Jéga Szabó Ibolya: Levelek a túlvilágra 5. rész

Az ötödik levél

"Ha bánat sújt le, a világért ne görnyedj alatta, mert az annyit jelent, hogy a vak sorserőknek küzdelem nélkül adod meg magad."

Szepes Mária

Márciusban végleg megjött a tavasz. Langyos simogató szellő fújt, hozta a közeli földekről a friss trágyaszagot. Éledezni kezdett körülöttünk a világ, esténként rigók rikkantottak, megtelt a tópart a horgászok lámpáival, pislogtak a parton, mint megannyi szentjánosbogár. A kopár faágak zöldülni kezdtek a tavaszi esők lemosták a téli szürkeséget, minden üde friss színbe öltözött. Reggelenként sűrű köd gomolygott a tó felett, de később az éltető nap szép komótosan mind felszívta és ragyogóra fényesítette a tájat. Könnyebbnek éreztem a mindennapokat, a hátamat felegyenesítettem, és furcsa belső kényszert éreztem, hogy csináljak már valamit. Volt is mit. Nekiláttam a szántás utáni hantok szétverésének és gereblyézésének. Keserves munka volt. A mi kertünk földje kegyetlen nehezen művelhető fekete agyag, amit megszelídíteni csak az őszi ásással lehetett, időt hagyva a fagynak, hogy elvégezze romboló munkáját, és tavasszal, ha már a föld pirulni kezd, könnyedén engedelmeskedik a gereblyének. Na de most a frissen szántott tarackos föld simaságáért igencsak meg kellett dolgoznom. Minden hantból egyenként kirázni a tarack gyökerét és a vödörbe gyűjteni.

Nap - nap után, a munkából hazaérve mentem a kertbe robotolni. Nem értem rá gondolkodni, magamat sajnálgatni. A három ablakomat lefestettem, és nagyon büszkén kihúztam magam. A bejárati ajtómat pedig a sógorom lelakkozta. Szombatonként mentünk a temetőbe, onnan meglátogatni a beteg érszűkületes lábú apósomat és a szívbeteg anyósomat. Szegényeknek a fiuk gyászához hozzáadódtak a betegségek is.

A kerti munka közben jobban megismertem a szomszédaimat. A baloldaliak maguknak való furcsa és nagyon kíváncsi emberek voltak, a lányommal egyidős súlyosan sérült kisfiút neveltek, aki nem tudott beszélni és az értelme a csecsemő szintjén állt. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy a természetükből adódott, de nagyon megkeseredetten és gyanakvóan tekintettek mindenkire. Rám is. A mai napig is mellettünk élnek, de soha nem voltunk igazán jóba, igaz, hogy haragban sem. Az asszonnyal majdnem egyidős vagyok, de a mai napig magázódunk. Furcsa távolságtartó szomszédi viszonyban éltünk, ám ha segítségre szorultam, vagy fordítva, segítettünk egymásnak, de ha az asszony bal lábbal ébredt nem is köszönt vissza. Megszoktam ezt a furcsa viselkedést, és nem törődtem vele, elfogadtam őket olyannak, amilyenek.

A másik felünkön még csak épültek a fiatal házasok, velük nagyon jó barátságba kerültünk. Nyitott, vidám segítőkész emberek voltak. A mai napig itt élnek mellettünk, mindenben segítünk egymásnak, mint a testvérek.

Ekkor ismertem meg a barátnőmet, az utca elején laktak. Ők voltak az első lakók, ebben az épülő utcában. Nehéz időket éltek akkor, mert a férje katona volt, ő pedig a hat hónapra született kislányával volt egyedül a félig kész házban. Elkelt neki a segítség és a társaság.

Ha eljött az este és a csend, a jótékony félhomály, az ágyamból az ablakon át a tóra láttam, és néztem a szélben hajladozó nyárfákat, akkor visszagondoltam a hajdan boldog életemre mely hirtelen megváltozott, minden a múlté lett. Tudtam, és ő is ezt sugallta, hogy a lehajtott fejnek és a görnyedt hátnak nincs értelme, előre kell nézni, hisz itt a lányom, még fel kell nevelnem.

Fontos lett a kert, a munkám, és a lányom, ettől a helytállástól megnyugodott a lelkem. Teljesítsem a kötelességeimet, mert így éreztem magam erősnek. Senkinek nem tartoztam elszámolással csak magamnak, de az fontos volt. Úgy éreztem figyelemmel kíséri éltünket, vigyázza lépteink, ez erőt adott, és kezdtem úgy viselkedni, ahogy elvárta tőlem.

