Jéga Szabó Ibolya: : Menekülés

Elfáradt. Már napok óta keveset aludt. Éjszaka látomások gyötörték, nappal belevetette magát a munkába. Nem gondolkodni, nem gondolkodni, csak ennyit akart. Lehet, hogy pihenni kellene talán, ez járt a fejében, nem rágódni semmin, csak ülni és belebámulni a nagy semmibe. Álmodozni egy nagy változásról, igen, ha megváltozna az életem, viszonyom az emberekhez, a világhoz, talán megnyugodnék. Az orvos is ezt mondta, változás kell, de csak szedem ezeket a hülye bogyókat, egy csődtömeg leszek tőlük már. Ki tudja, mi kellene? Lehet, hogy nekem kellene megváltozni? De hogyan? Amúgy sem változik semmi. Sem én, sem a világ. A férjem szerint, nekem már ami itt van az nem jó, jobb kikerülni és nem szólni hozzám. Haragban vagyok a világgal, és egyébként is, bolond. Ha teheti, menekül a házból, fene tudja merre jár, nem beszél a dolgairól, egyáltalán nem is beszél már, legalábbis velem. Csak teszi a dolgát, ha itthon van, lélektelenül, kötelességtudatból.
Folyton valami idegen ismeretlen vágy keríti hatalmába, feléled benne a sóvárgó remény, a hajdani boldog élet után. Tudja jól az eszével, hogy nincs út visszafelé. a múlt elmúlt, már minden az emlékeké, a hajdani élet az enyészeté.
Ma csend van itthon, a férje dolgozik valamerre, a fia, ki tudja, hol van. Talán ő is dolgozik, vagy a barátaival lófrál. A délutáni álmosító forróságban egy hatalmas húslégy idegesítő zümmögéssel csapódott folyton az ablak üvegének, kifelé igyekezett, lankadatlanul kereste a szabadulást. Nagy csörömpöléssel bedobta az utolsó evőeszközt is a helyére, a pultot szép komótosan letörölte, a konyharuhát jól megrázta és kettéhajtva leterítette a pult szélére. Befejeztem! Elmegyek! Szétterpesztett lábbal, fejét lógatva ült a széken. - De hova is menjek? - gondolja tétován. Felállt, szép lassan kinyitotta az orvosságos szekrény ajtaját, kivette a gyógyszereit, és egyenként kezébe véve az üvegcséket kiszórta a tartalmukat a szemétbe. Kisétálok az erdőbe. Igen oda! Régen jártam arra, már nagyon régen. Az erdőben hűs van, nyugalom és béke, ott végig gondolom az életem, remélve, hogy a megoldást találok a jövőmre. Sürgető kényszer lett úrrá rajta, kapkodva, sietve átöltözött. Szép ünnepi ruhát vett fel, a barna szoknyáját és egy kis könnyű fehér blúzt, mintha színházba menne, nem törődött azzal, hogy így nem járja senki az erdőt. Most olyan ünnepi érzés öntötte el, hát ehhez öltözött. A kapu hangos csattanással becsukódott mögötte, a zár élesen kattant benne. Hirtelen megállt, és egy furcsa érzéstől hajtva visszanézett, olyan idegennek tűnt a házuk. Úgy nézte, mint az élete távoli színpadát, hirtelen úgy érezte, hogy a menekülés nem öröm már, csak gyötrő fájdalom, de ment tovább.
Türelmetlenül várta a forgalom ritkulását, az országút szélén állva. Némelyik autó lassított, azt hitték stoppos, de ha a közelébe értek, gázt adva, tovább suhantak. Csak nagy nehezen sikerült átjutnia az út másik felére. Az erdő csendes volt, csak néhány nevetgélő kismama jött vele szembe, babakocsikat toltak, többnyire alvó gyerekekkel. Álomba szenderítette őket a friss erdei levegő. Ment a gondolataiba fordulva, észre sem vette a rácsodálkozó szemeket. A fiatalsága jutott az eszébe, de szép is volt, azaz idő. Régen volt, nagyon régen, ma már fogalma sincs, hogy a fia mit csinál, merre jár.
Az első kínálkozó csendes ösvényt látva gyorsan letért a széles útról. Végre csend! Buja párás zöld rengeteg vette körül, a füves ösvényen apró fehér gombák dugták ki a fejüket a fű közül, nagy igyekezettel próbálta nem széttaposni őket. Homlokáról, a füle mögül kövér izzadtságcseppek indultak el és kis patakokká egyesültek a nyakán, meleg volt. Lábai elfáradtak, szuszogva keresett egy kis dombocskát pihenőnek. Vén vastagtörzsű tölgy tövében megtalálta, majd a hátát kényelmesen a fának támasztva, megpihent. Lelkét békés nyugalom szállta meg, körötte az áhított erdei csend, vidám madárcsicsergéssel. Ijedten felállt, különösen nagynak látta a fákat, ismeretlennek az előtte húzódó ösvényt. Úgy érezte valaki nézi. Félve hátrafordult, de nem látott senkit. Lassan lépdelt, minden ízében remegett. Nem vettem be az orvosságokat! Nem baj, nem hülyülök legalább tovább. Azért kényszerítik belém, hogy mennél elébb bekerüljek a bolondok házába. Meg akarnak szabadulni tőlem! Nem vagyok már semmire sem jó! Nyűg vagyok csak. Istenem! Valaki kiabál! Ijedten forgolódott körbe, de egy árva lelket sem látott. Egyre gyorsabban szedte a lábát, menekült innen is. Ismeretlen és félelmetes lett az erdő. Minek jöttem ide! Mit keresek én itt?
Egy hatalmas mély szakadék tátongott előtte, rémülten hátrahőkölt. Lent padok sora állt, és egy férfi integetett felé. Óvatosan letérdelt és a szakadék széléhez kúszott, remegve lenézett. Hova lett a színpad? A padok is eltűntek! Ekkor hihetetlen boldogságot érzett, oly régen halott apja hívó hangját hallotta lentről. - Gyere kislányom! Ne félj, itt vagyok, ezentúl mindig vigyázok rád! Gyere, ne félj! Ugorj bátran! A zajtól megriadt madarak egyszerre röppentek fel. Nagy csend lett. Lassan bealkonyult.
Rendőrautó állt az ösvényen, egy izgatott fiatal pár állt mellette, és nagy igyekezettel próbálták féken tartani a póráz végén ugráló fiatal kutyát… A rendőrök feljöttek a szakadékból, és faggatni kezdték a fiatalokat. - A kutya talált rá a nőre, teljesen belepte a gaz, mi nem is láttuk. - Régóta itt lehet, mert oszlásnak indult - morogja a rendőr az orra elé, csak úgy magának. Lehet, hogy valahonnan idehozták, mert ilyen ruhában nem járja senki az erdőt.

