Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Hornyák Jánosné: Visszaragasztott falevelek
A szél langyos simogatással köszönti a tavaszt, kellemes meleget lehelve a földre. A hóvirágok már letérdepeltek a melegítő sugarak nyomán. A kikelet zárt börtönéből kiszabadítja a virágokat. Színesre festi, életre kelti az alvó világot, rügyeket fakaszt, bimbókat nyitogat.
Egy óvodáskorú kis leányka, Ritácska és édesanyja a mezőre sétál.
- Látod azt a sok pitypangot? - kérdezte anyuka.
- Az mind az enyém lehet?! - csodálkozott a szőke kisleány.
Anyuka elmosolyogta magát, majd beleolvadtak mindketten a sárga virág-tengerbe. Ritácska szedte, szedte az aranyló virágot. Édesanyja fáradtan leült a sárga birodalom szőnyegére, majd fonta a pitypang koszorút kisleányának. Ez alatt a nyitnikék, a kakukk is világgá kiáltotta: Itt a tavasz!
- Hallod, a feketerigó is megtalálta elvesztett fuvoláját. Gyere csak ide Ritácska!
Az édesanya kislánya csillogó szőke hajára helyezte a megfont pitypang-koszorút.
- Te vagy a hercegnő! Te vagy a legszebb!
- Tényleg én vagyok a legszebb?
- Hát persze!
Ritácska büszkén, de nagyon lassan lépkedett hazafelé a zsenge fűben, nehogy a hercegnői koszorú lecsússzon fejéről.
Otthon kicsi házuk kertjében - mikor meglátták az érkező Ritácskát - boldogan csilingelni kezdtek a gyöngyvirágok. A tulipán kelyhében pihenő dongó is lelkesen tett egy-két kört az arany koszorú fölött.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Már a nap tüzes szekere bandukolt az ég országútján. Tikkasztó meleg uralta a földet. Ritácska boldogan kergette az udvaron a színpompás ruhába öltözött pillangókat.
- Hopp! Most megvagy!
Szaladt be ágynak dőlt, beteg édesanyjához.
- Nézd, mit hoztam neked!
- Egy pillangó! Csodaszép! De tudod, hogy most nagyon fáj a szíve a te fogságba ejtett lepkédnek.
A kislány kiszaladt szótlanul az udvarra. Hát akkor nem lesz pillangóm? - szomorkodott.
- Repülj, repülj, ne fájjon a szíved! Küldj egy doktor bácsit, gyógyítsa meg édesanyámat, mert tudod nekem is fáj a szívem.
Ritácska visszament anyukájához, aki akkorra már összeszedte minden erejét, s a fiókból egy láncot vett elő. Csodálatos medál függött rajta, egy pillangó.
- Látod, mégis lesz egy lepkéd! Még a te nagymamádtól kaptam sok-sok évvel ezelőtt. Legyen most már a tied!
Nehézkesen kislánya nyakába tette a láncot.
A nyár végi napsugár már nem égette úgy a vidéket. Amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen lobbant el a nyár. Az udvaron pocakos, kövér szilvák landoltak a földre. A dió-úrfi lakása meg-megrepedt. A reggelek homályos fátylat terítettek szét. Lassan kifakultak a tarka virágok. A természet hárfáján az ősz zenéje szólalt. A nap tüzes melegét kárpótolták a fák narancsos és vöröses ruhái.
Amilyen alázatosan kopogott az ősz, olyan szerényen kopogott a doktor a kicsi ház ajtaján. Az édesanya arca, mint ahogy a rózsa a kertben, kifakult. Nagyon sápadttá vált. Az ősz elrabolta szívének, lelkének üdeségét. Az orvos sokáig időzött a beteg mellett. Vizsgálta itt-ott, fejét csóválgatva. A szobában várakozó árnyak bolyongtak. Aztán gondterhelten kilépett az ajtón.
- Doktor bácsi kérem, ugye meggyógyul az anyukám?
A doktor letette táskáját, végigsimította Ritácska szőke hajfürtjeit.
- Tudod kislányom, mire erről a fáról lehullanak a levelek, a te anyukád elköltözik a Mennyországba.
Ritácska az éjjel telesírta párnáját.
- Az nem lehet, én nem engedem!- forogtak gondolatai.
Reggel a sok sírástól meggyötörten ébredt. Odasétált az ablakhoz, s látja, hogy a fáról már lehullt néhány levél. Kiszaladt pizsamában, s igyekezett visszaragasztani a lehullott faleveleket. Így tette ezt holnap, holnapután, meg azután és azután. Aztán már nem győzte a ragasztást, mert tele volt a talaj őszi levelekkel. A fa csendesen vetkőzött, visszaadta a természet urának azt, amit tavasszal kölcsönbe vett. Néhány levél zizegett még a fa tetején az őszi szélben.
Álomra hajtotta fejét Ritácska. Reggel esőcseppek kopogására ébredt. Odaszaladt az ablakhoz, szívfacsaró hangon rebegte:
- Nincs... nincs már több... falevél a fán.
Félve bement édesanyjához.
- Anyukám, anyukám!
Válasz nem érkezett. Az édesanya a Mennyországba költözött. Rita tekintete végig simogatta még utoljára az édesanya alakját. Akkor ott, a dermedt test láttán megfogadta, hogy minden áron orvos lesz, hogy sok beteget meggyógyítson.
Múltak a napok. A naptárban egymást hajtották a hónapok. Kergették egymást a változatos évszakok is. Mindegyik üzent valamit. A sok tél csendre, nyugalomra intett. A kikeleti tavasz ébresztőt fújt újra és újra. Az ősz figyelmeztetett: Ember, véges az életed! A büszke nyarakban azonban már ott bujkált a remény.
Sok-sok tavasz fordult meleg nyárba. Sok-sok fáradt ősz vezette be érkező téli vendégeit.
Eltelt több mint húsz év. A temetőkert kapuján fehér köpenyes hölgy lép be. A nap sugarai visszatükröződnek a nyaklánca csillogó medáljáról. Igen, ott a lepke medál! Rita az ajándék tasakjából aranyló füzért vesz elő. Pitypangból fonta, s most a fejfa köré tekeri.
- Anyukám te vagy a hercegnő! Te vagy a legszebb! Látod, orvos lettem, ahogy megfogadtam. Azóta minden ősszel egy-egy lehullott levelet visszaragasztok a fára, emlékezve kisgyermekkoromra. Tudod, így mindig marad a fán egy levél, mert te örökre velem maradsz!
6542
ritatothne - 2020. július 31. 08:13:43

Kedves Marika!

Lélekmelengető írásoddal könnyeket csaltál a szemembe.

Szeretettel: RitaRose

6482
rozsa koncz - 2020. július 30. 21:36:03

Szia B.csiz!
Csodálatos bevezető után, jön a remény aztán a fájdalom.
Szomorú, szépen megírt novelládhoz Gratulálok RózsaHeartRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.