Jéga Szabó Ibolya: Mezítláb a forró homokon - A cséplés

(Régi történetek a gyermekkoromból) 13/7

Régen a tanyasi ember ritkán ment boltba, igyekezett az életszükségletéhez mindent megtermelni és előállítani, amit csak lehetett. Az alap élelmiszerekből, csak a cukrot, cikóriakávét és egy-két apróságot vettek a boltba. A gazdasághoz már több minden kellett, vegyszerből, csak a rézgálicot használtuk, ám ehhez kellett oltott mész is. Ha a Mamának ruhaneműre volt szüksége, vagy a háztartáshoz kellett valami, azt megvette Kisteleken a piacozás után. Néha vett nekünk cukorkát is kimérve , mi ezt kitörő üdvrivalgással köszöntük meg, és rögön nekiláttunk a osztásnak.

A szőlőt két hetenként permetezték, de permetezték a dinnyét is, ám amikor már érett, azt abbahagyták. A kertben a pince mellett állt egy nagy üst, ebbe keverte be Nagyapám a rézgálicot oltott mésszel és vízzel, ezzel a lével permetezett, amiben csak annyit kellett segíteni, hogy kantával hordtuk a vizet, és felsegítettem a hátára a permetezőt. Gyönyörű égszínkék színe volt és szőlőlevelek csak úgy virítottak. Időnként végigkötöztük a szőlő nyurga vesszőit, Nagyanyánk előttünk járva letépte a felesleges hajtásokat.

Az aratás után két-három héttel a tanyákon elkezdődött a második legfontosabb munka, a cséplés. Ez is az évek alatt kialakult rendben zajlott le tanyáról tanyára. Volt ám ekkor össznépi munka és mulatság. Az állam által kikényszerített orosz típusú közösbe soha nem volt ilyen összefogás, mint a maguk által szervezett kalákákban. Itt mindenki beleadta az összes erejét, idejét, nem számított kinél végzik a munkát. Az előző napokban lovas kocsival behordtuk a gabonakévéket, és a gyepes udvaron hatalmas asztagba raktuk össze, úgy, hogy az eső ne ártson neki. de azért mindenki rettegett a vihartól. Nagyanyánk megfoltozta a lyukas zsákokat, és készen álltunk a cséplésre. Egy reggel azután jött is a nagy hanggal pöfögve a cséplőgép. A cséplőmester irányított, ő kezelte a dübörgő, füstöt okádó monstrumot. A közelébe sem mehettünk a munkának, nehogy valami baleset történjen velünk. Olyan sürgés - forgás volt ott, hogy a gyerek csak láb alatt lehetett a gép közelében. A padlás alját újra mázolta Nagyanyám Ica nénénk segítségével, és erre a patyolat tiszta padlásra létrán hordták fel a gabonát. Addig etették ezt a zakatoló gépet, míg el nem fogyott az utolsó kéve is. A szalmát a szérűskertbe hordtuk össze és a nagybátyáim, mert kettő volt belőlük, és a cséplésre mindketten hazajöttek, rakták a kazlakat. Az ocsút zsákokba merték és fedett helyre leöntötték, ez volt az aprójószág ennivalója. Nagyon szerették, mert mindenféle mag volt benne és apró bogarak meg a gabona maradéka. A töreket összesöpörték, miután a gép elment, és zsákokba rakva fedett helyre vitték. Ezt használták fel a vályogtégla készítéséhez és az épületek tapasztásához is. Gyerekkoromban még én is tapostam a vályogot, amikor Nagyapám javította valamelyik melléképületet.

Ebédet szintén az udvaron a nagy asztalnál költöttük el. Delelőidőben, a szérűskertben az istálló mögött az árnyékban pihentek az emberek, beszélgetve, viccelődve. Ilyenkor mindig rá akartak venni bennünket, gyerekeket, hogy osonjunk le a borospincébe és hozzunk fel bort, de mi oda soha nem mehettünk és bevallom, nem is tudtam gyerekkoromban, hogy milyen volt a pince belülről. A munka végeztével Nagyapám a legjobb borából hozott fel kancsókkal, még mi gyerekek is kaptunk egy picit. Az ilyen vacsorákra mindig úgy emlékszem vissza, mintha soha nem ettem volna finomabbat, pedig az ételek nem voltak különlegesek, csak mi voltunk nagyon-nagyon éhesek, és sokan ettünk a hosszú asztalnál.

