Január egyik napján a férfi a metrón utazott. Tekintetében az elszántság és bizonytalanság keveréke keringett. A jármű egyik jobb oldali ajtajára dőlt. Az üvegen keresztül a sötét falat követte tekintetével, melyen a csövek kígyózva kapcsolódtak egymásba. A férfi nagy fekete, téli kabátot viselt. A kabát különleges volt számára, mivel a nagyapjától örökölte. Az ujjánál már picit megkopott, emellett a jobb hónaljánál az anyag varrása mellett egy aprócska lyuk tátongott. Nyakát egy pepita mintás fekete-szürke sál ölelte körül, aminek apja volt a korábbi tulajdonosa. Bal vállát egy fekete szíj terhelte, egy régi aktatáska lógott rajta. A táska fekete színe már kezdett barnává válni, mint az őszi falevél, ami már rég levált fájától.
A férfi leszállt a végállomásnál, majd a mozgólépcsőhöz sétált. A mozgólépcsőn lassan haladt felfelé. Farmernadrágjának jobb zsebéből elővette telefonját, a térképet nézte. Ellenőrizte úticélját, majd felszínre térte után elindult a megállótól nyugati irányba. A felhők árnyékszürke köpenyüket borították magukra az égen. A szél kézen fogta, megragadta őket, azonban hiába húzta kezeiket azok nem mozdultak. A szél ennek láttára erősebben húzta a felhőket, akik elszomorodtak ettől a tettétől. Az elején még csak pár könnycseppjük hullott, majd egy tucatnyié potyogott a földre. A férfi tovább sétált lefelé az utcán, közben zenét hallgatott. Tekintetét fölfele szegezte és az épületeket csodálta. Szemében az elszántság és bizonytalanság ugyanott úszkált, de becsatlakozott még valami más is. A körforgásban megjelent az őszinte, tiszta csodálkozás. Minden épületet úgy vizsgált, mint a múltban egy úriember az órákat, vagy mint egy hölgy a ruhákat. Az épületek minden egyes porcikáját, szerkezetét megcsodálta. A tégláktól kezdve egészen az atlaszokig, a fémhajlításokat a teraszokon, a kapuk összes kilincsét és a falak megöregedett, réteges festékbevonatait.
A férfi útja nem volt több tíz percnél. Elérte úticélját, ami egy könyvesboltba vezetett. A bolt ajtaja fémből készült, babakék festékkel volt lemázolva. A férfi kinyitotta az ajtót és csak akkor vette észre, hogy a lépcső a pincébe vezet. Ahogy szemei meglátták a lépcsőt, gyors parancsot küldtek az agynak, aki ezt továbbította a megterhelt és fáradt lábainak. A tizenharmadik lépcsőfok volt az utolsó. Az erősen kivilágított helységben elsétált a pulthoz, mivel átakarta venni megrendeléseit. Egy probléma miatt azonban várnia kellett még fél órát, mivel egy könyv nem érkezett meg. A bolt egy apró helyiségben volt, ahol a pultot nagyjából 10 darab könyvespolc ölelte körül, amelyeket tele pakoltak. A pult jobb oldalán egy régi ajtó állt, amire egy RAKTÁR táblát ragasztották. Összesen 2 beosztott dolgozott itt. Az egyik a kasszás volt, a másik pedig a pakoló, aki éppen az újonnan megérkezett könyveket rakta föl az egyik polcra a férfi megérkezte kor. A férfi visszaindult a lépcsőkhöz, megtette fárasztó útját. Minden egyes lépcsőfok egy múltbéli fájdalmára emlékeztette. Visszatért az utcára, a fényből fölsétált a kinti sötétségbe. Kávéra vágyott, így elindult keresni egy kávézót. Az utcában megszámlálhatatlan mennyiségben voltak egymás mellett vagy pár lépésnyire egymástól. A férfi nem tudott választani a sok lehetőség közül. Újra elővette telefonját most azonban egy személyt keresett ki a névjegyzékéből. Megérintette ismerőse portréját, utána a hívás gombot. A telefonból a második csöngés után a vonal túloldalán egy gyönyörű hang szólalt meg. A férfi eltűnt, mintha nem is létezett volna. A sáltól kezdve egészen a cipőig minden ott maradt. Ha valaki arra sétált volna, azt hihette, hogy egy láthatatlan ember állt ott, mivel a ruhák csak úgy lebegtek a levegőben. Miközben a ruhadarabok természetes emberi pózt tartottak meg, hirtelen a férfi helyébe egy fiatal fiú jelent meg, a ruhahalom alatt. Mindegyik szó után, amit a lány kiejtett a száján, a fiú mosolya egyre szélesebbé és őszintébbé vált.
10 perc telt el, mióta felhívta a lányt. A fiú csak nevetett, a telefon másik végéből szintén kacajt lehetett hallani. Arca egyre jobban elvörösödött. Valahányszor a lány valami kedveset, érdekeset mesélt neki, a fiú hangja megváltozott. Hiába volt mély dörmögő medvéé, ha ehhez a lányhoz szólt a teljes kedvesség és szeretett járta át hangszálait. Továbbra is nevettek, egyre többet beszélgettek. A lány rengeteget segített a fiúnak, aki elmondta rövid történetét, hogy hova utazott, és miért tartott oda. Ekkor került beszélgetési témájuk középpontjába a már régóta ismert és használt árucikk. A magas koffein tartalmú fekete leves, a kávé.
