Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Ács Gergely: Életszerepek
Dezső

"Mindez énrám bámulatos hatással van, és ami engem illet, nekem bőségesen elég ahhoz, hogy helyesnek érezzem azt, amibe végül beleegyeztem, amire elköteleztem magam. De vajon elég-e arra, hogy mások is helyeseljék lépésemet? Nem vagyok bizonyos benne, hogy megértik érzéseimet." - Moliere: A fösvény, Bognár Róbert fordítás - Eliz monológ részlet

Emlékszem, ahogy az ágyon ültem és Petőfitől el kezdtem olvasni az "Egy estém otthon"; című vers első versszakát, aztán a végére érve már Zoli bariton hangviselése vitte tovább a régmúlt költő szavajárását.
Voltak monológok, drámák és megannyi vers, amelyek elhangoztak a Pálma utca 12, 3. emeleti ötszobás garzon lakásának egyik szobájában, hogy sikerre vigye barátom a lehetetlent, megszerettesse velem az irodalmat és közben felkészüljön a közeledő felvételire is.
Mondhatjuk, hogy mind a kettő sikerült, de azt is, hogy közben olvastunk egy újabb drámát, egy ismerős párbeszédet és az éj még sosem volt ennyire fülledt és zaklatott, mint akkor volt.

Szinte éveknek tűnt, mire végre felemeltem a telefont és ráírtam, hogy találkozunk - még utoljára, mielőtt elmegy a felvételi teljesítménye alapján megnyert vidéki egyetemre - illetve talán tudni fogom, hogy mit kell tennem. Persze nem lettem vak, se süket, se olyan, aki elengedne egy barátot magyarázat nélkül, még sem volt merszem szemtől szemben érdeklődni, így maradtak a fél perces hívások és rögtönzött hangulatjelekkel ékesített tömör válaszok.
Utáltam magam érte. Gyáva voltam és még mindig az vagyok, mint az asztal alatt lapító hathetes szennyes ruha. Bűzlik a kényszertől, hogy végre megleljék és a szótól, hogy egyszer kinyögje - így éreztem magam, ahogy Zoli számítógépét szedtem szét, majd raktam újra össze. Már abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót és egymásra néztünk, tudtam, hogy illő lenne egy újabb ellenőrzésre és se szó se beszéd már is bemásztam asztala alá. Úgy gondoltam, hogy az ismerős műszaki környezet, tudva, hogy mi mit csinál, majd segít összeszedni a gondolataimat - hogyan kezdjem és mennyire tettesem az egészet meg nem történté, legalábbis addig, míg nem tudok jobbat.
- Kérsz valamit inni? - pusztán, hogy mind a ketten jobban érezzük magunkat, kértem egy pohár vizet megóvva a megmaradt parkettát Zoli roham osztagos lépéseitől, ahogy szinte már a sarokban lévő pókasszonyság is feljelentést kívánt tenni a fesztiválozás miatt.
A tápegység rendben. Csak kérdezd meg, hogy mi újság.
A ventilátorok működnek, habár kicsit poros. Zárj ki minden zavaró tényezőt és mondd el, hogy mi terveztél - habár nehéz lesz, mert főleg a sarokban ülő pókon kívül mindenről a homály, szappan és angyal jut eszedbe.
Kábelek a helyükön. Nyögd már ki, hogy ami történt azon az estén az...
- Beadjam vagy kijössz érte? - a testem emelkedett, de az asztal útban volt és a fejem bánta meg - Jól vagy Dezső?
A pohár víz a fejemtől nem messze koppant. Elképzeltem, ahogy habok közt a testem feloldódna - ahogy a verejték a könnyekkel keveredett és hazafelé arra gondolsz, hogy vajon milyen ízű lesz a nyár, és hogy utána emlékezni fogsz-e másra - és nem lenne ilyen erős görcs a gyomromban.
- Igen, és már jövők is ki - nem néztem csak helyesbítve bólintottam magamban, mert már tudtam, hogy milyen az, amikor velem együtt mozdul és lélegzik.
Megköszöntem a vizet és nagy kortyok között végigforgattam a szemem a tájékon.
Felejteni jöttem és mégis most látni akartam. Bőrönd. Könyvek. Minden előkészítve.
Elmondtam, hogy a géppel minden rendben van. Mosoly. Kérdező szemek. Tudom.
- Mit szólnál, ha elmennénk?
- Jól hangzik
Szerintem is. A nap sütött és egy felhő sem volt az égen.

