Kenéz István: Veszteségeim és kegyeleteim koszorúi

Veszteségeim. - Az én kegyeleteim: - koszorúi ....
/könyveimből - idézetek...../

Gaál mama emlékére: /Akit az Aranka c. írásomban már megemlítettem.../

...*És a telek milyen dermesztőek tudtak lenni. Mindenfele hó és fehér.
De a nagy fekete hollók károgásától, csak éjjel volt csönd, ha a kutyák sem
vonyítottak.
Egy ilyen hideg téli napon névnapozni voltunk valamelyik tanyán és késő
éjjel indultunk csak haza. A szánkóba befogták a lovakat, mi elhelyezkedtünk
a nagy meleg subákban és belecsilingeltünk az úton a téli, magyar alföld
csendjébe. Talán el is aludtam ettől a zenétől és a lovak ütemes dobogásától
s amikor a házunk előtt megálltunk nem tudtam leszállni, mert a lábaim
elzsibbadtak a nagy hidegtől.
Ez a tanyavilág így, ahogy én megismertem mára már kihalt. Akkoriban
biztosan nem volt az olyan kívánatos. Más volt beleélni időnként ebbe és más
volt rabja lenni más híján az erre kényszerülőknek. De az emlékeim ezt a
múltat kellemessé szépítik színekben, ízekben, hangokban, képzelős mozim
archív foszladozó filmtekercsein.

Gaál mamát is nagyon szerettem. Csendes, bölcs, sokat látott és élt -
múlt volt már mögötte. Nagyszerű és választékos paraszti konyhát vezetett. A
konyhában tényleg mindent tudott. Volt türelme égetett cukorból grillázs
rózsákat és szélmalmokat építeni ünnepekre sütött tortáira. Saját hízlalású
libáiból csak ő tudta úgy kisütni a májat, aminek az íze úgy megmaradt a
számban, mint azé a bizonyos savanyú cukoré.
Emlékét ma már pár nagyon régi fazekas tányér őrzi konyhánkban az asztal
fölött a falon és időnként azokról az időkről beszél, amikor még gőzölgött
rajtuk a forró túrós lepény a rétesek és a remegő krémű szép sárga krémes.

Hálámat egyre ritkábban tudom kifejezni egy-egy szál virággal a vásárhelyi
temetőben az elhagyott, gazos sírnál.
De hiszem, hogy meglát olyankor és csendesen örül kicsit és vidámabb lesz
számára a holtak távoli birodalma, ahol keserű, szolgasorsú élete után talán
békét talált.*


A n y á m .....

Mindenki életében egyszer csak s először jelentkezik a REMÉNY.
Mondják is, hogy mikor a legkilátástalanabbnak látszik minden, akkor szokott
felcsillanni a reménysugár.
Te aki olvasod e sorokat emlékszel e még a Neked szóló első felvillanásra,
az ígéret megszépítő üzenetére?
Nekem ez a nyár gyökeres változást hozott a további életembe. Még csak 36
éve élek Pesten, de lehet, hogy már akkoriban megéreztem, hogy Vásárhely
nekem csak a szülőföldem és csak messzeringó gyerekkorom pislákoló világa
lehet, de amit soha nem tagadok meg, amíg csak élek.
Otthonod, lakásod száz is lehet bárhol e nagy világon, de az első lépéseid
lábnyoma a szülőhelyen és az első csókok íze a szádban megszépítő
honvágyként nemcsak álmaidban, de ébren is gondolataidban néha-néha
hazazavar.
Mert, "Ha a város óriáskerekéről a fáradság este hazavet,
és rájössz, hogy nem tartozol számadással
senkinek,
anyád kérdi: - megjöttél, - jól vagy ? nagy
fiam,
vacsorához ültök, és apád mesélni kezdi otthon mi
van.
Aztán tovább loholsz zűrös, huzatos éveken.
S egyszer csak üres ház fogad a szülőföldeden."

/ismeretlen/

Anyám 77 éves korában halt meg, agyvérzésben, /mint a nagyanyám/ -
1999. június 17.-én.
Már jó pár éve egyedül élt a nagy házban, miután a férjét eltemette.
Szomorúak és sivárak lehettek ezek az évek. Így ürült ki a Susáni ház, amit
az öcsém és a húgom eladtak.
Anyának a temetésre 77 szál rózsából köttettem koszorút és ebből csak 7 szál
volt piros, a többi mind fehér, de senki sem tudta, hogy miért?
Emberi természetünk hibái közé tartozik az önzés és a féltékenység. Nekem az
a hét vörös rózsa, életemből azt a hét évet jelentette, amiről ma is azt
hiszem, hogy még akkor nem volt másé - csak is az enyém - az én Anyám.
A temetés előtti és utáni éjszakán nagy eső esett. Az utolsó emlékképem az
elárvult házról az udvaron, a szárítókötélen egy ruhacsipesz, amiről egy
'esőkönnycsepp' éppen lehullni készül.
Ezt a képet anyám 5 unokája közül a fiam örökítette meg.

