Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren innen, élt egyszer egy király és egy királyné. Volt nekik egyetlen leányuk, akit Lívia hercegnőnek hívtak. Szebb volt ő a nyíló rózsánál, szelídebb a tavaszi szellőnél, és okosabb sok bölcs embernél is.
A király és a királyné mindent megadtak neki, amit csak kívánhatott. Magas várban lakott, amelynek tornyai az eget karcolták. A kincseskamrák telve voltak arannyal és ezüsttel, kertjeiben a legszebb virágok nyíltak, asztalára minden nap a legfinomabb ételek kerültek, hogy nézni is tereh.
Mégsem derengett semmi vidámság a hercegnő orcáján.
Hiába szólt muzsika, hiába táncoltak előtte udvari népek, hiába hoztak neki drága ajándékokat, szívében szomorúság lakozott.
A várban élt egy hétfejű sárkány is, akit Süteménynek hívtak. Nem azért nevezték így, mert félelmetes lett volna, hanem mert mind a hét fejének más-más sütemény volt a kedvence. Az egyik a mézeskalácsot szerette, a másik a rétest, a harmadik a zserbót, s így tovább mind a hét.
Sütemény nem rabolt királykisasszonyokat, nem pusztított falvakat. A vár őrzője volt, afféle derék őr, aki nappal a kapu mellett heverészett, éjjel pedig vigyázott, hogy semmi baj meg ne történhessen.
Ott élt még velük Csirpo, a varázsló is. Jóságos ember volt az, hosszú szakállal és csillagmintás köntössel. Mikor látta, hogy a hercegnő szomorkodik, mindenféle bájitalt főzött neki.
Főzött nevetőitalt, jókedvitalt, még csiklandozó főzetet is.
De minden hiábavaló volt.
A hercegnő csak mosolygott illedelmesen, majd ismét úrrá lett rajta a búság.
Egyszer azt mondta:
– Nem aranyra vágyom én, nem kincsekre. Szívem üres, magányom teljes. Bárcsak lenne valaki énnékem, kivel összeforrna szívem egészen.
Híre ment ennek a királyságban, ha nem szerte a világban, s nem telt bele sok idő, meg is érkezett az első kérő.
Fehér lovon ült, haja aranyszőke volt, köpenye úgy ragyogott, mintha a nap sugaraiból szőtték volna.
Megállt a vár kapuja előtt, ahol Sütemény éppen a hetedik fejével egy mákos rétest majszolt.
– Mit kívánsz? – kérdezte a sárkány.
– Lívia hercegnő kezét kérem! – felelte a herceg, hetykén.
Bevezették a nagyterembe, ahol a hercegnő fogadta.
A herceg mélyen meghajolt.
– Drága Lívia hercegnő! Ha hozzám jössz feleségül, tiéd lesz mérhetetlen gazdagságom, aranypalotáim, kincseim. Királynőm leszel, s minden ujjadra tíz gyűrű jut majd. Néked adom a Napot, az eget és a Holdat is!
Lívia elgondolkodott, aztán így szólt:
– Mondd meg nékem, herceg, ha elveszed az emberektől a Napot, az eget és a Holdat, mi marad a földmívesnek, ki hajnalban kel munkába? Mi marad a gyermeknek, ki csodálva nézi az esti eget, mi marad a farkasnak, mit vonyíthat?
A herceg vállat vont.
– Kit érdekelnek a parasztok és a szegények?
Erre a hercegnő elfordította fejét.
– Menj utadra, herceg. Nem téged vártalak.
A herceg megszégyenülve távozott.
Nem telt el sok idő, megjelent a második kérő.
Lova oly fekete volt, akár az árnyék, ruháját drágakövek borították, kardjának markolatán gyémántok csillogtak.
Őt is bevezették a hercegnő elé.
Mélyen meghajolt, s eképpen szólt:
– Drága Lívia hercegnő! Ha hozzám jössz feleségül, tiéd lesz minden vagyonom, minden kincsem és minden hatalmam. Királynőm leszel, s minden óhajod száz szolga lesi majd. Neked ajándékozom az éjszakai égbolt összes csillagát!
A hercegnő ekkor megkérdezte:
– Felelj nékem herceg, ha az égbolt minden csillagát markodba gyűjtöd, miben gyönyörködik majd a szegény ember, mikor a nap végeztével fáradt fejét az ég felé emeli? S ha egyetlen csillag sem ragyog odafenn, miként választhatnak maguknak csillagot a szerelmesek, hogy annak fényére esküdjenek örök hűséget?
A herceg nevetett.
– Kit érdekelnek a parasztok és a szerelmesek?
Erre Lívia ismét elfordította a fejét.
– Menj utadra, herceg. Nem téged vártalak.
A második kérő is dolgavégezetlenül távozott.
Teltek a napok.
Egyik reggel különös jövevény érkezett a várhoz.
Nem fehér lovon ült az, sőt még csak nem is lovon.
Nem csillogott rajta sem arany, sem drágakő.
Egy öreg, halványzöld színű öszvér hátán poroszkált az országúton.
Mikor a várhoz ért, leszállt róla, megsimogatta az állat nyakát, és megköszönte neki az utat.
Haja sötét volt, göndör fürtjei a füle mögé értek. Szeme barna, mély és nyugodt, olyan, amelyben könnyen eltévedhet az ember, akár egy titokzatos erdő ösvényein. Ruhája kopottas volt, cipője jól ismerte már a legtöbb utat.
– Mit kívánsz? – kérdezte tőle Sütemény.
– Semmi többet, mint hogy beszélhessek Lívia hercegnővel – felelte a vándor.
Bevezették hát őt is, a hercegnő elébe.
A hercegnő ránézett, de most ő szólalt meg:
– Drága kérőm, mondd meg nékem, mit ajánlasz szívem ellenében?
A vándor egy pillanatig hallgatott, aztán így felelt:
– Szegény vándor vagyok én hercegnő. Nincs nékem se aranyam, se ezüstöm, se cifra palotám. A Napot nem hozhatom el néked, mert az az egész világot melengeti. A Holdat sem szakíthatom le az égről, mert annak fényénél járnak az éjszaka vándorai. A csillagokat sem szedhetem markomba, mert azok őrizik a szerelmesek titkait az ég bársonyán.
– Hát mit tudsz adni? – kérdezte csendesen Lívia.
– A szívemet adom néked, hercegnő, s azt a szerelmet, melyet sem aranyért, sem drágakőért meg nem vásárolhat senki. Amerre az utunk vezet, együtt járjuk majd a világot. Együtt köszöntjük a felkelő Napot, együtt nézzük a Hold ezüst fényét, s amíg egymás kezét fogjuk, se palota, se korona nem tesz gazdagabbá bennünket annál, mint amilyenek már vagyunk.
A nagyteremben csend lett.
Még Csirpo sem szólt egy szót sem.
Sütemény mind a hét feje egyszerre figyelt.
Lívia ekkor először mosolyodott el teljes szívéből.
– Téged vártalak – mondta.
Nem tartottak hét napig és hét éjszakáig tartó lakodalmat, nem hordtak össze mérhetetlen kincseket sem.
Lívia hercegnő fogta a vándor kezét, elköszönt szüleitől, Csirpótól és Süteménytől, majd együtt indultak útnak az öreg, halványzöld öszvér mellett.
Azt beszélik, bejárták a világot, láttak magas hegyeket, széles folyókat, csillagos égboltot és ezer csodát.
Így éltek hát boldogan, míg meg nem haltak. Ha meg nem haltak, talán még ma is együtt járják a világot.
