Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Jéga Szabó Ibolya: Számomra 1956.- nak örökre mandarin illata marad már.

Ekkor én már kilenc éves és negyedik osztályos nagylány voltam, és már sok minden megmaradt ebből az időből az emlékezetemben. Azon az őszön folyton esett, hideg nyugati szelek fújtak és kiscsizmáink mindig sarat dagasztottak. Akkoriban a közeli gazdasági tanya egyik, a dolgozói számára újonnan épült házába költöztünk. Mi gyerekek nagyon szerettünk kint játszani a nagy mezőgazdasági gépek között, amelyek a gazdasági épületek mögött álltak, kint a házak végén. Ám anyánk megtiltotta a sok mászkáló idegen és a baleset miatt, mert az öcsénk fennakadt az állánál fogva a kultivátoron. Nagyobb baja is eshetett volna, ám ekkor ő még a Mária kötényében volt. Erre a csúnya időjárásra ezért emlékszem ilyen élesen, mert a négy kilométerre lévő iskolából sokszor hazagyalogoltam, és majdnem lefagyott a lábam a gumicsizmában, a kezem meg folyton vörös volt a hidegtől. Gyerekként még nem sokat tudtam a világ folyásáról, de az elejtett mondatokból, a feszült ideges hangulatból megéreztem, hogy nagy a baj. A szüleim rendszeresen hallgatták a rádiót, összesúgtak, pusmogtak, előttünk titkolózva beszéltek. Emlékszem egy este Nagy Imre beszélt a néphez a rádión keresztül, semmit nem értettem belőle, de unalmamban én is hallgattam. Apámék idegesek lettek, már nem is sutyorogtak, hangosan taglalták a helyzetet. Azt fontolgatva, hogy ők is felpakolnak és elindulunk a nagyvilágba, de négy kisgyerek terhével és a nyelvtudás hiányával nem mertek nekivágni az ismeretlennek.

Esténként mindig jól bezárkóztunk. Apánk behordta délután a tűzifát, hogy este már ne kelljen kimennie. Éjszakánként puskalövésekre ébredtünk meg, anyánk megnyugtatott bennünket, mondogatta, biztosan itt vannak az oroszok. Rengeteg idegen járt a tanyaközpont körül, mert közel volt az osztrák határ, úgy egy kilométerre. Volt olyan nap, hogy szinte sorokban mentek át a határon, mi meg csak bámultuk a sok embert. Esténként bekopogtak a házakhoz éjjeli menedékért, de a szüleim nem mertek beengedni senkit. Sok ember aludt a tanyaközpont konyhájának ebédlőjében, és a környék szénakazlaiban, és bizony az is előfordult, hogy újszülöttet, vagy még csecsszopót hagytak hátra. Ilyen esetben az egész tanya felháborodott, az asszonyok gondozták az ártatlanokat, míg el nem vitték őket. Ezen az őszön nem sütött a nap és nagy nélkülözésre emlékszem, nem volt cukor, gyufa, és liszt sem a boltban. Nálunk négy gyerek éhes gyomra idegesítette anyánkat. Apám nem pénzben kapta meg a járandóságát, hanem gabonában, nem kis gondot okozva. Főtt a fejük, hogy lesz ebből ennivaló? A határ tárva nyitva, mint az átjáró ház, a kutya nem ellenőrizte. hát átvitte lovas kocsin egy osztrák határ menti faluba és eladta a gabonát. Élelmet és karácsonyra valókat vásárolt. Ezért van az én emlékezetemben 1956-nak mandarin illata, mert ekkor láttam és ettem déligyümölcsöt életemben először. Egy fél zsák mandarin volt a kocsin, és amikor apánk behozta a házba, mindenütt a mandarin illata terjengett. Mennyei illatnak éreztem. Ekkor írtam először golyóstollal, maga volt a csoda… Sok évvel később tudtam csak meg, hogy magyar ember találta fel. Soha életemben nem ettem annyi csokoládét, és soha nem kaptam annyi ruhám, mint akkor. A faluba érkező külföldi segélycsomagok felbontásakor a rokon hivatalsegéd sokat félretett nekünk. Nekünk, gyerekeknek az ötvenhat nem csak rosszat, hanem, sok újat is adott.