Írta: Jéga Szabó Ibolya
686
T Pandur Judit - 2011. június 20. 22:41:24

Kedves Ibolya!

Húha! Még a szavam is elállt az írásodtól. Ezt a novelládat a mellékhatás bemutatásaként bele kellene tenni a hatalmas üzletet jelentő antidepresszánsok dobozába. Mert nem az a gond, hogy a hősnőd most nem vette be a piruláit, hanem az a gond, hogy eddig bevette. Egyre több tanulmány jelenik meg arról, hogy dózisfüggően milyen mániás állapotok alakulnak ki az antidepresszánsokat szedők körében, és arról, hogy az antidepresszánsok súlyos veszélyt jelentenek, mert jelentősen megnövelik az öngyilkosság kockázatát. Az orvosok meg úgy írják fel minden "normális" bánatra, szomorúságra /gyászeset, munkahely elvesztése, boldogtalan szerelem, stb./vagy természetes szorongásra, nyugtalanságra /félelem a bizonytalan jövőtől, stb./, mint a cukorkát. Lehet, hogy Te nem ezt gondoltad, amikor írtad, de nekem ez jutott eszembe, amikor olvastam.

Judit

230
Torma Zsuzsanna - 2011. március 18. 15:59:50

Kedves Ibolya!

Én már sok hasonló történetről hallottam, hogy idősödő, elmezavarodott nők vagy férfiak elindultak otthonról és sokszor egy egész regiment ember megy a keresésükre. Van akit még élve sikerül megtalálni.
Lehet, hogy sok embernek megváltás a halál, de nem mindegy, hogy milyen módon megy el.
Megható történet.
Szerinten így sem rossz, hogy a végére hagytad azt a néhány sort, amelyben leírod, hogy rátaláltak a nőre.


Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

1423
Jega - 2011. március 17. 09:52:24

Köszönöm Zsike a kedves szavakat. Ez a történet valóban fikció, mindössze annyi a valóságalapja, hogy egyszer egy mély árokban egy női hullát találtak. Beindította a fantáziámat ez az esemény. Szeretettel Ibolya.

2175
hzsike - 2011. március 17. 09:13:53

Kedves Ibolya!
Nekem így tetszett a történeted ahogy van.A megfáradt, nem megbecsült asszony csendes meditálása, majd tragikus cselekedete.Szomorú, de sajnos nagyon is valós, megrázó írás volt.Gratulálok a jó stílusú munkádhoz.
Szeretettel:Zsike

1423
Jega - 2011. március 16. 14:40:15

Igazad van kedves Katalin, most, hogy így rávilágítottál, valóban úgy érdekesebb lett volna. Köszönöm az olvasást. Üdv. Ibolya

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.