Zoltán

A csend még sosem tűnt ennyire hangosnak. Nem úgy, mint előtte és utána, amikor elment, vagy a felvételikor és utána megtudva, hogy felvettek. Az a csend fájt és próbáltam elfelejteni. Azt hittem végig ilyen lesz, míg nem fel nem hívott, hogy találkozunk. Egy némafilm szorongó sztárjának gondoltam magam abban a pillanatban.
Már a jelenléte, hogy újra itt volt - együtt a szobában - szinte megrázott és szédülni kezdtem. A víz csak ürügy volt, hogy a kezemmel valamit csináljak, és ne érezzem újra az ujjaim között az angyal tollakat. Számat pedig szavakkal tömtem meg, hogy ne is emlékezzek a tábortűz ropogó hangjára az éjszakában és a közeli csermely vad hömpölygésére. Így is kevésnek éreztem mindezt, amikor az asztal alól kimászva előttem megállt és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elmenni. Nem-et kellett volna, hogy itt maradjunk, mert meg kellett beszélnünk, amit tönkretettem, de igent mondtam, mert féltem, hogy még jobban elveszíthettem - nem mintha holnap nem utaztam volna el jó pár száz kilométerre tőle, de a fejemben még ez is jobbnak hangzott.
A maszk mindvégig rajtunk volt, így nem sokat beszéltünk. Dezső valamiféle tegnapi meccsről mesélt, én pedig próbáltam elmagyarázni neki, hogy milyen izgatott vagyok az egyetem miatt. Szóval nagyrészt bólogattunk és hümmögtünk egymásnak.
A romkocsma kerti teraszára mentünk, ahova szerencsére fel került a biliárdasztal és újra kaptunk levegőt is a maszkot levéve. Elraktam a zsebembe, míg Dezső pedig elment két korsó sörért és elkérni a dákókat, mire visszajött már előkészítettem a golyókat az asztalon.
Mindvégig próbáltam elkerülni és csak figyelni, ahogy régen tettem. Ittam egy kortyot a korsómból. A játékot nézni, és ahogy megint elhibázza, én pedig nevetek, ő pedig engem nézz. Direkt csinálta. Mosoly. Addig iszok, míg a fele korsó ki nem ürül, Dezső szintúgy. Mielőtt meglökném, a 9-es csikós sárga golyót a hangja megállít.
- Inkább várj, segítek - a hátam mögé állt és együtt lélegeztünk - Most
A keze vezette a kezemet a dákón és a golyó, majd vele együtt még kettő egyenesen bement a lyukba. Talán még mondott valamit, mielőtt a mosdó felé vettem az irányt, de jobbnak gondoltam nem visszakérdezni.
Beléptem a fülkébe és bezártam az ajtaját. A csendben megbújó gondolatok, most végre szót kaphattak, ahogy lehúztam a cipzáramat, de rá kellett jönnöm, hogy több volt a vízügyi, mint a bel- és külpolitika egyszerre. Már léptem volna ki, amikor két srác lépett be mosdóba és hangosan el kezdtek megvitatni valamit. Késő volt már, amikor rájöttem, hogy miről is van szó és próbáltam nem szánalmasabbnak érezni magamat, mint amilyen voltam. A távozásuk után kijöttem és megkérdeztem Dezsőt, hogy nem éhes-e
- Tudnék enni valamit és talán tudok is egy jó helyet - megittuk a sörünket és kimentünk a romkocsmából, miközben a két fiú szavai jártak a fejemben.
"Láttad azt a kettőt? Hacsak rájuk nézzek már is viszket mindenem. Ne is mondd, tehetnének egy szívességet a világnak és az össze hasonszőrűvel eltűnhetnének végre. Én aztán biztos, még a golyókat is megvenném hozzá."
Jobb lenne elfelejteni. Dezső rám nézett. Kérdezni akart.
- Nagyon éhes vagyok - ő csak bólintott, a gyomrom morgott egyet, de nem az éhségtől.

"Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel, kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen." - Edward Estlin Cummings Kötődés verséből részlet

Dezső

Nem gondoltam semmire, de már az első harapás után észrevettem, hogy valami baj van. Sajtos hamburger, kóla és sült krumpli. Nem telt bele pár percbe és elnézést kérve kirohant a mosdóba, szinte mentem egyből. Az utolsó fülkében térdelt és minden, ami benne volt, azt szépen visszaadta a külvilágnak, aztán meglátva engem hangosan zokogni kezdett, mire melléje térdelve átöltem. Még jobban neki kezdett, de azt legalább jó jelnek vettem, hogy már nem hányt.
- Én nagyon sajnálom. Én nem akartam. Sajnálom - ezeket ismételgette egyre csak szipogva, miközben nem mert rám nézni, míg én mind végig csak őt kerestem.
Óvatosan és lassan velem együtt emelkedett meg - könnyebbnek tűnt, mint bármikor és nagyon megijedtem. Se szó se beszéd kilépve a mosdóból kifizettem a kajánkat és a karomat a derekára kulcsolva léptünk az utcára és mentünk vissza a Pálma utca felé. Zoli azóta, hogy kiléptünk nem szólalt meg, az egyetlen reakciója annyi volt, hogy megtörölte az orrát és többet nem szipogott már, a karom pedig mindvégig ott maradt rajta. A házhoz érve viszont megállt, kilépett mellőlem és felém fordulva rám nézett.
- Nem kell hazakísérned - ahelyett viszont, hogy mondtam volna valamit, ott álltam és csak néztem őt - Nem hallodat, hogy húzzál haza a... - a szavak nem érdekeltek, mert már csak az öklét láttam felém lendülni, amikor megragadtam és éreztem, hogy az utolsó erejét használta fel, ahogy egész testével felém kezdett eldőlni.
Könnyedén felkaptam. A liftbe beszálltunk. A harmadik emeleten az ajtó előtt megállva hirtelen pánik kerített hatalmába, hogy mi van, ha a szülei itthon lehetnek. Betettem a kulcsot és szerencsére, ugyanazon üresség fogadott minket, mint amikor elmentünk. Lefektettem az ágyára és azon nyomban a konyhába mentem feltenni egy kis vizet és némi sós kekszet keresni. Találtam az egyik fiókban láz és fájdalom csillapítót is. Az összeszedett cuccokkal egy tálcán és a kész teával beléptem a szobájába, amire kinyitotta a szemét és újfent sírni kezdett. Letéve mindent az asztalára gondolkodás nélkül melléje feküdtem és szorosan átöleltem. A remegés kissé enyhülni kezdett. Jó jelnek vettem, aztán a fájdalom újdonsült erővel rázta meg, amelyet kész voltam azonnal elfojtani.
- Nem kellett volna elrohanom... szó nélkül ott hagyni téged, amikor - szavaimban megnyugvást és erőt találva most először hallottam újra meg a barátomat.
- Ez nem a te hibád Dezső... hiszen neked barátnőd volt és én annyira hülye voltam, hogy - magam felé fordítottam
- Szünetet tartottunk Zoli és én... - a száját figyeltem.
- Bárcsak sose... - éreztem, ahogy teljesen ellazul majd követni kezd.
Szorosabban. A kezeink, mint cikázó üstökösként csapódtak és repültek tova minden létező pontjára az univerzumnak. Enyhébben.
Egymásra néztünk és talán hónapok óta először mind a ketten nevetni kezdtünk.
Nem tűnt tovább egy pillanatnál és az asztalról a tálcával meg a teával már is újra mellette voltam. Egy szelet sós keksszel a kezünkben és miközben finoman kortyolta a teát elkezdtünk beszélgetni.
A suliról. A szülőkről. A játékokról. A filmekről. A barátokról A jövőről.
Kivéve rólunk.
Zoli legalább már nem kerülte a tekintettemet és többször is észrevettem, hogy elvörösödik. Már ráakartam kérdezni, hogy mi jár a fejében, amikor is meghallottam a kérdését
- Akarsz itt aludni? - erre pedig már csak bólintani voltam képes.

"Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!" - Tóth Árpád Esti sugárkoszorú! - részlet

Zoltán

Mindenáron azt akartam, hogy sikerüljön és érezzem magamban is a változást.
A szavak nem apadtak el. Jöttek kérdések, viták - nőtt a feszültség - mire a válaszom egészen más lett, mint azt mind a ketten vártuk volna.
A katarzis. Az eufória. A csók. Dezső.
- Dezső én... nem akartam... - nyúltam felé, de már csak a lepedőt ragadtam meg - Dezső én... tényleg...
Ajtócsattanás és vak némaság töltötte be az eddigi élettel teli színpadot. Zavart voltam és először azt hittem visszafog jönni, de ahogy teltek a percek, úgy kezdett elmúlni a remény is bennem. Felakartam hívni. Elmagyarázni, amit még én sem tudok és nem is akartam vagy másik lehetőségként, hogy mennyire vágytam megtenni újból és újból. Csak is vele.
A kérdéseket nyitva hagytam és nem foglalkoztam velük, helyettük inkább tanultam és magoltam, míg nem az este után pár nappal később Dezső barátnője hívott fel aggódva, hogy tudok-e róla valamit.
Elmondta, hogy végleg szakítottak, de nem értette, hogy miért - azóta is magamat hibáztatom a történtekért. Aznap este álomba sírtam magam és reméltem, hogy ha felébredek, akkor minden más lesz.
A múlt keserű ízként ébresztett fel, míg nem rájöttem, hogy hamarosan indulnom kell a pályaudvarra. Már éppen, hogy kimásztam volna az ágyból, amikor észrevettem, hogy Dezső még mindig a kezemet fogja. Nem engedett el, még akkor sem, amikor már kifogytunk a szóból és lehunytuk a szemünket. Éreztem még az arcomon a nyugtató báját és óvó tekintetét, remélve, hogy lesz még időm elmagyarázni neki.
Már nem számít - gondoltam, mivel ma elutazom ő pedig pár hét múlva kezd Budán a műszaki egyetemen - Legalább megpróbáltam.
Finoman magára hagytam Dezsőt és amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem, leellenőriztem minden cuccomat és bőröndöstől kigurultam a szobámból, de aztán inkább visszamentem. Fogtam egy papírt. Írni kezdtem, majd megcímeztem és ott hagytam az asztalomon.
A szüleim hagytak egy levelet és némi pénzt borítékba, amellyel jó utat kívántak - és persze örülve, hogy nem tettek említést arról, hogy Dezső itt aludt az éjjel.
A pótkulcsot ott hagytam az előtérben, majd bezárva magam után az ajtót tárcsázni kezdtem egy taxit. Már a házkapuján léptem ki, amikor ott állt egy. Se perc alatt beszálltam és magam mellé beraktam a bőröndömet. Útközben csak Dezsőre gondoltam.
A vonat már bent állt, izgatottan és sóvárogva nyújtózott az alatta húzódó síneken, ahogy én is fél szívvel vártam az utazást, míg a másikat itt hagyom és remélve, hogy jó kezekben lesz.
De mindenesetre egy dolgot megérdemel. Egy magyarázatot.
Elővettem a telefonomat és írni kezdtem, miközben lassan életem egy újabb fejezetét készültem megélni.
"Csak annyit akartam mondani, hogy sajnálom.
Sajnálom mert féltem elmondani, mit érzek - talán már régebb óta is mint gondolnád.
Sajnálom mert jobb barátot érdemelnél - egy olyat, aki nem kuszálja össze az életed.
Sajnálom, hogy gyáva voltam és nem volt merszem a csók után megkeresni téged - pedig kellett volna...
Küldés.
A vonat megállt, én pedig leszálltam. Néztem a horizontot, a megnyerő és ismeretlen tájt, de egy valami hiányzott, amit talán sosem fogok visszakapni. Egy érzést, ami akkor este csak az enyém volt, de tegnaptól fogva már kettőnké lett.
- Tényleg komolyan gondoltad? - és a hangja hallatán megfordultam.

Szeretnék egyszer megszületni,
karodba fogva álmodozni.
Szeretnék egyszer meghalni,
ajkad hívó szavára ébredezni.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.