A lány mesélni kezdett arról az utcáról, ahol a fiú éppen tartózkodott. Ahogyan egyre részletesebben mutatta be a teret, a fiú egyre színesebbnek, képzeletbelibbnek látta az egészet. Az elhangzott szavak átrepítették egy másik világba, ahol mintha mindent akvarell festékkel és egy kis XIX. századi stílussal összekeverve alkottak volna meg. A téli hónap jellegzetes színeit, hangulatát lecserélte az őszi kép, melyhez a művészek oly sokszor visszanyúlnak. Ezt a tökéletes élettel és elmúlással teli ellentétes pillanatot megragadják és saját értelmezéseiket, gondolataikat, hangulataikat próbálják megragadni. A fiú a térről elindult a keleti irányban fekvő utcára. Minden egyes lépésénél a modern betonozású járda átváltozott macskaköves vízcseppekké. Eközben a vonal túlsó végén a lány környezetében semmi sem változott. Minden megmaradt úgy, ahogyan volt. A lány látta gyönyörű értelemmel és mélységgel rendelkező szemein keresztül a változatlanságot szobájában.
Még mindig hívásban voltak. A fiú sétált tovább ahhoz a kávézóhoz, amiről a lány mesélt neki útja során. Hirtelen ekkor történt valami. A fiú érezni kezdte, hogy valami nincs rendben. Porcikái reszkettek, mintha valami túlvilági lény közeledett volna felé. A lény hangos, dübörgő lépései megrezegtették a fiú lábait a háta mögül. Hirtelen egy karcos, köhögő hang szólalt meg a telefonból. A fiú megijedt. Teljesen összezavarodott és nem értette, hogy ki vagy MI szólalt meg a telefonban. Először azt hitte, hogy a lány tréfálkozik vele, majd meghallotta a lány hangját is a borzalmas, kaparó hang mellett. A hang a fiúban lévő bánat, fájdalom és viszonzatlanság gyüleme volt, ami először mutatkozott meg számára. Az érzések nem bírták tovább, hogy a fiú ennyire optimista és naiv valahányszor a lánnyal beszél. Így elhatározták, hogy megpróbálják elijeszteni tőle. A férfinál hiába próbálkoztak. Az annyira realista volt, hogy csak az észérvekre hallgatott, semmi másra. Emiatt nem tudtak bármi féle reakciót is kiváltani belőle. A fiú értetlenül megtorpant az utcán. Nem értette, hogy a lány miért nem hallja azokat az iszonyatos hangokat a telefonban, amiket ő. Teltek a másodpercek, melyeket óráknak érzet. Csend lett. Nem szólalt meg egyikük sem. Még a rémisztő hang is eltűnt. Mintha sosem létezett volna. A fiú végül elbúcsúzott a lánytól. Hangjában érezhető volt az apró szomorúság. Azonban annyira boldog volt, hogy újra beszélhetett vele, hogy az öröm körbe ölelte a szomorúságát és jól elrejtette azt. A boldogsága mélyén egy kis bánat is borítékolva volt. Csak azok tudták volna ezt megállapítani róla, akik jól ismerték őt. A lány szintén elköszönt. Vidám és élettel teli szavaiban a fiú csak úgy úszkált a boldogságtól. Látta maga előtt, ahogy a lány az elhangzottakat mondja. Elképzelte mimikáját, ahogyan vidáman repülnek a szavak gyönyörű hangján. Azt a rendkívüli mosolyát, amit annyira szeretett benne a jó humora és magas intelligenciájával együtt.
Mire odaért a kávézóhoz, lassacskán kezdett eltűnni az akvarell festék utópiája is. Lépésenként kezdett elmosódni a festék. Alatta a valóság rétege feküdt és tört elő. A kávézóban kért egy Caffé latte-t elvitelre a pultoslánytól, aki flörtölni próbált vele. Ő azonban ezt nem vette észre, mert a lányra gondolt. A pult túloldalán megkapta kávéját. Belerakott hat darab kockacukrot, majd elvett egy keverő pálcikát.
Kisétált a kávézóból. Onnan elindult vissza a könyvesbolthoz, mivel kapott egy üzenetet, hogy megérkezett az utolsó könyve is a listáról. A zebránál a piros lámpa miatt megállt, kávéját lassan kevergette. Haja már az esőtől félig elázott. A fiú arca elkezdett halványulni. Egyre jobban kezdted eltűnni bőre…, orra…., szája…., végül a szemei. A ruhák megint ott lebegtek a csepegő esőben, mint korábban. A gyalogos lámpa zöldre váltott, amire a ruhatömb megindult. Fokozatosan hagyta el a zebracsíkokat, kezdett valami emberi forma újra kirajzolódni a ruhák alatt. Mire áttért a túloldalra, az alak teljesen láthatóvá vált: a férfi volt az.
A férfi visszaért a könyvesbolt bejáratához. Lenézett a kávéjára. A habok között egy virágot látott meg, de ezt nem a barista által elkészített díszítés volt. Nem, annál sokkal különlegesebb és megdöbbentőbb volt számára. A virág teljesen úgy nézett ki, mintha az utópisztikus világból szökött volna át a valóságba. A férfi komor arcát egyszer csak egy szelíd mosoly törte meg. Kávéját nem itta meg, hanem kinyitotta a bolt bejáratának ajtaját, és óvatosan lesétált a lépcsőkön a világosba.
2023. 01. 21.
