Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Tasnádi Rita: Lelkek tisztasága
A bérjegyzékemmel jöttek. Szokás szerint épp rohangáltam dolgaim után, ügyet intéztem, így aztán nem találtak otthon. A gondozó oldotta meg, akkor odajön a munkatársam, ahol éppen vagyok, fel is hívott Botond, meglepődtem. Régebbről, még a klubból ismertem őt. A Móricz Zsigmond szobornál tehát összefutottunk, és miután aláírtam a papírt, leültünk kicsit beszélgetni. Elmeséltem, hogyan jártam a klubbal és a lelkésszel. Persze rögtön rávágta, ő csak egy farizeus. Igen, ez eddig eszembe sem jutott, nagyon eltalálta milyen jellem. Jókat nevettünk, aztán felvetette, eljön velem a klubba jövő héten, mert neki is van törleszteni valója a lelkész felé. Már ő sem klubtag, bár a történetét nem ismerem.
Ebben maradtunk, majd elbúcsúztunk, haza is jöttem, és hálát éreztem szívemben, ezért az óriási szívességért. Itthon egész hétvégét végig szenvedtem, a lábam oly erősen fájt, mint még soha eddig, pedig már évek óta szenvedek tőle. Éjszakáim rémálom szerűek, ebéd utántól csak fekszem, néha talán el is alszom, este sokáig ébren nyűglődöm, dobál a fájdalom, nyugtot nem találva fetrengek. Masszírozgatom, nyomkodom, tornáztatom, sírok, rengeteget.
Aztán 11 óra tájt belezuhanok egy alvás szerű állapotba a kimerültségtől. Rá egy órára ébredek, majd egy-két órára vissza zuhanok, ájulok, de alvásnak ezt nem nevezném. Rosszulléttel ébredek, kábán, szédüléssel, borzasztó rossz közérzettel, alig tudok lábra állni, imbolyogva kiszédelgek a fürdőbe egy pohár vízért. Úgy fél kettő táján úgy szoktam dönteni, itt a reggel, eszem egy joghurtot, kávét főzök. Onnantól kétféle állapotban lehetek. További féléber, zavart, kínlódó állapotban, még látni is alig látok ilyenkor, jajgatva nyögök, és sántikálok ki-be, mint aki nem is normális. És van egy jó állapotom is, amikor nyugodt vagyok, és éber. Tudatában vagyok, hol vagyok, mi történik, és már csak a szorongással kell megküzdenem. Ez egy könnyebb valami.
Reménytelen innentől az alvás, fekszem és Facebook-ot lapozgatok, Youtube-on nézek videókat, vagy csak csukott szemmel fekszem, és álmodozom, felidézem kellemes emlékeimet, a segítőimmel töltött időt. Így eltelt ez a mostani hétvége is, hétfőn délben pedig Zalán meghozta az ebédemet szokás szerint déli 12 után húsz perccel. És a határozat is ott várt a kitett dobozban, és ez az, ami beindított engem. Egészen megijedtem, napi 775 Forintot fognak kérni az ebédért. Amit nem tudok kifizetni. Írtam evés után az Önkormányzatnak egy kérelmet, méltányosságot, és berohantam a polgármesteri hivatalba, ami persze túlzás, hiszen menni is alig tudok. Ott közölték, nem jó, nem ide kell jönni, hanem K utcába, ezért aztán rohantam oda. Közben a gondozó felhívott, hogy várnak rám otthon, ételadománnyal, és a táppénzes papírt adjam oda, beviszik. Egy hirtelen elhatározással úgy döntöttem, mindez engem most nem érdekel, én bizony most ebben a minutumban odamegyek a klubba, és segítséget fogok kérni. Hiába nem szeretnek, hiába vet meg a lelkész, hiába az egész, én odamentem. A kapu nyitva volt, az épület csengőt megnyomtam és vártam. A szociális gondozó nyitott ajtót, majd meglátva, ki vagyok, rám is akarta csukni. Kértem, hallgasson meg, engedjen be, bajban vagyok, segítsenek. Elutasított, mondván, én léptem ki. Kértem, hallgasson meg, megtette, de be nem engedett, mert ahogy mondta, meg fogják bűntetni.