A temetés óta nem jártam abban az utcában és nem is szándékozom soha.
Soha ne menj vissza emlékeid meghalt birodalmába, maradjon az meg úgy
emlékezetedben, ahogyan még élt.
A Vásárhelyi temetőben így szaporodott meg, azon szeretett lelkek száma,
akikért egyre több mécsest kell meggyújtanod, ha akarod, hogy mindenkiért
egy-egy láng fénye égjen.

Aldrich: És lámpást adott kezembe az úr című könyvében írja:
"Az emberi lélek nagy utat tehet meg akkor is, ha a test egy helyben marad.
Nem mindenki szűk látókörű, aki otthon ül - és nem mindenki széles látókörű,
aki beutazza a világot."

Nem ítélhetünk meg senkit a látszat alapján, anélkül, hogy közelebbről,
belső értékeiről meg nem győződünk előbb.
Azt mondják egy ember külső szépsége a természet csodája, és hogy az ember
belső szépsége még ennél is több, s ha ez így van, akkor ez számomra a r a
g y o g á s.

Tehetségnek, pedig azt nevezzük, ha valaki olyan dolgot tud, vagy dologhoz
ért, amit soha nem tanult. Erre, pedig úgy gondolom csak születni lehet. Sok
mindent örökölhetünk vagy hordozhatunk a génjeink által. Többek között az
ízlésre, az intelligenciára, a javainkkal való bánásmódunkra is születünk.
Amit már életünk során tanulunk az a szerzett tudás és a megélt tapasztalat.
Ezért életünkben nem azok a nagy dolgok, amiket elérünk vagy megszerzünk
maguknak, hanem amiket el kell viselnünk, és nem az tesz gazdaggá, ami a
mienk, hanem aminek örülni tudunk.

A történtek ellenére a gondviselés úgy érzem mindig mellettem volt. Talán
ezt annak is köszönhetem, hogy már igen korán felismertem, hogy igazi hit
nélkül nagyon nehéz élni.
Megfogalmaztam hát az én öntörvényű hitemet a világmindenségben és az
örökkévalóságban. A világmindenség jelenti számomra a fizikai értelembe vett
világegyetemet az ősrobbanástól a fekete lyukakig, vagy a teremtéstől az
idők végezetéig a matériát.
Az örökkévalóság jelenti számomra a lélek halhatatlanságát, mely szerint
elképzeltető a reinkarnáció, ami ha létezik hinnem kell benne.
Hiszem tehát, hogy amikor fáradt vagyok vagy nehéz a szívem, vagy úgy érzem
sorsom most végleg elhagyott, akkor az Úr ölébe vesz engem és átvisz
karjaiban ezeken a válságokon.
Ady ezt így fogalmazta meg, Az úr érkezése - című versben:

"Mikor elhagytak,
mikor a lelkem roskadozva vittem,
csöndesen és váratlanul
átölelt az Isten"


Gyurkovics Tibortól is kaptam egy szép gondolatot a betegség és a haláltól
való félelem feloldására: "Már nem félek a haláltól, mert, amikor eljön
értem, Isten magához ölel - érzem."

Mert örökös félelemben, rettegésben és önmagunk sajnálatával nem lehet élni.


A p á m:

A temetés után felmentünk a lakásra, egy kis uzsonnára, más rokonokkal
együtt, kicsit elbeszélgettünk és ment mindenki dolgára.
Engem a fiam egyenesen a klinikára hozott vissza a Tanár Úrhoz.
Így múlt el szeretett Apám. Akkor láttam utoljára apa feleségét és az
öcsémet is. -
Azt hiszem akkor láttam mindegyiküket utoljára...
Isten áldjon és legyen veled,-- én jó Édesapám ott fenn az egeken is túl.
Karácsonykor Rád is szeretettel gondolok, pedig olyan sokan vagytok már
régen - fenn a magas égben, ahol talán ott is egy Ország és a Béke vár
reánk.
*Szépet láttam, csillagot az éghatárban
Angyal beszélj a csodáról, hogy már én is odavágyjam*
/Gárdonyi/


Árva fiú így lettem.

Árva fiú jöjj vissza, hova sietsz mondd, hová futsz, hisz még itt
valaki hív, valaki vár.

