Tegnap este kimentem sétálni. Egy olyan 17 éves fiúval, mint én, nem sok minden történhetne itt, egy alabamai kisváros melletti erdőben. Mindig szerettem kijárni ide. Főleg, mert általában teljesen üres az egész környék, és mivel barátaim nem nagyon akadtak, könnyen hozzászoktam az egyedülléthez. Egyébként is szerettem merengeni, csendben figyelni a környezetem. Néha talán túlságosan is részletesen, legfőképp a körülöttem lévő embereket, így sajnos sokszor csalódnom kellett, ha valakit félreismertem, és más lett, mint a fejemben róla alkotott kép. Sok vitám származott ebből, így hát jó páran kisétáltak az életemből. Itt kettesben lehettünk, csak én, és a gondolataim. Legalábbis ezt hittem, ezúttal viszont minden teljesen más volt… Szembejött velem egy nagyon furcsa lány. Ismerős volt valahonnan, és bár nem tudtam, honnan, mégsem éreztem idegennek. Azelőtt sosem beszéltem vele, mégis, amint ránéztem, rögtön éreztem: Van benne valami megmagyarázhatatlanul pozitív. Csak a tekintetét láttam, melyből áradt a jóság, szíve pedig olyan tiszta volt, hogy az szinte lehetetlennek tűnt. Nem ez volt az egyetlen, amit észrevettem. Sőt, sokkal több volt annál, mint amit az egyszerű emberi tudat képes lenne megérteni. A szemeiben nem csak egy embert láttam. Nem egy törékeny porhüvelyt, amely száz éven belül valahogyan hirtelen szertefoszlik majd, miután elragadta a halál. Korántsem. Lelkében ragyogó fényt, örök reményt hordozott. Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem szólított. Már majdnem továbbment, végül azonban megállt előttem, felém fordult, úgy, mintha pontosan tudta volna, hogy kíváncsian figyelem, majd így szólt:
– Ki vagy? Ismerjük egymást?
– Mark vagyok. Még sosem beszéltünk, de olyan ismerősnek tűnsz… Csak, tudod… Sötét van, nem igazán látom az arcod. És… hogy is hívnak? – kérdeztem végül, kissé furcsán érezve magam a szituáció miatt.
– Ne aggódj, már hozzászoktam, hogy az emberek meglepődnek, ha meglátnak – válaszolta egyszerűen, majd lassan közelebb lépett. Először azt hittem, nem látok jól, aztán rájöttem: Ez nem ilyen egyszerű, ugyanis, a lányra nézve tudatosult bennem, hogy egy fekete árny fedi az arcát, ezért lehetett, hogy elsőre is csak a szemeit láttam. – Tessék. Bámulhatsz. Elfuthatsz. Amit szeretnél, úgyis mindent láttam már.
– Miről beszélsz? Miért futnék el? – kérdeztem csodálkozva.
– Hát nem látod?
– Igen, de… Mi történt veled?
– Gondolkoztál már azon, mi történne, ha az életben mindig kizárólag mások jóllétével foglalkoznál, a sajátoddal soha?
– Most miért mondod ezt?
– Mert én a saját magam kárán tanultam meg. Ez lett belőlem.
– Várj, hogy érted? – döbbentem le teljesen.
– Mindig csak adtam, de sosem kaptam vissza. Az emberek mindig csak a jót látták bennem. Én voltam a jólelkű. Az, aki mindig ott van, aki mindig segít, akit ki lehet használni. Sokan meg is tették, én pedig hagytam. Naiv voltam. És hogy mivel fizettem érte? A lényemmel. Önmagam elkárhozott kísértete lettem. Az igazság az, hogy amiről egyesek azt hiszik, áldás, valójában a legnagyobb átok. Ilyen a túlzott jóság is. Minden csak látszat. A látszatból pedig hamis meggyőződések születnek, amik épp olyan ártalmasak, akár a méreg. És ha megfogadsz egy tanácsot: ne veszítsd el az irányítást! – mondta a lány, majd megfordult, és alakja lassan, lebegve eltűnt a sötét tájon. Ő megnyugvásra lelt, mert valaki megértette, ami igazán fontos az életben, én pedig alaposan elgondolkodtam a szavain. Minden világossá vált, és már a nevét sem kérdeztem volna meg újra. Nem számított. Mert halott volt.