószágokon.
- Nekem nem tűnnek nyugtalannak - jelentette ki.
- Nem ez, hanem a másik konda - szaladt ki a suhanc száján, majd ráébredve hogy elszólta magát, ijedt pillantást vetett a vadászra aztán az asszonyra.
- Hát akkor elérkezett az ideje, hogy tisztázzuk ezt a dolgot - szólt Bardak, és lábát keményen megvetve, mellén keresztbefonva karját, végigmérte anyát meg fiát. - Ti engem mindeddig bolondnak néztetek, megpróbáltátok elhitetni velem, hogy egy vadmarducot összetévesztettem egy szelíd mardóccal, amit agyonszúrtam a lándzsámmal. Csakhogy én majdnem tíz éve vagyok vadász, azóta járom az erdőt, ismerem minden rezdülését, és még álmomban is meghallom, ha egy vadmarduc felém csörtet. A lándzsámat pedig sosem vetem oda, ahová abba a szelíd állatba fúródott. A marduchús ott a legjobb minőségű: ha egy penge átlyukasztja, kevesebb pénzért lehet csak eladni.
Azonkívül itt van nekem Korund: - intett a nemrégiben visszatért, marokfán ücsörgő aranysas felé -, ez a madár mindig pontosan jelzi, ha a kedvenc zsákmánya a közelben van. Tudom, hogy a szelíd kondát, amit ti ketten olyan látványosan terelgettek, körbeveszi egy másik, méghozzá vadmarducoké. Néha ugyan előtte jár, máskor meg elmarad mögötte, de újból és újból felbukkan. És még valamivel tisztában vagyok: a marducok csak ritkán tűrik meg szelíd fajtársaikat maguk mellett, az embert meg úgy utálják, hogy ha tehetik, vagy elkerülik vagy elpusztítják. Szóval ki vele, mi folyik itt?
Nuria meg a suhanc egymásra néztek, aztán az asszony kibökte:
- A szelíd kant én szúrtam le. Öreg volt, megbetegedett, már csak napjai lehettek hátra. Azt gondoltam, ha elhitetem veled, hogy a te hibádból lett vége, segítesz majd nekem meg a fiamnak. A vadmarducok pedig Dwym-hil állatai, őt követik.
- Még hogy az övéi! - A vadász fölnevetett. - Nincs olyan élő ezen a világon, aki meg tudná szelídíteni, vagy birtokolhatná ezeket a vadállatokat.
- Igazából nem az enyéim, csak... csak itt vannak velem, és hagyják, hogy köztük járjak, és általában engedelmeskednek nekem.
Bardak úgy bámult a kamaszra, mintha annak hirtelen három feje nőtt volna.
- Minden istenek vérére, miféle szerzet vagy te?! - kiáltotta a vadász. - Vagy a legnagyobb hazug, akivel életemben találkoztam, vagy valami mesebeli alakváltó varázsló, mert ember nem lehetsz!
- A nyaklánc... vagyis a medálom hat így - motyogta a suhanc megérintve a fehér követ, ami most is ott függött a nyakában. - Még gyerekkoromban történt, hogy elcsatangoltam az erdőben, és hirtelen ott termett előttem egy óriási vadmarduc. Ahelyett hogy rám támadt, és az agyaraira tűzött volna, békésen letelepedett mellém, aztán a kezemhez dörgölte a pofáját, még azt is engedte, hogy megsimogassam. Amikor elindultam hazafelé, utánam jött, amikor elfáradtam, felültem a hátára, és majdnem a kunyhónkig vitettem vele magam.
Másnap amint tehettem, megint kimentem az erdőbe, hogy megtaláljam a marducot, de keresnem se kellett: várt rám közel a házunkhoz, a tisztás szélső fái közt megbújva. Egész nap az erdőt jártam vele, közben más marducok is csatlakoztak mellé, és estére már volt egy kis kondám. Aztán napról napra, évről évre gyarapodott az állatok száma, bár a legtöbbje nem maradt sokáig. Néhány napot, egy-két hetet töltöttek a kondával, utána visszamentek az erdőbe. Mostanra viszont nagyjából harminc marduc állandóan a közelünkben tanyázik, nem hagynak el bennünket.
- Mondd, Dwym - szólt Bardak eltöprengve -, mennyi vadállat lehet most itt?
- Száz-százötven... - tétovázott a kamasz, aztán ijedelem költözött a hangjába. - Ugye nem akarsz rájuk vadászni? Kérlek, kíméld meg az életüket!
- Nem szándékszom ártani - jelentette ki a férfi, aztán hozzátette: - Így már értem, hogy a szelíd kondátok miért haladt olyan engedelmesen előre sokszor, és miért széledt szét ritkán. A marducok nem engedik el, visszaterelik a szökni akarókat. Ők a ti segítőitek, az igazi pásztorok.
- És vigyáznak ránk - tette hozzá Nuria. - Senki idegen nem jöhet rossz szándékkal a közelünkbe, mert a vadjaink elkergetik.
- Hm. Mintha legutóbb nekem kellett volna megvédenem titeket egy rablóbandától - jegyezte meg a vadász. - Hol voltak akkor ezek a nevezetes vadmarducok?
- Az az én hibámból történt - sütötte le szemét Dwym-hil. - Éjjel kimentem hozzájuk, magam után csaltam őket, és engedtem, hogy elcsatangoljanak. Amikor visszamentem a kunyhóhoz, a rablók már ott voltak, nem maradt idő hívni az állataimat. Ha te nem vagy velünk, Bardak, hogyha nem segítesz...!
A fiú beszédét Korund váratlan vijjogása zavarta meg. A madár nagyot rikoltott, hatalmas szárnyait kitárva elrúgta magát ülőfájáról, és elrepült.
- Mi történt? - kérdezte Dwym-hil, szemével követve a sas szárnyalását.
- Észrevett valamit - felelte a vadász. - Most megy, hogy közelebbről megnézze mi az. Kifinomultak az érzékei, akárcsak a marducoké. A vadak kondája pedig - ahogyan az imént mondtad - nyugtalankodik. Attól tartok, valami baj közelít.
- Miféle? - firtatta Nuria aggodalmasan, közelebb bújva a férfihez.
- Fogalmam sincs, de kiderítem, amint Korund visszaérkezik.
Mikor a sas visszatért, nagyon izgatottnak tűnt, tollait borzolta, és fejét jobbra-balra kapkodva vijjogott.
Bardak arcvonásai megfeszültek.
- Veszedelem közeleg, és nem is akármilyen. Gyilkos bestiák megszámlálhatatlan sokasága!
Nuria felsikoltott rémületében, Dwym-hil halkan felnyögött.
- Nem vitás, menekülnünk kell - szólt a vadász. - Csakhogy amíg egészen pontosan nem tudjuk, miféle faj elől kell szöknünk, addig kétséges, hogy biztosan el tudunk-e menekülni. Oda kell mennem, hogy lássam, milyen szörnyeket hozott utunkba a balsors.
- Ne, kérlek, maradj itt! - jajdult fel Nuria, és belekapaszkodott a férfi kezébe. - Könyörgök, ne sodord magad életveszedelembe!
- Mindnyájan abban vagyunk, kedvesem - felelte Bardak -, és csak közösen menekedhetünk meg belőle.