Pedig voltak szüleim, nevelőim több is talán, mint másoknak általában,
Megszülettem Anyám és Apám egyetlen gyermekeként. Hét hónapos koromban
elváltak. Mindkettőjüket Nagyapa és Mamika helyettesített hét éven át.
Nevelőm volt anyám második férje, apám második felesége, Pót apám és
Pót anyám lettek a kereszt szüleim. Pót nagyanyám lett Gaál mama, és nagyanyám
testvére Mari néni, akik bevittek az alföld tanyavilágába.

Pestem is megtaláltam keresztapám édesanyját, mint a legjóságosabb sváb
öreg néném, aki esténként, szentelt vízzel áldott meg, betakart és sok szép
dolgot tudott mesélni szegény és szerencsétlen életéből, sorsáról. Nála
találtam meg leghitelesebben az igaz mély hitet, amely erős erkölcsi tartást
adott neki és arcára mindig mosolygós jóságot.
Méltatlan lennék, ha nem sorolnám ide Marcsi édesanyját, aki már nem
érhette meg, hogy igazi veje legyek. Keresztanyját, aki szintén számon
tartott szerettei között.
De a sok bába közt néha elveszik a gyerek, aki én voltam úgy mellesleg,
mert kicsit mindenki kisajátított magának és úgy gondolom ők mindannyian
rivalizáltak is értem, ha nem is tudatosan. Szeretetüket adó, vágyukat
elégítették ki ezzel, annak reményében, hogy tőlem egy kicsit ebből
visszakapnak.
A szeretet olyan, minél többet adunk belőle, annál több marad nekünk.
Ahogy tudtam hálás voltam jóságukért, próbáltam érzékeltetni - viszont
szeretetemet, de nem mértem mindenkinek azonos mércével és főleg nem
elvárásaik szerint.

Ezekkel is sokszor megkéstem és sajnos utólag már nem pótolhatók.
Mindenkinek szerettem volna fogni a kezét, amikor végleg elhagytak, de ezek
a halottas ágyak sosem voltak közel. Így csak a temetéseik fájdalmát kellett
elviselni a búcsú virágaival.
Sokan elmentek - mindenki elment, és azóta halottak napján, vagy
Karácsonykor, már nem is tudunk annyi gyertyát meggyújtani, hogy valaki ki
ne maradjon, de mindegyükért egy pislákoló mécses világít és ez csak a holt
lelkeké.
Talán fényük, ha kicsi és földi is, azért úgy sugároz feléjük, hogy
halott szívükben, újra visszatér a régi földi lét.

Hát ezért is írtam pár nappal ezelőtt Adventi előkészületeimben,
emléküknek
A Karácsony éjszkája kinn a temetőkben, ímű versemet.

*Az első sírással az élet száll belénk,
Az utolsó sóhajtással pedig - kileheljük a lelkünket.*


*Amit megtartasz magadnak - azt elveszíted,
Amit elajándékozol - örökké, a tiéd marad.*

(Axel Munthe)


Keresztanyám...

A temetésén kevesen voltunk. Pár régi és pár "újabb szomszéd - kísértük
utolsó útjára- végső nyughelyére.
Hideg volt nagyon. A Pap csak röviden beszélt búcsúztatójában a szokásos
temetési liturgia szokásain kívül.
De emlékszem azért többek között azt mondta:
- Köszönjük meg Neki, amit értünk tett, amit nekünk adott, de
- azt is köszönjük, amit elvett tőlünk, és bocsássuk meg neki,
- legyünk hálásak azért, amit megengedett nekünk, de
- azért is, amit megtiltott tőlünk, vagy előlünk.
- Tételezzük fel Róla, hogy nekünk ezzel is csak a jót akarta.
Megindító és elgondolkoztató volt ez a pár mondat, és oldotta
bennem azt a feszültséget, amit egy lelkiismeretes hóhér érez ilyenkor.