A cséplés után Nagyapám naponta feljárt a padlásra forgatni a gabonát. Egy nap azután befogott, a búzával megrakott lovas kocsiba, és elporoszkált a malomba őrletni. Mesélte, hogy volt a Bagi családnak egy szélmalma Pálmonostora határában, még az 1800-s évek végén építették, de az már 1947 óta, az én születésem idejétől nem őrölt. Valamikor a háború előtt ott laktak, akkor még élt a mi édes nagyanyánk, akit már nem ismerhettünk meg, mert 1942-ben szülésben meghalt. Tömörkényen laktak a Bagiak, hajdani felmenőim. Pálmonostorán pedig a másik dédszüleim, dédanyám, Almási Tóth Julianna, és a dédapám, Szombathelyi Pál. Én még láthattam őket.

Írta: Jéga Szabó Ibolya
1403
titanil - 2010. szeptember 15. 09:24:16

Kedves Ibolya!
A cséplés az aratás folytatásaként igen nehéz, poros munka volt. Ugyanakkor jó érzés volt az embereknek, mert már látták eddigi munkájuk eredményét.
Felső tagozatos koromban cséplés idején apámnak pontosan délre kellett az általam főzött ebédet vinnem. Mindig jóízűen ette a levest, kívánta a szervezete a folyadékot. A kéveadagolónak volt a legveszélyesebb munkája. Apám a kazal rakására volt büszke, mert szépen tudta formázni.
Köszönöm ezt az élményt, várom a folytatást. Gratulálok ehhez az írásodhoz is.
Sok szeretettel: Titanil

1423
Jega - 2010. szeptember 11. 22:14:44

Kedves Gyöngyi jön a következő! Meglepetés lesz. Szeretettel Ibolya.

1119
tatos - 2010. szeptember 09. 22:55:40

Kedves Ibolya.
Azt nem tudom, hogy hová tűnt az első hozzászólás amit írtam. De én is itt jártam és olvastam. Mint mindig nagy élvezettel.
S milyen érdekes éppen én is a múlthónapban írtam meg egy arató visszaemlékezésemet, mikor megláttam a kombájnt. egyedül dolgozni a nagy búzatáblán.Várom a következő kedves, élvezetes, tanító emlékeidet.
Sok sikert. Szeretettel Gyöngyi

1423
Jega - 2010. szeptember 08. 23:36:20

Kedves Lányok annyira örülök, hogy élvezettel olvastok.
Köszönöm nektek.

443
dzsenyami - 2010. szeptember 08. 22:50:18

Én is vidéken kezdtem cseperedni.. kedves Ibolya ismerős minden szó, élmény amit leírtál... igaza van Juditnak, a mai gyerekek bizony már szinte nem is tudják hogyan kerül a kenyér az asztalra...Smile
Szeretettel
Ilona

1346
Tara Scott - 2010. szeptember 07. 16:17:52

Kedves Ibolya, Judit!
Mindkettőtöknek köszönöm. Óriási élmény olvasnom írásaitokat. Nem elég, hogy városban születtem, minden felmenőm, és a férjemé is Pesten él. Még egy falun élő rokonunk sincs, sajnos. Igaz, 12 éves koromban egy hónapot töltöttem egy csodaszép Mátra-vidéki faluban, már akkor központi fűtéses családi házban. Repülőgépes szőlővédelemmel. (Apám volt a pilóta) Így nekem hatalmas élmény olvasni Mindkettőtök beszámolóját, és egy kicsit irigyen is teszem. Csodás gyerekkorotok volt.
Szeretettel: Tara.

1423
Jega - 2010. szeptember 07. 13:10:19

Köszönöm Judit, hogy ezt elmesélted. Én nem emlékszem traktorra, mert olyan nem is volt akkoriban az alföldi tanyákon. Legalábbis a mi környékünkön. Az is igaz, hogy csak messziről nézhettük a cséplőgép működését a balesetveszély miatt. Ám a törek összetakarításában, miután kicammogott a gép mi is igen aktívan részt vettünk.

