Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Kulcsár Péter: Az öregember boldogsága
Hajnal 3 órakor másodpercre pontosan kikelt a rozoga ágyából. Nem önmagától tette, az anyjától örökölt kakas ébresztette. Torkaszakadtából kukorékolt, jelezte, ideje felébredni, hiszen a munkát az ember helyett más nem végezheti el. Vackában hanyatt feküdt, kinyújtotta vaskos karjait, sebes tenyerét kikezdte a kasza, de rá sem hederített, vagy megszúrta a bökő. "Majd meggyógyul a rosseb ette vóna meg".

Végiggondolta a napját, ahogy szülei tanították, percre pontosan tudnia kell, mit, mikor kell elvégeznie. A kukorékolás abbamaradt, zajt hallott, morgást. A puli nem lehetett, ő a tanyát őrzi, különben is, ha baj van, ugat. Fülsüketítően, attól még a környékbeli tanyák mudijai is megvadulnak. Lapát nagyságú kezét a hasára tette, a zaj nem csitult.
A gyomra korgott. Tegnap elmaradt a vacsora, hulla fáradtan, aludt el. Az apja intelmeivel vigasztalta magát, aki azt mondta: reggelizz, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár, vacsorázz, mint egy koldus. Gondolta magában királyi lakomát készít. A kemencés konyha melletti kamrába ólomnehéz lábakon kikecmergett, majd az asztalon véletlenül ottfelejtett pengeéles bicskával egy jó darab szalonnát vágott le magának. Ebédre gondolta, egy nagy karaj kenyérrel, de az éhségtől, majd kiesett a szeme.

Üres gyomorral a munka sem megy, vigasztalta magát. Mérnöki pontossággal kockákra vágott kenyérre szalonnát tett, majd a fokhagymából harapott, nagyanyja ettől volt olyan erős, mint a tölgy. Neki is jól jön, erőt kell gyűjtenie a mai napra. A kaszálás után maradt szénát petrencébe kell gyűjtenie, muszáj az állatoknak enni adni. No, meg alomnak is jó, akár a kotlós alá. Mielőtt a mezőre megy, megnézi a tikokat is, azok a frányák, remélte tojtak legalább három tojást, az vacsorára a reggeliről maradt szalonnával ippen elég. Ha többet tojtak, lehet, hogy a szomszéddal tejre cseréli. A szalonnára nézett, tudott volna enni, de az vacsorára kell, persze, ha tojnak a tikok.

Az elmúlt 75 év emlékei beleivódtak emlékezetébe, próbálta elhessegetni, mint a lovakon keringő legyeket, de az évek múlásával egyre nehezebben ment. Tükörbe nézett, egyik szemében a szomorúság, másikban a remény tükröződött. Bánatát a család elvesztése jelentette. Egyik napról a másikra történt.

Apja a szőlőjébe ment, faggyazni kellett, hogy megkínálhassa borral a vendégeit. Meg egyébként is a szomszéd már végzett vele, nem akart szégyenben maradni. Tűzött a nap, sugarai a ráncai közé marták magukat. Ősz hajára kalapot nem tett, otthon felejtette. Napfelkelte előtt nem volt ideje kimenni, az állatok éhen nem halhatnak. Lassú léptekkel közelítette meg a lugast. Elégedetten vette tudomásul, ha az ég is úgy akarja bő lesz az idei termés. Hirtelen szúrást érzett a mellkasába, gondolta méh. Nem, más volt. A szíve. Azután már nem ő ápolta a lugasokat. Anyja még két évig kijárt, egyre nehezebben bírta, az utolsó leheletéig küzdött, de a lelke feladta. Mindörökre. Szülei elmentek, a szőlő is rámaradt.

Hess madár, ne vájd ki a szememet, menj emlék, ezen már úgysem segíthetek. A gyerekek, úgyis jönnek, most tényleg, két éve is azt mondták. Dolgoznak, meg az unokák, van nekik elég bajuk. Én nem ártottam nekik. Meg kell érteniük, a város megölne. Mi lenne a földdel?
Egy szempillantás alatt elfelejtett bút, bánatot. Gyorsan a lavórba megmosta az arcát. Magára húzta gúnyáját, becsapta a tornácos ház ajtaját, minden fájdalmát hátrahagyva. Gyorsan szedte lépteit, párszor elbukott, a sebe vérezni kezdett. Nem érdekelte. Egyre közelebb ért, a szél a szagot az orrához vitte, a dobbanások a közelséget jelezték. Az istállót látta, a környéken üres csend honolt. Kissé megnyugodott, de félt a behajtók hamarabb odaérnek, mint ő. Az istállót kinyitotta, üres volt, a rémülettől zihálni kezdett. Majd a távolból nyerítés hallatszott. A ló odament hozzá dobbantott.

Az öreg pengővel a zsebében nyergére ugrott, és ment kifizetni a ló árát. Megnyugodott. Az egyetlen családtagját, már senki nem veheti el tőle. A kifizetést követően, mindketten nyugodtan, és vidáman baktattak otthonukba. Tudták a halálon kívül senki nem tudja őket elválasztani. Hosszú évek után újra dalolni kezdett, vagyis nótázni. A szél messzire vitte bariton hangját. A ló, néha biztatóan prüszkölt, jelezte, visszakapta régi gazdáját. Hosszú fárasztó utat követően, a régi szokásokat áthágva együtt vacsoráztak. Az ünnepre való tekintettel abrakot kapott. Hatalmas fogaival elégedetten majszolta, néha nyerített, ami csak jókedvében fordulhatott elő. Az öreg, közben a kamrába sántikált, hiába a betegség nem múlik el hirtelen. A szakramentumát, mordult magában, majd elővett egy jókora oldalast, egy tikért cserélte a múltkorában. A ló mellé ült, és vacsoráztak, így lettek koldusból egymás királyai.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.