Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Hornyák Lajos Roland: A fa árnyékában
Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy kicsiny falu, abban a faluban aztán volt minden jó, ami embernek való. Nem olyan nagy dolgokra kell ám gondolni csak olyanokra, ami manapság már ritkaságnak számítanak. Gyönyörű patakok, amiben színtisztán látta az ember a tükörképét. A patakokat átölelő erdők, ahol a madarak csodálatos énekét hallhatta az ember. A réteken pedig, csak úgy ragyogott a napnak a sugarai. Boldog volt itt mindenki, ennek a kis csiszolatlan gyémántnak a szívében helyezkedett el ez a kis falu, ahol a mi történetünk fog zajlani.
Az itteni emberek soha nem vágytak nagyra, tiszteletben tartottak mindent és mindenkit. Ápolták a kertjeiket és nagy becsben tartották a fákat. Nekik az volt az igazi édenkert. Havonta egyszer az volt a szokás, hogy az erdőbe kimentek és imákat mondtak el a teremtőnek a rengeteg álldásért, ami őket érte. Az állatok nem féltek az emberektől, tudták, hogy ezek jó emberek és nem bántják őket. És valóban így is volt, a helyiken gyümölcsökön és zöldségeken éltek. A tyúkok szabadon szaladgálhattak minden háztartásban anélkül, hogy levágták volna őket. Az embereknek csak a tojás kellett.
Egyszer aztán, történt egy nem várt esemény. A falu összes lakóját megrázta a hír. A falu öreg vezetője tragikus hirtelenséggel elhunyt. Neki köszönhettek mindent, ami itt felépült, és azt is, ami nem. Rengeteg jó módú városi üzletember jött már ide, hogy milyen remek ajánlattal érkeztek. Az öreg illedelmesen megkérte mindig őket, hogy távozzanak, nekik így tökéletes az élet, ahogy van, és hogy ők biza nem vágynak se többre, se kevesebbre.
A nagy városiak, egy idő után megelégelték az öreget és hosszú-hosszú évek óta arra se jártak.
No, már most, itt az volt a hagyomány, mint régen a királyságban, hogy a falu vezetőjének a legidősebb fia lesz ezek után a vezetőjük. Örültek is neki a helyi lakosok jó gyereknek ismerték meg, ugyan úgy élt, mint ők, részt vett minden egyes falu béli dologban. Segített mindenkinek, akinek csak tudott. Nem volt ez így máshogy egy jó darabig az apja halála után sem.
Működött minden a régi kerékvágásban. De aztán megint jöttek a nagyok, és minden szép jót ígértek a fiúnak, aki vonakodva, ám de elfogadta az ajánlatot, mit sem sejtve, a későbbi körülményekről. Rengeteg pénzt kapott az üzletért, viszont azt a csiszolatlan gyémántot, nagyon is elkezdték csiszolni. A fákat kivágták, az állatokat elkezdték levadászni, a színtiszta patakokba a szemeteket hordani.
A fiút egy ideig érdekelte csak a dolog, utána megvakította őt a pénz. Minél több pénze lett, annál jobban pusztult körülötte minden. A helyiek próbáltak ellene tenni, de kevesek voltak hozzá, írásos szerződésük volt a nagyoknak, hogy ők már pedig bizony ezt csinálhatják.
A békésnek hitt állatok elkezdtek megvadulni, a patakok kiszáradni, és a fák is egyre ritkábbak voltak. Az emberek elmenekültek, nem volt eleségük és egyre jobban a szenvedés sorsára jutottak.
Azon a nyáron a szokásosnál melegebb volt, rettentő hőség járta át az egész környéket. Az ottani emberek nem érezték meg a globális felmelegedés által keletkezett hatásokat. Napjaik túlnyomó részét a fák alatti hűvösökben töltötték. Reggel és este megvetették a maguk kis földjét. De ebben az évben ez nem így volt. Szenvedtek, alig maradt már csak pár fa és még azt is ki akarták vágni.
Az egyik kitartó helyi lakos egy kis kunyhót húzott fel a falu legnagyobb fája köré, hogy ő már pedig azt nem engedi kivágatni az élete árán sem. Mikor már a környéken minden elpusztult, és mindenki menekülőre fogta. Ez a kitartó emberke még akkor is ott volt.
Egyik nap aztán jött a falu vezetője, szép ruhában, mint a nagyok. Parancsra intve a mi hősünket, hogy már pedig most azonnal hagyja el ezt a helyet és keressen más menedéket magának.
- Ugyan már gazd uram, ennyire szívtelen még ön sem lehet. Ez hadd maradjon már meg az apja örökségéből. Majdnem egy idős ez a fa kend uram édesapjával.
- Hát fiam az már nem él. És hát ez is kell, ez a hely is az üzlet része volt.
- Én magát nem akarom kioktatni, mert tisztelem az őseit, éppen ezért nem is teszem. Viszont jó uram nézzen körül mit is műveltek, ezek az emberek a mi kis édenkertünkkel. Nem csak itt, ezek ezt csinálják a világ bármely másik pontján, addig, amíg lehet, viszont most ebbe se szeretnék bele menni, no de mi lenne, ha egy alkut ajánlanék önnek.
- Már pedig mi lenne az?
- Látom, milyen szép ruhája van kendnek, milyen jó sora lett, úgy látom teljes mértékben megérte ez az egész. No, már most, ez az egyetlen fa maradt a környéken, mit szólna kend hozzá, hogy ha a holnapi nap folyamán, maga azon a csodálatos rönkön töltené a napot, amit tegnap vágtak ki. Én pedig itt ez alatt a fa alatt, amit még nem vágtak ki. Ha kibírja a napot gazd uram, semmi akadályt nem ismerve én arrébb állok, viszont, ha nem, fogja a mocskos pénzét és az összes társával együtt elmennek innen, olyan messzire, hogy még véletlenül se halljunk magukról.
- Ám legyen.
- Csak még egy dolgot kérnék ezzel kapcsolatban, amit ön itt eltetszett pusztítani, az ne legyen a holnapi nap folyamán, lássuk kibírjuk-e úgy a napot. Se víz, se étel, és önnek drága uram még árnyék se.
- Nagy kópé maga drága barátom. De nem ismer akkor eléggé, holnap hajnalban találkozunk.
És így is lett, másnap, ott volt mind a két emberke a volt falucska szívében.
Szép ruhájában megjelenve le ült a kivágott rönkre. Szemben helyett foglalt a másik emberke is, hátra dőlve a fa törzséhez, lábát kényelmes kinyújtva várta a mai napot.
Pár óra elteltével érződött már a különbség, és ingjét kigombolva zakóját levéve, száját nyaldosva várta, hogy vége legyen a mai napnak.
De bizony nagyon sok volt még hátra. A nyár kellős közepe lehetett és az év legmelegebb napja.
A fa alatt csodás idő volt, és az alatta ülő fiatalember csak mosolyogva bámulta, régi cimborája szenvedését.
- Hogy bírod komám? - kérdezte egy óra tájban az árnyékban ülő emberke.
- Soha jobban. - hangzott a válasz, ami nem tűnt túl őszintének.
- Megdöbbentve hallom, nem úgy néz ki a dolog, de akkor örülök neki, még hét órát kell így kibírnod.
- Menni fog, ne aggódj.
De nem ment neki, a délután folyamán, mint egy zsák krumpli úgy dőlt el. Nem bírta tovább az elviselhetetlen meleget.
A fa alatt ülő emberke, behúzta régi jó barátját a fa árnyékába, és vizes ronggyal elkezdte törölni az arcát, amíg magához nem tért.
Mikor magához tért, már a nap nem ragyogott az égen, a csillagok látszottak csak. Első szavai ezek voltak.
- Nagyon sajnálom. Jóvá teszem, csak maradhassak.
- De hisz megállapodtunk.
- Tudom, és azt is mennyire elrontottam, helyre hozom, ígérem.
- Ám legyen, mindenkinek jár egy esély. Amíg kend aludt, bátorkodtam egy új szerződést írni. A barátai a megbeszéltek szerint, elhagyják kicsiny falunkat. Ami magát illetti, maradhat amennyiben a nép is úgy kívánja. De csak akkor, ha kétszer annyi fát ültet el azon a pénzen, amit kapott, mint amennyi volt.