A szertartás után hazajöttünk, mi családtagok az Ő volt lakásába,
amit ekkorra már teljesen felújítottunk 3 hónap alatt, amíg távol volt.
Szerény halotti tort ültünk, hagyományaink szerint, ittunk és
ettünk és rá emlékeztünk, miközben lobogott egy mécses lángja.
Ez a láng nyugtalan és imbolygó volt, ilyenkor a régi öregek azt
mondják, hogy a halott nyugtalan, elégedetlen és még képtelen megpihenni.
Lelke 40 napig tudjuk, hisszük itt jár még közöttünk, és csak
ezután hagyja el a földet a másvilág felé.
Én nem tudom, hogy valóban elindult e, vagy talán még máig is itt
ragadt.
Annyira szeretett élni és annyira ragaszkodott mindenhez, mindenéhez, a
legapróbb tárgyakig, hogy hiába dobtunk ki utána mindent, a lakására néha
úgy érzem, még mindig visszajár.
Ha főzök, sokszor azt érzem, hogy áll a hátam mögött. Nem látom,
nem érint meg, csak ül a kis széken és sugall. "Tegyél még bele egy kis sót"
Vigyázz, hogy ki ne fusson, le ne égjen." "Igen ez most már így jó" Beszél
hozzám, én hallgatom és ilyenkor engedelmes vagyok vele.
Lehet, hogy most is itt fekszik mögöttem a volt ágya helyén és
figyeli, hogy mit írok Róla. Ezért nagyon kell vigyáznom, hogy meg ne
bántsam, mert akkor három napig nem szól hozzám és haragudni fog. Az étel,
pedig vagy sótlan lesz, vagy kifut, vagy odaég.
Feltételezzük csak, hogy itt "jár közöttünk", de nem hisszük, hogy
ártó szándékkal tenné, hiszen egész életében, ahol és akin csak tudott
segített, válogatás nélkül.

Egyel megint kevesebben maradva, egy lélekkel szegényebben, de erről szól
az életünk. A nyereményeink nem mindig egy súlyúak a veszteségeinkkel, mert
életünket nem kilóra méri a sors.

Van egy fényképem egy megtört, meghajlott 90 éves anyókáról az Óbudai
temető egyik sírjánál a fejfára támaszkodva, talpig gyászban, fehér
zsebkendővel a kezében, mellyel hulló könnyeit itatja, aki már 'mindenkijét'
elvesztett és talán arra is gondolt, hogy nem sokára Őrá is sor kerül. Ez a
sír a Keresztapám, a mamikám és Albin sírhelye volt, ahova már csak egy
nagyszerű asszony porai hiányoznak, hogy újra együtt lehessenek.
Ez olyan kép, mint anyám temetése után az árván és magányosan maradt kihalt
ház, ahol az udvaron egy esőcsepp is siratta anyámat, a ruhákat szárító
kötélen maradt ruhacsipeszről aláhullva, azon az esős nyári temetésnapon.
Ezt a képet több egyéb mellett a fiam készítette.
Ha most erre a két képre nézek, anélkül, hogy elővenném az albumokat, elmém
nélkülük is elevenen vetíti a kimondhatatlan fájdalom és veszteség
forrásait.
Radnóti mondja:

*Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
....
- annak mit rejt e térkép, gyárat s vad laktanyát,
de nékem, szöcskét, ökröt, szelíd tanyát.
Az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
Míg én a dolgozót is ki dolgáért remeg.
Erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,

A sírok közt anyókát, ki halkan sírogat.*.


Csak álltam és néztem őt. Gondolataimban végigperegtek róla - emlékképeim.
Mindig, szépen és ízlésesen öltözött. Szép ruhái és cipői voltak és csak
minőségiek.
Minden alkalomra, és minden ruhájához volt külön táskája-retikülje.
Azokban, mindegyikben volt már előre bekészítve egy színben harmonizáló
zsebkendő és a táskával azonos színű nyeles fésű is.
A többi tartalmat, csak az aktualitás ideje alatt töltötte be és, csak annak
végéig hagyta benne - a zsebkendő és a fésűk, kivételével.
Most gyászfekete ruhájában, fekete harisnyában, és bőrcipőben állt a
"sírja" mellett, kezében a hófehér, fekete keretes zsebkendővel, ami a
tisztelet kontúrját vonta így köré, a sírok fölé boruló nagy fák árnyékában.
Ősz volt. Már kezdtek hullani a hervadó falevelek, mint most az ő
könnycseppjei is. Nagyon tudott sírni, de csak olyankor, ha az a szívéből
fakadt.
Alig volt 40 kiló, vékony, összeesett, megtört és hajlott hátú, mint
egykoron nagyapám. Alig tudott állni, már csak a sír hátlapja tartotta,
melyben kapaszkodott. Ilyenné lett Ő, aki mindig "kardot nyelt" egyenes
tartással élte, eddigi, hosszú életét.
Az arca ráncos volt és beesett, de finom vonásai mindig megmaradtak.
Anyám után, ők ketten voltak fiatal korukban a legszebbek a családban.
A fájdalom itt a sírnál, az arcán igazán őszinte volt, mély és megrendítő.
Több volt, mint bármi testi szenvedés, vagy más kín okozta fájdalom arcra
vetülése.
Ez a hosszú élet, az esetleges lelkiismeret bűnbánata, és végtelen
"egyedüllét" szörnyű tudata, annak, hogy mára már csak Ő van, oly sok
eltemetett kedvese után, és lassan neki is készülődni kell a halálra, -
megváltásként megélve és átérezve a jelent.
Én csak néztem, és úgy éreztem, hogy az én szívem is egy kicsit belehal
ott, akkor, csupán e látványba. Azt hiszem, ilyenkor öregedünk sokat, ezek
alatt a percek alatt.
A lelkünk pszichéje által okozott fájdalom, az életünk legnagyobb
kínszenvedése.
Így éljük meg még életünkben a halálunk halálát.
Sokat tudok a pszichéről, a fájdalmakról, az élet árnyékos oldaláról és nem
csak olvasmányélményeimből, - azok során, hanem a megéléseim
következményeiként is.
/Micsoda irodalma van az emberi sorsoknak, a szenvedő léleknek, a bánatnak
és a fájdalmaknak és még sorolhatnám.
Dosztojevszkíj Bűn és bűnhődés - Bulgakov Zsivágó doktor (története) -
Benedek professzor -Aranyketrec-e, -Viktor Ugó Nyomorultak (Zsan Vall
Jan-ja) megtérésében, - Polcz Alain (életművében), - Csehov és Ybsen, Arthur
Miller drámáiban, - Jézus életében, - Az Apostolok, cselekedeteiben, - az Ó
és az Új szövetség írásainak sora mögötti sorsokról, emberekről./