6643
szikra60 - 2020. augusztus 02. 17:09:15

Kedves Hajni! Én is ide értem végre. Ez a rész sem marad alul izgalomban a többitől, és csak fokozódnak a csodálatos dolgok. Várjuk a folytatást! Szeretettel:Éva

6614
Googie - 2020. július 31. 20:20:37

Kedves Hajnalka!Sok,csavarral teli sztoridat az izgalom és érzelem hatja át,áldom a fantáziád!

6653
pepa24 - 2020. július 30. 22:33:54

Kedves Rózsa, nagyon köszönöm. Rose
Ígérem, az érzelmeket nem nélkülözi a majdani folytatás se, érzékiséget pedig túlnövik a kalandok.
Örülök hogy itt voltál, és tovább olvastad az elbeszélésemet. Smile

6482
rozsa koncz - 2020. július 30. 21:28:33

Szia Hajni!
Soraidban süt az érzékiség és az érzelem. Nagyszerű írásodhoz szeretettel gratulálok, remek írás! Jó volt olvasni.
Szeretettel RózsaHeartRose

6653
pepa24 - 2020. július 30. 20:28:12

Drága Ritukám
Te repülve olvasol, én meg elképedve nézem szárnyalásodat! Smile
Köszönöm részedről a művem szívmelengető fogadtatását, és hogy folytatod! Rose

6542
ritatothne - 2020. július 30. 19:41:53

Kedves Hajni!

Szép is, érzelmes, érzéki és izgalmas is volt ez a rész. Sok minden tisztázódott, de békesség és nyugalom még most sincs, hiszen újabb veszedelem előszelét jelezte a madár.

Érdeklődéssel és szeretettel olvastam a részletet, sőt, akár tovább is olvastam volna.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.