Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Mgr. Vaszily Zsuzsanna: A macska
Zsófi mindig szerette a rendet maga körül, különösen amióta nyugdíjas éveit tapossa. Már nincs az a rohanás, mint amikor el kellett látnia az egész családot, és a munkában is helyt kellett állnia, manapság lazán, nyugisan telnek napjai. Kiélheti a természethez való szeretetét, rengeteget járnak férjével sétálni, emeletes, teraszos házuk minden szegletét virágokkal ékesíti, sőt még a hátsó kertben pár csirkét is nevel, hogy napközben, míg férje távol van munkahelyén, ne érezze magát oly egyedül. A virágait nap mint nap locsolgatja, gyönyörködik bennük, de egy-egy nyári zápor után bizony van mit sepregetnie a nagy teraszukon, a sok lehullott virágszirmot, leveleket. Ez egyáltalán nem esik nehezére, hisz két-három hetente fel is szokta mosni, hogy ne hordódjon be a házba a szél által odasepert por, és hulladék. Egyik ilyen alkalommal, amint a lefolyóba öntötte ki a szennyes felmosóvizet, különös látványra lett figyelmes a fal alatt. Mintha valami tarka pokrócdarab lett volna leesve, vagy valami elhullt állati tetem lett volna lent. Ahogyan így morfondírozott magában, hirtelenjében az a bizonyos dolog megmozdult, és nyávogni kezdett. Ekkor látta, hogy egy szép rozsda-fehér foltos macska az, és ahogyan megmozdult, ugyanolyan színű kiscicák kandikáltak ki alóla. A későbbiekben megfigyelte, hogy a cicák hárman voltak, és már nem is túl kicsikék, az anyaállatot pedig azért látta valamiféle pokrócnak, mert az teljesen szétlapult rajtuk, így óvta őket, nehogy még egy vízcsepp is rájuk percenjen a lezúduló vízből. Zsófi erre szinte meghatódott, még sohasem volt macskája, és itt vannak ezek egyszerre négyen a csodálatos színű bundájukkal. Na de mit kezdjen velük, hisz nem volt ezen a téren semmilyen tapasztalata.
Amint végzett a felmosással, azonnal a konyhába ment, és a hűtőből tejet langyosított, egy tányérkába öntötte, és kivitte a macskának, hogy legyen elég tápláléka, tudja szoptatni a kicsinyeit. Letette a tányérkát, és hívogatni kezdte az állatot, cic-cic, szólogatta, de hát az még nagyon bizalmatlan, óvatos volt, csak a száját nyalogatta. Zsófi nem akart hinni a szemének, amint körülnézett, hogy szinte csodával határos volt, milyen helyen fialt le ez a jószág. Ugyanis az övé, és a szomszédos ház közötti két fal között mindössze csak egy szűk rés volt, és annak a legbenső részén feküdt a macska a kicsinyekkel. Na de a rés eleje tele volt rakva mindenféle építkezésről megmaradt lommal: összetekert szöges dróttal, mindenféle vashulladékokkal, mintha egy ember által épített barikád lett volna az egész. Megállt az esze, hogy ez az állat, hogyan is tudott oda bejutni, majd megfialni utódait. Nahát itt aztán igazi biztonságban voltak mindnyájan, mert oda sem ember, sem állat be nem juthatott. Zsófi jobbnak látta kissé távolabb húzódnia, így hátha megbátorodik a macska, és kijön végre. Beült a közeli kerti hintájukba, és ott várakozott. És lám, igaza is lett, az éhség úgy látszik a macskáknál is nagy úr ám, mivel az nemsokára elősettenkedett, és vígan lefetyelte a finom langyos tejecskét, de azért gyakran fel-fel nézett, mivel még nem érezte magát teljes biztonságban. Zsófi pedig eközben nem győzött benne gyönyörködni, olyan szép jószág volt. Másnap reggel alighogy felébredt, megreggelizett, és a szokásos módon indult ki a csirkéket ellátni, bizony előbb ismét tejet langyosított, és boldogan öntötte a kistányérba, melyet a réshez közel helyezett el. Amint a macska megneszelte, máris indult a „labirintuson“ keresztül bekebelezni a finom tejecskét. Előbb valami keskeny vasdarabon egyensúlyozott, majd a kör alakú szögesdróton átküzdve magát elérte megszolgált jutalmát, olyan volt ez az egész, mint egy igazi cirkuszi mutatvány. Ez napról-napra így ment, Zsófi nagyon csodálta, és fokozatosan meg is szerette ezt az anyaállatot, hogy milyen áldozatra képes kicsinyei védelme érdekében. Közben érdekes módon szinte bensőséges viszony alakult ki közöttük, a macska egyre jobban a bizalmába fogadta, már ha öntötte a tejet, teljesen a fejével súrolta a tálkát, ha jóllakott, dorombolásával nem győzött hálálkodni, közben dörgölődött minden közelben lévő tárgyhoz. Legszívesebben Zsófi lábaihoz szeretett volna, de az ő számára ez valahogyan elképzelhetetlen volt, irtózott annak még a gondolatától is, hogy az állat hozzáérjen. Az viszont mintha ezt megérezte volna, kárpótlásul dörgölődött minden megfoghatóhoz. Zsófi napközben is sokszor bekukucskált a nyíláson, és gyakran látta, hogy a kicsik magukban vannak összebújva, szinte egy testet alkotva édesdeden alszanak, „anyukájuk“ bizonyára ilyenkor vadászott, amikor kicsinyeit nem fenyegette veszély. Eszébe jutott, hogy amikor gyermekei kicsinyek voltak, és elaludtak, ő is akkor tudta elvégezni a ház körüli teendőket, mert ilyenkor nyugalom volt, szinte párhuzamot érzett az anyaállattal. Természetesen azért tányérkájába a tejen kívül juttatott egyéb finom falatokat is itt-ott, ami a konyhán megakadt. Ezután gyakran megesett, ha az udvaron volt,és ha a macska megjelent, mindenütt követte őt, mellé szegült, és egyszerre is lépkedtek. Ha beült a hintába, a macska is leheveredett a jól átmelegedett betonlapok egyikére, és pihentek. Zsófi azon kapta magát, hogy már beszél is az állathoz, az meg vissza nyávogott neki, mintha csak értette volna, miről is van szó.
Ez a már szinte idillikusnak mondható állapot nagyjából egy hétig tartott, amikor egyik reggel, amint ismét öntötte a „szokásos reggelit“, a langyos tejet a tányérkába, dulakodás jelei voltak láthatóak, a tányérka feldobva, a macska sem bújt elő rejtekhelyéről, gondolta, biztosan a kicsik alszanak, hát elment újabb zsákmányszerzésre. Azonban ruhateregetés közben lenézve a teraszról úgy tűnt neki, hogy a kis aranyos cicák sincsenek már a megszokott helyükön. A szíve erre rendesen összeszorult, és amikor lentről benézve a résen tényleg meggyőződött róla, hogy a macskák szőrén-szálán eltűntek, igazi könnycseppek jelentek meg a szemében, hisz egyszeriben odalett ez a csodálatosnak mondható társasága...Másnap reggel már csak a csibéit etette, tejet már nem volt minek (kinek?) melegítenie. Két-három nap szinte gyászolta a macskákat, (itt-ott szégyen ide, szégyen oda, még meg is könnyezte őket...) közben az udvaron meglátott egy szép nagy koromfekete kandúrt „pöffeszkedni“, majd nem sokkal később egy ugyancsak hatalmas rozsdaszínű kandúrt méltóságteljesen osonni a betonkerítésen. Ekkor világossá vált számára, hogy a kettő közül valamelyikük felfedezhette a „macskaóvóhelyet“, és az anyaállat a kicsinyeiért megküzdve biztonságosabb helyre „szállította“ azokat. Belegondolt, hogy mennyi veszélynek vannak ezek a kis állatkák is kitéve a természetben, akárcsak maga az ember. Mennyire sérülékenyek vagyunk mindnyájan, minden oldalról veszély fenyeget, legyen az betegség, bármilyen természeti csapás, stb., ugyanúgy meg kell mindennel szemben küzdenünk, ha a felszínen akarunk maradni, és nem akarjuk, hogy mint a mocsár valamelyikük is magába rántson.
Azonban nemsokára vigaszra lelt, mivel pár nap múlva a szép tarka cica szinte pánikos hangulatban hangos nyávogással megjelent a közelében, mire ő azt sem tudta, hogyan kedveskedjen neki, beszélt hozzá, szaladt a konyhába valami finom falatért. A macska eljátszotta a szokásos „színielőadását“, tehát dorombolást, a mindenhez való dörgölődést, miközben ő felfedezte, hogy a nyakáról le van tépve egy szőrdarab, tehát valamelyik kandúr alaposan megtépázta, az viszont mindezek után egyszer csak sietősen tovább állott. Zsófi ugyancsak kíváncsi volt rá, hogy vajon a kicsik életben vannak-e, ezért óvatosan az anyaállat után osont. Látta, hogy a szemközti udvarra vette útját, ott is egy nagy farakásba bújt be, rögtön tudta, hogy oda rejtette el kicsinyeit. És láss csodát, a macska azóta is szinte rendszeresen meglátogatja Zsófit, azonnal nyávogásba kezd, ha meglátja, mintha csak üdvözölni szeretné, de ő is azt sem tudja örömében, milyen finom falatokkal jutalmazza ezt a nagyon kedves látogatót, aki szinte új fényt hozott a szürke hétköznapjaiba...

