Az állatok a kocsi köré csődültek.
– Viszontlátásra, Bandi! – kiáltották kórusban. – Viszontlátásra!
– Bolondok! Bolondok! – üvöltötte Benjámin, körülugrálva őket, és a földet kapálva apró patáival. – Bolondok! Nem látjátok, mi van a kocsi oldalára írva?
Az állatok erre elhallgattak, és nagy csönd támadt. Malvin betűzni kezdte a feliratot, de Benjámin félrelökte, és a halálos csendet megtörve felolvasta:
– „Alfred Simmonds, lómészáros és enyvfőző, Willingdon. Bőr- és csontlisztkereskedés. Kutyaeledel.” Nem értitek, hogy ez mit jelent?! – kiáltotta idegesen. – Bandit a sintérhez viszik!
De késő volt már erre rájönni. A két ember a kocsi elé fogott lovak közé csapott és az sebesen, döcögve megindult az ötreteszes kapu felé. Mikor az állatfarm állatai észrevették a kocsi oldalán lévő feliratot, és feldolgozták, hogy mit is jelent valójában, először távolról igyekeztek lebeszélni a kocsit húzó lovakat a farm gyors elhagyásáról, de őket a kiáltozás hidegen hagyta. A sikertelen lebeszélés után az állatfarm valamennyi lakója – a disznók és birkák kivételével – mind a kocsi után eredtek.
– Bandi! Bandi! – kiáltott Rózsi miközben igyekezett a kocsi elé kerülni. – Ugorj le! Ezek a halálba visznek téged!
Mikor már a kocsi kigördult és szomorúan visszavánszogtak az állatok, Süvi igyekezett meggyőzni őket, hogy a sintér kocsiját megvette az az állatorvos, akit Napóleon Bandiért hívatott.
Talán látszólag mindenki beletörődött ebbe a ,,ténybe”, de legbelül nem sokan hitték el.
***
A kocsi belseje sötét és büdös volt, a padlón vastag, megszáradt vérfoltok. Bandi lábai remegtek, de a lágyan ringó mozgás, és valami megmagyarázhatatlan dolog elálmosította. Álmaiban még mindig a szénával teli pajtát látta, Rózsi meleg leheletét érezte az oldalán, és az Angolhon állatait énekelte, amit betiltottak a farmon.
A kapu elhagyása után egy-két óráig zötykölődtek hol göröngyös mellékutakon, hol viszonylag sima főúton.
Bandi csak akkor ébredt fel, amikor elkezdték levonszolni a kocsiról.
A szekér egy rozsdás vaskapu előtt állt meg. A kapu fölött félrebillent tábla lógott, rajta egy lekopott lófej és néhány betű: „Alfred Si….nds, lómész……s ……”. A környéken madár se járt, fű sem hajlott el a gyenge szélben. Bandi orrába furcsa, égett csont- és vérszag szivárgott.
Bandi bármennyire is rosszul olvasott, egyszerre mintha minden betűt tudott volna, és elolvasta a félrebillent táblán lévő hiányos feliratot. Süvi hazudott neki és a többi állatnak volt igaza, akik utána kiabáltak.
,,Le kellett volna ugranom arról az átkozott kocsiról…” – gondolta.
***
Eközben az állatfarmon Bandi távozása utáni napon, Süvi beszédet tartott az előtt a pajta előtt, ahova fehér festékkel felírták az Állatizmus elveit.
– Elvtársak! Bandi súlyos állapotban van, de még nem távozott el! Napóleon elvtársunk olyan helyre küldte, ahol nagy az esélye a túlélésre! De semmi ok az aggodalomra, elvtársunk gondoskodott róla, hogy megkapja a legjobb kezelést, amit egy ló kaphat!
Az állatfarmon teltek múltak a napok, és Süvi megint összehívta az állatfarm lakóit.
– Meglátogattam Bandit – mondta, holott fogalma sem volt hova ment, csak a szájába adott szöveget mondta. Egyetlen egy dolgot tudott, azt, hogy ki vitte el Bandit. – A helyzet aggasztó volt és nem sikerült túlélnie, de én az utolsó perceiben is mellette voltam. Keményen dolgozott a farmért, és meghalt érte. Hűséges elvtársunk utolsó szavai a következők voltak: ,,Éljen Napóleon elvtárs, éljen az Állatfarm!” és ,,Akkor majd még keményebben dolgozom!”
Többé sosem említették meg, hogy mi történt Bandival. Rózsin és Benjáminon kívül senki sem gondolt rá többé.
***
Két emberi alak durván lerángatta őt a kocsiról és egy kötelet kötöttek a nyakára. Elvezették egy istállószerű, dülöngélő faépülethez, ahol hozzá hasonló helyzetű lovak voltak szorosan a falhoz kötve. Vele is így tettek, odakötötték egy rozsdás vaskarikához.
Néhány napig ott állt, csak reggel kapott egy kis vizet és némi ételt, ahogy a többi ló is.
Teltek műltak a napok, és ő többször is megkísérelte eltörni a vaskarikát, de a megmaradt lovak csak szánakozva nézték sikertelen próbálkozásait.
A lovak száma napról napra egyre kevesebb lett, a vérszag pedig egyre erősödött. Végül már csak ő maradt az istállóban.
Eljött az ő napja. A két alak, akik levonszolták a szállítókocsiról, nagy, goromba léptekkel közelítettek felé. Mikor teljesen Bandi mellé értek, az egyikük lefogta, a másikuk pedig rákötött még egy kötelet a nyakára, majd átvezették egy másik épületbe, ahol a vérszag még erőteljesebben jelen volt, a padló pedig tele volt kötőfékekkel, amiket egykor az istállóban álldogáló lovak viseltek.
A helyiség sötét volt, a mennyezetről láncok lógtak, a padlón sár és vér keverékét vélte felfedezni. A falon rozsdás kampók sorakoztak, és a levegőben talán égett hús vagy egykori sorstársainak szaga terjengett.
Bandi reszketett a félelemtől.
A két ember némán dolgozott: az egyik rutinosan kikötötte egy vaskarikához, a másik valamit matatott a kabátja alatt.
Bandi feje lassan, beletörődve oldalra billent. A szemei már nem a helyiséget páztázták, hanem valahová távolabbra tekintettek.
Rózsi jutott eszébe. Az első fagyos tél a farmon, amikor együtt aludtak a szalmán, és ő melegítette a kancát a testével. Akkor még a farmot ,,Major”-nak hívták és Mr. Jones volt a gazda, aki keményen dolgoztatta őket.
Aztán Benjámin, a szamár, aki ,,sokáig él”. Ahogy nézte őt szótlan, szomorú tekintettel, amikor a lába megsérült és a tüdeje elgyengült.
Majd Mózes, a szelidített holló, aki kibújt a munka alól, akárcsak a macska.
Egyesével mindenki eszébe jutott. Szép emlékek, hideg telek. Őrnagy, aki az Angolhon Állatait tanította nekik.
Majd végül Napóleon. A torz, gőgös malac, akiért egész életében dolgozott. Aki most eladta őt egy vágóhídra egy láda whiskyért.
„Hazudtak…” – gondolta Bandi. „Hazudtak mindvégig. Én hülye, pedig végig azt hajtogattam, hogy akkor majd még keményebben dolgozok.”
Egy könnycsepp gördült le bús, kerek szeméből, amikor egy szürke, hideg cső nyomódott a homlokának.
Egy tompa csattanást hallott még utoljára, majd minden elsötétült.
