Ha most kint lebegnék a hatalmas és sötét világűrben, a messzeségben csak kis fénylő pontokat látnék.. Ezek volnának a csillagok, vagy talán inkább a bolygók, más galaxisok.
A szívem hangosan dobogna, együtt lélegeznék az égitestek belsejében lévő maggal, az ő szívükkel.
Ha körülnéznék megpillantanám a Földet, az éltető bolygót mely táplál minket a testével és a lelkével.
Csak egy kis gömböt látnék, mely nagyobb részben kék lenne és néhol zöldes foltok borítanák. Csak egy labda lenne apró kis fénylő pontokkal. Kicsi lenne, pedig valójában milyen nagy. Élettelennek tűnne, pedig rajta van a legnagyobb élet, teljesen más lenne, mint amilyen valójában.
De milyen is igazából? Milyen, amikor rajta vagyok és milyen, amikor nem? Ezt jó lenne tudni, de vajon tudjuk, látjuk- e ezt mi emberek?
Kívülről nézve teljesen más a Föld, teljesen más minden, az élet, az ember…minden!
De néha tudjuk kívülről látni ezt az egészet?
Ha közelebb szállnék a Földhöz lehet, hogy pont egy városra bukkannék, ami tele lenne emberekkel. Emberekkel, akikről semmit sem tudok, akik egymásról sem tudnak semmit, magukról sem tudnak semmit.
Sokáig nézném őket, megtudnám a nevüket, a foglalkozásukat, talán még azt is, hogy hol szoktam ebédelni, és hogy vannak- e gyerekeik. De ez mind csak egy felvetés, hogy mi lenne ha…Utálom az így kezdődő mondatokat, mert borzalmasak és nagy fájdalmat tudnak okozni. Mi emberek hajlamosak vagyunk azon keseregni, hogy mi lenne, ha más lennék, ha máshol születtem volna, ha olyan lennék, mint ő, ha okosabb lennék, ha gyorsabb lennék nála, nem rontottam volna el, nem hittem volna neki, ha máshogy történt volna…de azon sosem gondolkodunk, hogy mi lenne ha örülnénk annak ami van, és nem azt keresnénk, ami nincs az életünkben. Ugye, milyen jó lenne?
Kívülről csak szomorúnak vagy bosszúsnak tűnne az ember, látnám sírni, nevetni, kiabálni, de nem tudnám mi van a fejében, milyen érzések kavarognak a lelkében, milyen terhek nyomják a szívét.
Visszatérve tudjuk kívülről nézni magunkat? Tegyünk pár lépést hátrébb, lépjünk ki egy pillanatra a testünkből, és nézzük meg magunkat. Tekintsünk saját magunkra egy ismeretlenként és nézzük meg.
Mintha egy ismeretlen lenne, ki ez? Őszinte csodálkozás ülne ki az arcomra, mert még sosem néztem így magamra, de miért nem? Mindig csak a többi embert néztem és tanulmányoztam. Olyan volt mintha egy burokban ülnék, és nem hallanám, hogy a többiek mit mondanak, vagy ők nem hallottak engem? Ők is csak egymást nézték, mintha a saját életük unalmas lett volna, vagy nem lett volna jobb dolguk, de akkor ők mit csináltak eddig?
Rájöttem, ha nem tudok kívülről nézni néha az életemre, és benne magamra, akkor hogy fogadhatnám el azt, aki én vagyok? Ha nem tudom elfogadni magam, és nem tudok elégedett lenni csak egy kicsit magammal, akkor ezt, hogy várjam el másoktól?
Ha nem másokkal, hanem saját magunkkal foglalkoznánk talán nem kéne kívülről néznünk a világot.
