A lámpa fáradt pislákolása zavaró hullámzásként tükröződött vissza a tükröt körülvevő csempékről. Teljes csend honolt a szobában, amibe épp csak egy kis színt vitt az izzó fehérzajjá silányuló elektromos zúgása. A mosdókagylón pihenő olló és borotvapenge türelmesen várakozott. Egyedül az erő hiányzott hozzá. Béla fáradtan pislogott a tükör síkja mögött álló arcba bambulva. Az hosszúhajú, kócos volt. Gyűrött. Barna szemei közt vastag, lila karikák terpeszkedtek. Hosszú, gondosan fonott kecskeszakállát rendezetlen, ápolatlan több napos borosta nőtte körbe, mint a több éve nem gondozott, elburjánzó sövény. Kiüresedettnek, fáradtnak érezte magát. Felhajtott ingujja alól csupaszon előbújó karjaira bámult. Az elhatározás már megszületett… Csak erőre volt szüksége.
Mélyet sóhajtott. Az üveg túloldalán álló alak sem volt hajlandó megállítani, vagy lebeszélni. Kivörösödött, könnyektől csillogó szemmel bámult vissza rá.
Fejét lehajtva újra a pengékre bámult. Azok némán tükrözték vissza a mennyezetet. Nincs visszaút… Futott át elméjén a gondolat. Választott. Ujjai az ollóra tekeredtek, és ujjának lezser mozdulatával szétnyitotta a két pengét. Vége… Keze kissé megremegett, ahogy a jeges acél a nyakbőréhez ért. Nyugalom… Mély levegőt vett, hogy nyugalmat erőltessen magára. Mindjárt vége… Suttogta elméje. A fagyos fém égette bőrét. Érezte, hogy elhagyja az erő és erőltetetten, remegve sóhajtott egyet, mikor az összezáródó pengék sercenése fájdalmasan a fülébe hasított.
Mindig is büszke volt szakállára… Ezúttal azonban minden szőrszál – úgy érezte – hófehéren izzó tűként égette egészen a csontjáig.
Ahogy az álla leghegyét egészen eddig borító kecskeszakáll szálai elváltak a gyökerüktől. Egy ideges mozdulattal a szemetesbe dobta a tincset és újra a tükörbe bámult, most már csupán ápolatlanul borostás, végtelenül gyűrött, nyúzott arcára. Ajkai elkeseredetten görbültek lefelé, ahogy ujjai az ollót félredobva karjára nőtt pók lábaiként kezdtek a borotvazselé után. Hüvelykujja a kupakot lepattintva a gombra feszült és talán egy másodpercet is várt, míg a világoskék anyag sziszegve a tenyerébe kígyózik. Lassú, körkörös mozdulatokkal kente arcára és hagyta, hogy a sűrű, hófehér hab mindent elborítson. Érezte, látta, ahogy az első könnycsepp legördül arcán, mikor a habot lemosva, ujjai a borotva nyele köré tekerednek. Vége… Mindennek vége… Ismételte, miközben az acél siklani kezdett arcélén.
Gyors, gyakorlott mozdulatokkal szabadult meg a kellemetlen szőrzettől, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy a só marja az arcát, mikor könnyei végiggördülnek frissen lekaszált, felszántott bőrén.
Mélyet sóhajtott, ahogy a folyamat befejeződött. Érezte, hogy minden porcikájában remeg, ahogy a számára már-már idegen arcra bámult a tükör túloldalán. Nem volt ronda. Sőt. Kifejezetten… Kellemes megjelenésűnek mondható arc volt. Erősen ovális, keskeny szerkezetű, egy gyengéd mosollyal határozottan… Bizalomgerjesztő.
Nem érezte a magáénak. Túl sokszor hallgatta, még ha csak kedves, engesztelő hangsúllyal is, hogy milyen androgün a megjelenése. Milyen nőiesek a vonásai…
És gyűlölte, amire készül. Minden porcikája irtózott a gondolattól, amivel készült megcsalni magát… És mindenkit, aki fontos volt számára. De főként Őt.