686
T Pandur Judit - 2010. szeptember 07. 10:25:21

Kedves Ibolya!
Amit én láttam gyerekkoromban cséplőgépet, annak nem volt motorja! Négy lóval húzatták a helyére, és egy hajószíjjal egy mellette álló traktorhoz kapcsolták, annak a motorja szolgáltatta az energiát a cséplőgépnek.
A cséplőgépet úgy állították az asztag mellé, hogy a gép kinyitott asztaldeszkája átérjen az asztagra.
A kazalrakók megkérdezték a gazdától, hogy hány keresztkéve búzája volt, és kimérték a kazal helyét vagy villanyéllel vagy lépéssel. A kévehányók felbontották az asztagot. A gépész beindította a gépet és kezdődött a munka. A kévehányók a kévéket az asztalra dobták. Az adogató /egy asszony vagy eladó sorban lévő lány/ kicsit oldalra áll, és a kévéket kalászával felfelé felállította és feladta a kévevágónak a gép tetejére. A kévevágó ölébe fogta a kévét, és abban a pillanatban szétvágta a kévevágó késsel /kaszából készült kés/ a kévéket. Aztán az etető a szétvágott kévét széthúzta és kalászával lefelé a dobba engedte. Ha nagy volt a szalmája, akkor az etető lassan engedte a dobba, és megvárta míg a gép leveri a kalászt. Ezt azért kellett így csinálni, hogy a gép le ne fulladjon a nagy megterheléstől.
Két ember volt a zsákoló. Ezek hordták a teli zsákokat a mázsára. Ők vigyáztak arra, hogy a cséplőgépen mindig jól legyenek felkötve a zsákok.
Lent a gép aljánál töreket és a pelyvát két asszony vagy lány húzta el a gereblyével a géptől és rögtön el is hordták, mert az egy vastag vászonlapra potyogott, aminek a két oldalán két hosszú rúd volt, ami túlért a vásznon. A rudak végét fogták meg az asszonyok, és mint egy "hordágyon" úgy vitték el a gép alól.
Mikor már a cséplés a végefelé közeledett és az asztag elfogyott, akkor összeseperték az elhullott szemeket, és kosárban feladták azt is cséplőgépre. A legvégén még a gép dobját is leseperték és üresen járatták néhány percig, hogy kiporolják.
Cséplés alatt 1940-től a mázsánál 1956-ig gépi ellenőr volt, és írta, hogy mennyit csépeltek. Ez a beszolgáltatás miatt volt így. A cséplés befejezésekor kimérték a géprészt, ami a cséplőgép bérleti díja volt.
Nálunk a szalmát elevátor horta fel a szalmakazalra.

Bocs, hogy leírtam, hogy nálunk hogyan volt a cséplés, de olyan jó visszaemlékezni rá, mert bár iszonyúan nagy munka volt, mégis olyan volt, mint egy ünnep! Mindenki ereje megfeszítésével dolgozott, de mindenki nevetett, jókedvű volt! Most meg ha valami apróságot kell elvégezni, akkor mindenki meg akar halni a fáradtságtól, és a kedvetlenségtől.

Judit

1423
Jega - 2010. szeptember 07. 00:28:43

Ebben igazad van Judit, mert látni láttam, hogy a tetején áll az etető ember és dobják neki fel a kévéket, és alul középen jött a szem, ott állta zsákos ember, hátul meg a szalma, amit elhordtak onnan. Volt, hogy elromlott, akkor ki kellet szedni mindent a gyomrából., majd az sajátot kibővítem vele. Köszi az észrevételt.

686
T Pandur Judit - 2010. szeptember 06. 23:11:06

Kedves Ibolya!
Már nagyon vártam a következő részt!
Nagyon jól sikerült ez is a cséplésről, bár egy picit rövidnek találtam. Mivel visszaemlékezésnek írod, azt reméltem majd azt is leírod, hogyan működött a cséplőgép / a mai gyerek már csak a légkonis fülkéjű kombájnt ismeri - ha ismeri / és hogyan dolgoztak rajta.
Előttem még most is előttem van a porfelőbe burkolózott , zajos masina. Emlékszel, hogy amikor leállt, szinte csengett a fülünk a nagy csendtől?

Judit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.