Ezekben a dolgokban megállapodva tértek nyugovóra. Másnap hosszú hercehurca után eltudták küldeni a városi különítményt. A megmaradt emberekkel, vissza tértek a régi szokásokhoz.
Nagy volt a kár amit, helyre kellett hozniuk, de közös összefogással sikerült nekik. Évekbe telt, mire az új fák alatt megint hűvös árnyékokban ülhettek, és az is rengeteg idő volt mire a patakok kitisztultak. De jó jel volt, hogy a régi falusi emberek, vissza költöztek és megújult erővel dolgoztak az újjáépítésen. Az állatok megint békések voltak, és nem élvezték a régi új lakó területüket.
A falu népe megbocsátott a kapzsi vezetőjüknek, aki azóta tisztességesebben él, mint bárki más.
Az új vezető nem más lett, mint aki hitet adott mindenkinek, és aki által újjá épült a falu.
Ott ült ő a nagy fa árnyékában, és nézve a csodálatos kis gyémántot, ezek a gondolatok jutottak az eszébe, amit másnap a városban élőknek adott elő.
Mire nem képes az össze fogás és a hit, a természeti kincseink végesek, és mi emberek vagyunk felelősek értük, hogy ezekre ne úgy tekintsünk, mintha a legtermészetesebb dolgok lennének a világon. Óvjuk őket, és ápoljuk a környezetünk. Mert eljön a nap, amikor már késő lesz. Nem szabad megvárni azt a napot. Nem szabad az összes embert egy fa árnyékába állítani, és várni a csodát, minden ember ültesse el a saját fáját, és élvezze a munkája gyümölcsét.
6142
BoldogCsisz - 2020. szeptember 14. 20:56:31

"Óvjuk őket, és ápoljuk a környezetünk. Mert eljön a nap, amikor már késő lesz."
Tanulságos történetedhez szívből gratulálok!
Szeretettel: Marika

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.