A temetőben nézegettem a szomszéd sírokat, és szomorúnak tűnt a mi puszta földkupacunk a fakereszttel. Elhatároztam, hogy elmegyek a sírköveshez. Este meg hánytam vetettem ezt a tervem, és vártam mit mond majd rá. Szinte hallottam a hangját a válasszal: - Minek az már, emberi gyarlóság, hiszen épphogy megéltek, jó ez nekem, az élők a fontosak!" Valóban, neki, már mindegy volt, fakereszt, vagy kőkereszt. A sírkő az élőknek kell, hogy megnyugodjon az állítójuk, mert megtette a kötelességét, és lássák az emberek a törődést. Talán azt jelezzük ezzel az utódainknak, hogy ezt várjuk el tőletek is? Ezt láttuk mi is.

Ám reggelre kelve, tudtam, hogy lesz sírköve, még ha adósságba is verem magam. Neki, már valóban mindegy volt, de nekem és a lányomnak nem. Mi úgy éreztük ennyivel tartozunk az emlékének. Másnap elmentem a sírköveshez.

Mosonmagyaróvár, 2010.07.26.

Jéga Szabó Ibolya
2175
hzsike - 2010. december 27. 22:52:15

Kedves Ibolya! Csak most jutottam el leveleid olvasásához /az elsőt nem találtam, hányadik oldalon van?/és még mindig a hatása alatt vagyok, bizony megkönnyeztem soraidat.Annyira emberiek annyira őszinték, -mint eddig minden írásod amivel találkoztam-hogy úgy magával ragadtak soraid, hogy egymás után végig olvastam mindet.Hatalmas erőt érzek Benned, bizony nem volt könnyű az életutad, de Te kiálltad a próbát.Amellett, hogy lenyűgözően írsz, csodálatosan szép idézetekkel is megajándékoztál bennünket.Köszönöm Neked.Szeretettel:H.Gábor Erzsébet/Zsike/

1423
Jega - 2010. szeptember 04. 00:27:11

Kedves Zsuzsa még ma is kijárok a temetőbe, már 34 éve, a sírkőhöz, mert ennyi maradt nekünk. Üdv. Jega Ibolya

230
Torma Zsuzsanna - 2010. augusztus 31. 09:35:57

Kedves Ibolya!

Ez a történetrész is nagyon megható. A sírkőről csak annyit, hogy sokszor elgondolkodtam már azon: ahol gazdagabbak a népek, ahol igazán megtehetnék azt, hogy minél értékesebb sírkövet építtesenek, ott mégsem teszik ezt az emberek. Megelégszenek egy kicsi kis síremlékkel a fűben, és oda visznek néha egy-egy csokor virágot.
Azon is elgondolkdtam már sokszor, hogy néha egy temetés sokkal többe kerül, mint a születés. Sok esetben a hozzátartozók még adósságokba is verik magukat azért, hogy sírkő épülhessen az eltemetett családtag fölé. De legtöbbször ez azért is van, mert nem érnek rá állandóan a temetőkbe járni (főleg, ha az messze esik a lakhelyüktől), és így nem kell naponta gyomlálni és virágokat ültetni, vagy azokat megöntözni.
Mindegyiknek van előnye és hátránya is. Mindenki maga méri fel, hogy mire képes.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
Smile

1423
Jega - 2010. augusztus 10. 21:42:01

Kedves Gyöngyi, lehet, hogy van hasonlóság az életünkben, de az az érzésem, te még fiatal vagy.sok minden vár még rád, én már megettem a kenyerem javát. Köszönöm, hogy olvastál. Egyenlőre nem folytatom mert nincs sok időm. Talán a télen, akkor nem már nem lopják annyira az időm a mindennapi teendők. Szeretettel Ibolya

1119
tatos - 2010. augusztus 09. 23:13:21

Kedves Ibolya!
Itt jártam és olvastam és mindenféle gondolatok keringenek bennem a hejtállásról a tarackokról az önálló makacsságról. Mennyire más és mégis hasonló a sorsunk. Szívből kívánom, hogy boldog légy és kiegyensúlyozott. Sok sikert szeretettel Gyöngyi.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.