A borotvát is félredobva a bőrápolóért nyúlt és hagyta, hogy az anyag lassan, enyhet adó írként hűtse le igazságért vonyító arcbőrét.
Hagyta, mert tudta, bármily’ szentségtelenséget is követett el… A holnapi nap… Fontos lesz.
Reggel korán kelt. Újra a tükör elé járult, ami kegyetlen pontossággal mutatta meg, nem ő a legszebb a vidéken.
Éjfekete haja, ahány szál, annyi irányba meredt, mint egy halálra rémített szénaboglya. Fáradt, gépies mozdulatokkal húzta végig újra és újra a kefét oroszlánsörényén, igyekezve nem kinyitni a száját, amiről sejtette, hogy egy a sörényhez méltó, legalább két hete oszló zebratetem odabenn megrekedt maradványairól mesélne a kiáradó levegővel.
Kedvetlen mozdulattal pattintotta le a kupakját és pár cseppet az arcbőrére, majd óvatos, körkörös mozdulatokkal egyengetni kezdte a krémet, hogy egyenletesen fedjen.
Nem szerette volna véletlenül sem túlzásba vinni. Épp csak egy keveset, hogy egyenletesebb legyen a bőre színe. A tubust visszazárva hosszasan bámult a tükörbe. Már most is mintha egy teljesen más ember nézett volna vissza. A szempillaspirálért nyúlva lassú, bizonytalan mozdulattal tekerte szét a hengert, majd hosszasan, bizalmatlanul méregette a széles, vastagon festékes kefét. Azzal a gyűlölködő undorral, ami egyszerre szólt annak, amit tenni készül, annak, amivé vált, amit tenni készül és amit mind arról gondolt, amit a tükörben lát. Újra eszébe jutott a számtalan, zaklatással és bántalmazással töltött év, de érezte, hogy ezúttal nem engedhet utat érzelmeinek. Gyomra összeszorult, torkát lüktető gombóc feszítette, ahogy előre hajolva az ívelt, feketén csillogó kefét a pilláihoz emelte.
A festék lassú megadással tapadt a szálakra, egyesével megvastagítva őket. Ijesztő volt valami ilyen fenyegetőn tüskés dolgot ennyire közel tudni a szemeihez, de furcsán megnyugtató volt az érzés, hogy nem mázolta ki szemgolyóját és nem szúrta szemen magát.
Sűrűn pislogott és legyezgette az arcát… Hagyta, hogy a festék megszáradjon, bőre beigya az undorító kemikáliákat, elméje pedig megszokja az ÉN látványát.
Nem volt valami hihetetlen átalakulás. Az igazat megvallva, markáns ádámcsutkájával elérte azt a dermesztő „különös völgy” érzést, ami az internet nőimitátorait nézve elkapta néha.
Ez az érzés azonban ezúttal sokkal mélyebbről jött. Idegennek érezte magát a házában… Már felöltözött, nem akarta összekenni ruháit kimázolt bőrével. Ahogy végigtekintett az egyberészes ruhán – az alatta elrejtett sportnadrággal – és gondosan gyantázott, szőrtelen lábain, idegennek érezte magát a ruházatában. Ha fotón látja azt, amivé vált, talán fel se merül benne, hogy ugyanaz a személy, aki tegnap reggel volt, pedig nem követett fehér nyulat, nem ivott különös fiolából, ami azt parancsba adta, nem beszélt hernyókkal, sem hóbortos, sőt, bolond kalaposokkal és még egy fakutya se zaklatta. Elárulva érezte mindazt, ami ellen egészen addig küzdött. De tudta… Érezte, nemsokára mindennek vége. És ez az érzés, megérte.