Ezen a karácsonyon anyám maga főzte a szaloncukrot, és mi segítettünk csomagolni, mert a fenyőfa elképzelhetetlen lett volna nélküle. Örökké a felnőtteket hallgatva tanultam meg a disszidens szót is, mert a faluban majd minden családból idegenbe ment valaki. Folyton a Szabad Európa rádiót hallgatták, hátha üzen és életjelt ad magáról a szeretett családtag. Oly távol messze van hazám kezdetű dal, a honvágydal, sláger lett, és az asszonyok sírva hallgatták. Én nem értettem miért, mert azt hittem, hogy aki a távoli országba disszidált az gazdag ember lett és jó élete van, pedig ez nem így volt, mert sokukról soha többet nem hallottak, és hiába kerestették a vöröskereszttel.

Írta: Jéga Szabó Ibolya
1423
Jega - 2010. november 03. 18:54:17

Kedves Timóca, Titanil és Profundis! Milyen érdekes, hogy három különböző korú embernek mit jelent 1956. Profundis pici gyerek volt, és mivel fiú, természetes, hogy tátott szájjal nézte a harckocsikat. Timóca nagyon fiatal,benne él a kíváncsiság az elhallgatott , ma már átértékelt történelmi esemény iránt. Jogos is. Ezen felbuzdulva, leírok majd egy történetet az 1956-s mosonmagyaróvári sortűzről, mákos tészta címmel. Fiatalon elhunyt első férjem az édesanyjával ott volt, a kíváncsiság keverte bele őket.
Titanilnak már több emléke maradt, igaz csak a dunai árvíz köti össze 1956-l. Valóban én sem láttam lincselést, de az első férjem igen, amikor a nép egy ávóst a lábánál fogva felakasztott és szétrugdosták a fejét. A huszadik század kegyetlen század volt, és a szörnyűségeiről marad hirhedt.

1403
titanil - 2010. november 03. 11:38:31

Kedves Ibolya!
Nekem 1956-os évről a dunai árvíz jut eszembe. Nem az osztrák határ mellett, hanem az Alföldön, délen élek. Szüleim kivittek a falu szélére, ami már dombosabb területen fekszik, és az egész határt szürke, zavaros víz borította, még a Budapest felé vezető úttesten is átcsordogált. Olyan volt, mint egy szürke tenger, csak a fák lombkoronái nyújtózkodtak az ég felé. Soha nem felejtem el. Ekkor ettem életemben először vajat, amit segélycsomagban találtunk.
A forradalomból gyerekként csak annyit láttam, hogy a falunkon áthaladó katonaautó felborult a hirtelen kanyarban, de szerencsére nem történt semmi baja a katonának.
Jó volt olvasni visszaemlékezésedet.
Szokták mondani, nem mindegy, hol lakunk. Neked a mandarin, nekem a dunai árvíz maradt meg erről az évről.
Szeretettel: Titanil

1803
De Profundis Clamavi - 2010. november 02. 05:55:42

Jóízű történet!
Nagyon tetszik, hogy nem ragoztad túl, hanem ahogy megérted. Mandarinillatú 56. Jó volt olvasni, köszönöm az élményt!
Én két és fél éves voltam és annyi az összes emlékem, hogy az egyik éjszaka órákon át harckocsik és katonai teherautók mentek át a falun. Mit is mondhatok? Nekem tetszettek azok a hatalmas gépezetek. Wink

1423
Jega - 2010. október 27. 09:05:44

Köszönöm Judit, hogy nálam jártál. Este elolvasom. Üdv. Ibolya

686
T Pandur Judit - 2010. október 27. 00:22:54

Kedves Ibolya!
Érdeklődéssel olvastam az '56-os emlékeidet. Nekem egészen másféle emlékek jutottak. Sad
A 2009-es Őszi-Téli Holnap Antológiában jelent meg az "Ünnep" című írásom, ami erről szól. Egy pici részlet fenn van belőle a

http://holnapmaga...le_id=4942

Közös köteteink rovatban.
Tetszett az írásod! Smile Jó, hogy Neked a mandarin jutott...

Judit

1423
Jega - 2010. október 26. 22:08:53

Köszönöm Tara !

1346
Tara Scott - 2010. október 26. 20:08:49

Kedves Ibolya!
Én külön megköszönöm Neked ezt az írást, mert a férjem Pesten volt 3 éves akkor, Neki onnan vannak emlékei, én viszont csak 57 májusában jöttem. Ezek a személyes élmények nekem sokkal többet mondanak el, mint tv-ben játszott dokufilmek. Sokkal őszintébbnek érzem.
Szeretettel. Tara.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.