6191
Magdolna43 - 2020. augusztus 02. 14:49:57

Kedves Zsuzsa!

Meghatóan aranyos történetedhez szeretettel gratulálok,
Magdi

6782
Vaszily - 2020. augusztus 02. 14:29:33

Nagyon szépen köszönöm értékes hozzászólásaitokat.
Szeretettel: Zsuzsa! In Love

6542
ritatothne - 2020. augusztus 02. 10:49:19

Kedves Zsuzsa!

Aranyos, szerethető történetet hoztál. Nálunk már tizenegy éve lakik egy cica. Sajnos, nem bírja a tejet, bár szereti - már többször próbáltunk neki adni - mert rövid idő után kihányja. Így folyadéknak csak vizet kap, de megveszem neki a macska ételeket és az almot is, ami kinn van a loggián egy lavorban. Nagyon szerethető lények. Persze, az enyémet megműtettem, így nem lehet kiscicája, de a párzási ösztön se kínozza. Nyugodt, kedves kis állatka, egész nap benn van a lakásban csak este kell kimenni, mert ott van a "hálószobája", persze, napközben is kimehet, hiszen az alom is kinn van, napozhat, hűsölhet, mikor mihez van kedve. Szinte családtagként él nálunk.

Szeretettel: RitaRose

6643
szikra60 - 2020. augusztus 02. 10:11:21

Kedves Zsuzsikám! Nagy meghatódással olvastam kedves történetedet, igazán szívet melengető novellát írtál! Szeretettel gratulálok! Éva

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.