Ajkain bátortalan fintorral tekintett a diszkrét babarózsaszín rúzs felé. A kupakot lehúzva két ujjal eltekerte a kupak alját és nézte, ahogy a kemény henger lassan előtekereg rejtekéből. A krém kényelmetlenül nyomódott az ajkaira és bár nem sokat változott ajka színe a krémhenger nyomán, de épp elég jelentős volt az az egy-két árnyalat, hogy lássa a változást. Mintha kiszökött volna ajkaiból a vér.
Az utat befejezve, a színezőpaszta visszatekergett a csőbe és eltűnt a kupak alatt.
Béla undorodva bámult a tükör síkja mögött álló alakra… Felbugyogott benne valami kényelmetlen, kesernyés érzés, ahogy az idegen torzszülöttet bámulta, ami annál kényelmetlenebb érzést teremtett benne, minél tovább nézte. Ez pedig kikívánkozott belőle. Ajkai szinte számára is váratlanul, ösztönösen pattantak szét, ahogy szemközt köpte az alakot az üveg mögött, mielőtt feldúlt gesztussal hátat fordított és kisétált a fürdőből, míg a takonnyal kevert már-már zselés nyál lassan végiggördült az azóta már – a lekapcsolt lámpa által beengedett – sötétségbe burkolózott.
A bejárati ajtóig Sziszifusz terhe volt az övé. Úgy érezte, láthatatlan indák kötik gúzsba, bénítják meg kezét és emberfeletti erőre van szüksége, hogy lenyomja a kilincset és a folyosóra lépjen. A ház folyosóján sétálva folyamatosan pásztázott szemeivel, rettegve a lebukástól, de legnagyobb szerencséjére egyetlen lakóval se találkozott. Évek, lassan évtizedek óta lakott a fáradt, megfakult sárga tapétával borított folyosóról nyíló lakásban, most azonban úgy érezte magát, mint egy betörő… Nem volt szabad ott lennie. Az utcán sétálva úgy érezte, minden szempár – még azok is, amik ott se voltak – őt bámulja és undorral vegyes megvetéssel méregeti őt. Hiába ragyogott a nap, hiába kéklett olyan különösen az égbolt, hogy az ember azt várta, a fák táncolva énekelni kezdenek, majd megjelenik egy veszekedő nyúl és kacsa… Az egész világ fakónak tűnt Béla számára. Fakónak, értéktelennek. Szinte futott az aluljáró felé és igyekezett nem bámészkodni.
Gyomra egyre erősebb görcsbe rándult és úgy érezte, lassan elhányja magát az idegességtől. A metró lassan zakatolva megérkezett, és egy halk, feszült sóhajjal kitárultak az ajtajai, mielőtt üvöltve okádta köré a leszálló utasokat. A kényelmetlenül tömött metróra lépve kiégett, üres elmével sétált a szemben lévő ajtóhoz. Mélyet sóhajtott. Tudta, hogy nem kell sokat utaznia, de egyetlen porcikája sem kívánta. Jeges rémület fogta el… Akármilyen tömött, zsúfolt is volt a kocsi, az egymást taposó emberek elkerülték a két méteres jövevényt, aki még magával se szeretett volna közösködni. Alig volt két állomás, a metró azonban fiákerré alakult volna alatta és egy ólomból öntött csiga tempójával vánszorgott volna a dörzspapíron. Úgy érezte, mire megérkezik, újra indokolttá válik borotválkoznia. A szerelvény gyengén rántva megállt alatta, ő pedig az egy emberként fellélegző tömegből az aluljáróba, majd az utcára lépett. Szeretett volna futni, menekülni a napfény elől, ami az aluljáróból felfelé vezető lépcső fokaival egyre hevesebben perzselte, de nem szeretett volna mégtöbb kíváncsi tekintetet magára vonzani.