Beszéltem apu haláláról, anyuról, hogy egymagam maradtam, két lakást kell fenntartanom, és minden, de hiába. Annyit mondott, majd jelzi a lelkész felé, hogy itt voltam. És hogy talán két hét múlva lesz a lelkész, addig ne próbálkozzak. Leforrázva jöttem el, már alig álltam a lábamon, de éreztem, megtettem mindent, amire képes voltam. A munkahelyről újra hívott a gondozónő, hogy mikor megyek haza, mert ott várnak. Sírva meséltem, ami történt, és csak azt mondta, ő is fog beszélni a lelkészékkel. Ekkor drága doktornőm jutott eszembe, de nem hívtam fel, mert hiszen egy hét múlva úgyis találkozunk. Alig tudtam haza jönni. A mobilom térképén néztem az útvonalat, de még így is nehezen találtam haza. Már itt várt a ház előtt a munkatársam, annyira sajnáltam, hogy csak állt, türelmesen várt, helyes volt, bocsánatát kértem, felhozta az ételcsomagot, vizet kért, picit üldögélt, majd egy szatyorba tettem a táppénzes papírt, és vissza indult Újpestre. Végre leülhettem, megittam négy pohár vizet, és ettem a finom ételekből. Gyorsan megírtam Botondnak a mai napot a klubról, és meglepődtem válaszán. Bátornak nevezett, és azt írta, felnőtt módra cselekedtem. Na mindenre gondoltam, csak erre nem. Nem hittem volna, hogy az bátorsság, ha oda megyek, ahol elbántak velem anno, igazából nem is minősítettem, csak mentem, mert segítséget akartam kérni.
És most itt ülök, fáradtan, de nyugodt lélekkel, és gondolkodom. Abban nincs bűn, hogy valaki segítséget kér, és hibázni sem hibáztam, tiszta lélekkel létezem, és mindaz, ami ma történt ott, attól csak még tisztább lettem. Ezzel szemben ott a lelkész, saját makacsságával. Vajon hogyan képes egy lelkész ember ilyen könyörtelenségre. És Isten miként tekint minderre. Jó-e, ha nem könyörülünk azon, aki hozzánk fordul, jó-e haragudni egy egész életre szólóan. És kérdezem, ki van bajban itt igazán? Persze nem ítélhetek, nem az én dolgom, ezért csak eddig gondolom az egészet, a többi nem érdekes. Két tepertős pogácsa után pihengetek, kis rossz érzéssel szívemben, egy kevés megbántottság érzettel, elcsigázva, kimerülve. Két hét. És ebben a pillanatban megcsörren a telefon. Végre felhív a másik Rita, apu lakásának másik tulaja által megbízott kis nő. Végre. Gondoltam, és nehéz fejjel, nyomottabb hangulatban mondhatom, azért csak mennek a dolgok. Folyik az élet, haladunk előre. Holnap után Rita és az ingatlanos eljönnek a másik lakáshoz, ott találkozunk, és megbeszéljük az eladás részleteit.
Már csak abban reménykedem, egyszer értelmet is fogok találni ebben a sokmindenben, amit az élet rám erőltet, szenvedéseim közepette, fájdalmakkal sújtva, és nemcsak késztetést fogok érezni, hogy ami adódik, egytől egyig elintézzem, tökéletesen, precízen, hanem örömöm is lesz mindebben. S mivel kíváncsi a természetem, nyitott vagyok a jövőmre...talán még boldog is lehetek.
4962
Tasnadirita - 2020. szeptember 15. 11:12:25

Ritusom, úgy legyen, szeretettelHeart

6542
ritatothne - 2020. szeptember 15. 11:00:50

Kedves kis Rita!

Az jó, hogy nyitott vagy a jövőre és igen, a boldogság is beköszönthet az életedbe.

Szeretettel: RitaRose

4962
Tasnadirita - 2020. szeptember 15. 09:04:24

Kedves Marica! Örülök Neked, s hogy tetszett, köszi, szeretettel, Rita

6476
Siposne Marica - 2020. szeptember 15. 08:10:11

Kedves Rita!
Írásod ból,/ ami nagyon tetszik/ sokminden kiderül.
Szó esik szerető gondozóról, fájdalomról, sértődött lelkészről.
Sajnos, a lelkész is ember, lehet jó és lehet akár gonosz is.
Ebben a világban sok mindent nem értenek az emberek, de nyugodjunk bele, az élet már csak ilyen.

Örömmel olvastam novelládat.

Szeretettel:
Marica

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.