A bevásárlóközpont nem volt túl zajos. Kevés emberrel találkoztam, még kevesebb ismerőssel, ami miatt hálát adtam az égnek. Nem akartam senkivel sem szóba elegyedni, még csak köszönni sem. Nem azért, mert bunkó vagyok, hanem csak nem voltam olyan hangulatba, hogy megjátsszam a jókedvet, miközben ma nőként mondtam csődöt.
Mégis úgy kaptam a fejem a bejárat felé, mintha vártam volna, hogy onnan majd betoppanjon valaki, de csak pár napsugár jött, és még több idegen.
Aztán visszakaptam a fejem és magabiztosan néztem előre, mikor megláttam, hogy valaki már rég engem nézett.
Vagyis inkább figyelt. Ez a szokása. És ott volt az a sokatmondó mosolya is. Nagyjából az játszódhatott le a fejében, amit én aztán magamnak motyogtam.
– Ezt nem hiszem el – lehajtottam a fejem és próbáltam nem mosolyogni.
Nem ment.
Csak remélni tudtam, hogy mire az útjaink kereszteződnek, addigra leolvad.
Egy kiülős rész választott el minket. Ő a növények mögött járt, onnan lesett, mintha csak kivárna, én meg lassítottam a tempón, mert még mindig túl nagy volt a mosolyom.
Bár nem szégyellem. Szép mosolyom van.
Ám ő tudja, hogy ez a mosoly most csak miatta van az arcomon, és ez veszélyes tud lenni.
Aztán észrevettem, hogy nincs egyedül. Egy kislány mellette tipegett. Még csak négy éves lehetett, de tisztára úgy sétált, mint ő. Le sem tagadhatta volna.
A kisfiút is megláttam, ahogy a babakocsiban fekszik, mikor közelebb értünk egymáshoz. Édes volt ő is, csak éppen a mosolyom megjátszott lett.
Hirtelen a magabiztosságom kámforrá vált, kezdtem feszengeni. Az agyam zakatolt, hogy hogyan viselkedjek. Jól akartam csinálni, hogy bebizonyítsam, elég jó vagyok, annak ellenére, hogy sosem lesz esélyem bizonyítani.
Mikor elég közel értünk egymáshoz, először nem álltam meg teljesen, csak köszöntem.
Ő viszont mellém állt.
Mind a ketten az ártatlan gyerekekre néztünk, akik engem nem ismertek, de az édesapjuk annál inkább.
Fura. Eddig is tudtam, hogy vannak gyerekei, de mintha eddig nem tudtam volna, hogy ő apuka.
Pedig az, nagyon is jó apuka. Nyugalomban volt, és ragyogott, ahogy én szoktam. Hiába nem fókuszáltam teljesen rá, ezek az érzések sugároztak belőle. Végre láttam a valódi önmagát a valódi szerepében.
Csodálatos volt, de más. Kicsit idegen.
– Elvileg ők az enyéim – mosolygott büszkén, de nem figyeltem rá. Éreztem, hogy ez most nem az a helyzet.
– Elvileg? – Nevettem lágyan, ő meg csak bólintott.
Mindezt csak a szemem sarkából láttam. Nem nézhettem rá, tudtam, hogy nem helyes, ezért csak felváltva pillantottam egyik gyermekről a másikra. Egész eddig nem hittem, hogy tragédia, amit akkor tettem. Nyilván nem hittem, hogy jó dolog, de nem volt tragédia sem. Aztán belenéztem annak a kislánynak a szemébe, és rájöttem, mit is tettem igazán.
A kisfiú sem örült nekem. Megállapodott rajta a szemem, erre ő elkezdte összeráncolni a szemöldökét és félve felsírt egy kicsit.
Azonnal hátráltam. Hozzá sem értem, mégis védekezőn elkaptam a kezemet, és indulásra készen álltam.
– Nem kedvel – állapítottam meg.
– Dehogy – mondta halkan és megmozgatta a babakocsit.
Ezek után már nem mertem sehová sem nézni. Talán nem is baj, hogy így alakultak a dolgok. Inkább elindultam.
Ám még mindig ott volt a másik kisgyerek, a lány. Egy négy éves, sárga kabátban, és az édesapja szép szemeivel.
Csak nézett. Hosszú percegik. Pedig csak egy kisgyerek volt, de úgy látott, mint az édesapja, vagyis túl jól, túl sok mindent. Én meg próbáltam őszintén mosolyogni, miközben a félelem kezdett eluralkodni rajtam. Talán csak túl ismerősek voltak azok a szemek, vagy csak láttam, milyen vagyok bennük: nem oda való.
Nem a családba, nem a bevásárlóközpontba, nem abba az életbe. Mégsem volt nekem az a két gyerek idegen. Egy részem ismerte őket, tudta, kik ők.
– Na jó, én megyek – mondtam egész halkan, és lassan lépkedtem. Tekintetem a gyerekeken maradt, miközben kezdett nehezedni a mellkasom.
Miután apukájuk szólt, hogy integessenek nekem, a kislány tett felém egy kicsi lépést és csak ennyit mondott:
– Anyukám elment mosdóba.
Kikerekedtek a szemeim a figyelmeztetésre.
Pont oda tartottam, ahol egy olyan nő volt, akivel sosem akartam találkozni.
És az a kislány tudta.
Sosem éreztem, mikor kell elsétálnom. De abban a percben világossá vált, hogy nem maradhatok. Túlságosan féltem, hogy maradjak, mert mi van, ha visszatér az anyukájuk, ők összeállnak egy olyan családdá, amihez nekem nem lehet szerencsém.
Inkább rohantam a mosdóba, leültem, és mély levegőkkel nyugtattam magam és a rángatózó lábam.