Már látta maga előtt a célját és torkában újra lüktetni kezdte a szomorúság keserű gombóca. Idegesen sietett át az úttesten és lépett be a kórház kerítésén, majd léptetett fel a lépcsőn. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Tudta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy így, bohóccá pingálva bárkivel is szóba álljon…
A liftig vezető úton a szégyen és az undor volt az övé… A gombot benyomva észrevette, hogy valaki rohan felé, kérlelve, hogy állítsa meg a liftet. Léptei csattogása visszhangot vert a folyosón, és Bélában őszinte, leplezetlen megkönnyebbülés áradt szét, ahogy az acélszín ajtó bezárult, a fémkalitka pedig elindult felfelé.
Idegesen topogva számolt, együtt a pixeles kijelzővel, amin végül megjelent a vágyott érték… Az emelet a harmadik és az ötödik között.
Az ajtó épp csak résnyire tárult, mire ő már a folyosón haladt elszántan, megállíthatatlanul a célja felé… Az ajtók apró, fekete tábláiba karcolt rézszínű számokat vizslatva kereste a szobát… A negyvenkettes számot.
Az ajtó – ahogy általában – ezúttal is nyitva volt. Csendben hálát adott az égnek, hogy nem látott egyetlen nővért, vagy orvost sem se a folyosón, sem pedig a kórteremben. Az ágyakról undorodó, megvető pillantást érzett konyhakésekként a hátába állni, ahogy elsietett köztük, egészen a legbelsőig. Olcsó, kopottas, szürke széket húzott maga alá, és leült.
A takaró még mozog… Gondolta. Időben vagyok. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait, ahogy a zárt szemekre bámult a bőrrel borított csontvázzá sorvadt arcon. Olyan ártatlannak tűnt, így… Béla néha elhitte, hogy még van remény… Az alvó, mintha csak megérezte volna érkezését, résnyire nyitotta szemeit és ajkai bánatos mosolyra húzódtak, ahogy meglátta az előtte ülő személyt.
– Végre eljöttél! – Nyöszörögte erőtlenül… Boldogan.
Béla mindent elkövetett, hogy ne bőgje el magát, ahogy egy halk, fájdalmas nyögéssel bólintott egyet.
– Sajnálom, hogy ennyit késtem… – Halk nyögéssel nyelte vissza könnyeit. – Minden rendben lesz… – Suttogta nagyanyjának. Az idősasszony szinte már teljesen megkopaszodott, szemei opálosan homályosak voltak, arca azonban tiszta, leplezetlen, gyermeki örömöt sugárzott az egyre jobban reszkető Béla felé, aki könnyeit nyeldekelve simogatta a kezét. A férfi elhomályosuló pillantása az éjjeliszekrényre állított, feketefehér fényképre tévedt… Meglehetősen nehéz volt kitalálnia a színeket, de szerette volna elhinni, hogy sikerült, de nem volt nehéz feladata… Nagyanyja mindig azt mondta, hogy az ő édesanyjára emlékezteti.
Halk, reszkető sóhajokkal ölelte magához a minden erejét elvesztett testet, ami kórházba kerülése óta már járni se volt képes… A testet, aminek gyógyulásáért saját lelkét is odaadta volna…
Legfeljebb napok… Visszhangzott elméjében a nővér mondata. …legfeljebb. Sejtette, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatja. Remegő ajkait a ráncos, foltos homlokra nyomta…
– Minden rendben lesz… – Suttogta… Mintegy magának. – Jöttem, hogy ma is meséljek neked lefekvés előtt.
– AZ ELEFÁNTOSAT! – Kiabálta szinte megélénkülve a néni… És Béla zokogni szeretett volna. Fel se merült már benne, hogy az asszony felismerhetné már őt valaha… Rá még nem emlékezett. Ő még nem történt meg számára.
Béla hangja elcsuklott, és érezte, hogy fojtogatja a sírás, ami sorról sorra egyre erősebb volt, ahogy az idős, megözvegyült asszony elalszik mellette. Az utolsó mese…