Életem egyik legszebb pillanata volt. Fekete szoknyában, fehér ingben, egy lufival a kezemben ültem a legjobb barátaim között, és hallgattam az igazgató úr beszédét.
Az arcomról nem lehetett levenni a mosolyt. A boldogság és a félelem egyszerre szétáradt a testemben, és az izgalom olyan nagy hatással volt rám, hogy mindenem remegett. Felváltva tekintettem a legjobb barátaimra és a kedvenc tanáraimra. Mindenki arcán ott volt a büszkeség, de ugyanakkor a szomorúság.
A beszéd lassan a végéhez ért, mire minden végzős elkezdett mocorogni. Az igazgató mosolyogva ránk nézett, és azt mondta:
– Repüljetek!
Erre mind felálltunk, és mosollyal az arcunkon, hevesen dobogó szívvel az ég felé néztünk. Visszaszámlálás hallatszott, majd mindenki elengedte a lufiját.
Csupán egy lufi, de mégis több annál. Azzal a lufival elengedtem a mögöttem lévő kilenc évet, a gyermekkoromat és az iskolámat. A felnövésem jelképe volt, egy új kezdeté, ami rémisztőbb annál, mint amilyennek lennie kellene.
Táncolva emelkedett, talán hozzám hasonlóan ő sem tudta, hova tart. A szívem hevesen vert, az erős érzelmek pedig teljesen elöntöttek. Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcomon, bár még mindig mosolyogtam. A körülöttem lévőkre siklott a tekintetem. Sírtak, ölelkeztek, de sokan az ég felé mutatva fejezték ki hálájukat az iránt, hogy mindennek vége.
Már akkor tudtam, hogy a pillanat örökké bennem marad. Olyan volt, mintha a mögöttem hagyott időszak ugyanúgy egy perc alatt zajlott volna, mint a lufi felfelé történő útja. Túl sok volt az érzelem és az emlék, ami miatt a hely és az emberek elengedése olyan nehézzé vált. Az a lufi elvitt mindent, amit igazán szerettem és ami igazán számított. A lufival egy részem elszállt, és bármennyire is szerettem volna, nem kaphattam vissza.
Könnyes arccal, lüktető mellkassal álltam a tömeg közepén, és annak az embernek a kék szemébe néztem, aki az ottlétemet szebbé tette. Tapsolva nézett rám könnyes szemekkel, büszke mosollyal az arcán. Fájt, de ugyanakkor az egyik legjobb érzés volt. Álomképként tűnt fel, ahogy a kezünkben macis táskákkal, először léptük át együtt az iskola küszöbét, a lufit nézve pedig késszúráshoz hasonló fájdalommal hasított belém a felismerés, hogy most is együtt léptük át, ezúttal utoljára a szeretett iskolánk küszöbét.
Idővel osztálytársakból egy családdá formálódtunk, és szeretettel léptünk be az ajtón, alig várva, hogy lássuk társainkat. Tudtam, hogy nem leszek könnyen túl ezen, és féltem, hogy ezek a csodás évek után talán örökké belém költözik a magány. Bíztam abban, hogy mi mások vagyunk, és a ballagás után is megmaradunk, bár volt bennem némi kétely. Hisz az idő egy korlát, de talán nem elég magas ahhoz, hogy közénk álljon.
Féltem, és el sem hittem, hogy mi történik. Átkaroltam a volt padtársnőmet, és együtt néztük a rengeteg lufit az égen. Az enyém már csupán egy pont volt. Olyan apró pont, amilyennek a távoli múlt hat a jelenhez képest, és olyan apró pont, mint a jövő eseményeiről szerzett biztos tudásom.