Tudom, és mégis szerénytelenül újra mondom, hogy sokat tudok az emberi
pszichéről, a fájdalomról, életünk árnyékos oldalairól.
Külön tudom már választani a szomatikus (fiziológiai) és a pszichés
(neurológiás) bajok tüneteit, még akkor is, ha ezek egyszerre jelentkeznek
egy emberben.
Közöttük a hatás - együttlét esetén hatványozottan tevődik össze, felnő, és
egymásba bonyolultan gabalyodik.

Halottak napján én - így emlékezem és elmélkedem, miközben hálám
megindítanak szememből egy-egy cseppet...

Budapest, 2002 - 2008. között.

298
keni - 2008. november 30. 14:03:23

Kedves Gabi, Viola, Timoca és Zsuzsanna !

Most mit is köszönhetnék meg nektek, mint azt a mély együttérzéseiteket, amit írásommal Belőletek is kiváltottam.
Sok emlékünk van, de ami szomorú, az szomorú.
Kerüljön el Benneteket ez a - szomorúság !
Köszönöm...
keni

230
Torma Zsuzsanna - 2008. november 13. 12:31:31

Kedves Kenéz István!
Mily nagylelkűen felajánlottad ehelyütt is, hogy: "Tégy 'mindennemmel' úgy, ahogy szeretnéd, ahogy ideírtam MINDENKINEK - úgy Neked is....", s ezek a sorok is arról árulkodnak, hogy igazán nagylelkű ember vagy!
De én nem akarom (nem akarhatom) "mindenedet", hiszen az nem az enyém, csak gyönyörű soraidat szeretném olvasgatni, esetleg többször is, amikor majd több időm lesz erre.

Üdv.: Torma Zsuzsanna

277
farkas viola - 2008. október 30. 20:29:28

Kedves Keni!
Gyönyörű, mint mindig és felülmúlhatatlan. Gratulálok.
Tisztelettel és szeretettel: Viola

366
MajorGabi - 2008. október 30. 16:23:11

Emberség, szeretet, élet, halál, könnyek, nevetések, bánat,öröm, ajándék, veszteség, szomorúság, bölcsesség és minden, ami élet. Mindez végig simogatja lelkemet, mikor olvasom soraidat kedves Keni ! Engedd meg, hogy ismeretlenül is szeretettel üdvözöljelek !

Major Gabriella

298
keni - 2008. október 30. 15:15:48

Minden szavad köszönöm Neked - Kedves Zsuzsa !
Én Neked mindent - megengedek és kitüntetésnek veszem szerény kérésedet.
Tégy 'mindennemmel' úgy, ahogy szeretnéd, ahogy ideírtam MINDENKINEK - úgy Neked is....
Hálámmal ....
keni

230
Torma Zsuzsanna - 2008. október 30. 09:56:52

Kedves Kenéz Iatván!
Alig tudok szóhoz jutni.. olyan gyönyörűségesen írtál szeretteidről... amit csak igen kevesen tudhatnak.. úgy is mondhatnám, páratlanul, legalábbis én így hiszem!
Igaz, hogy nincs az életedhez és szeretteid életéhez és halálához semmi közöm, de ugye megengeded, hogy emlékbe eltegyem, magamnak is?

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.